Végül is hozott anyagból dolgozunk – interjú Mészöly Ágnessel
Előző regényedben tengerjáróhajó, most edzőterem és idősek otthona a helyszín. Honnan az érdeklődés a zárt közegek iránt?
Ezeken a helyszíneken bizonyos szempontból hasonló emberek gyűlnek össze. Ez pedig remek konfliktusforrás lehet, hiszen hasonlóak a célok, a motivációk, az érdekek, és ez szükségszerűen ellentétekhez vezet. Ráadásul minden szubkultúrának vannak különleges szabályai, amelyek a főszereplő nyomozók számára kihívást jelentenek, az olvasónak pedig a különböző miliők érdekes pluszt, esetleg új ismereteket adhatnak.
A történet, amint azt címe is mutatja, hagyatékok körül forog. A végrendelet intézménye mintha az emberi kapcsolatok megoldhatatlanságának lenne a metaforája.
Vagy mintha az ember a túlvilágról még megpróbálna irányítani, átvenni a kontrollt az általánosan érvényes szabályok helyett. Mert persze, jó rendben hagyni magunk után a dolgokat, de bízzunk már az utódainkban annyira, hogy nem dumálunk bele a dolgaikba a síron túlról! De ebben a krimiben nem a végrendelkező, hanem egészen mások akarják átvenni az irányítást, és nem csak a hagyaték sorsa, hanem az elhalálozás ideje tekintetében is. Az InTime-osok tehát egy laza örökösödési ügy helyett egy gyilkossági sorozat közepén találják magukat.
Talán nem tapintatlan megkérdezni: neked van érvényes végrendeleted?
Nincs. Próbálom a kontrollmániámat még életemben csúcsra járatni. Viszont harminc éves korom körül megírtam a saját gyászjelentésemet, amit időnként aktualizálok.
Könyved így indít: „A történet minden szereplője és helyszíne a képzelet szüleménye. Bármilyen hasonlóság a véletlen műve. Ez alól csak az jelent kivételt, aki saját kifejezett kérésére került a regénybe.” Az utolsó mondat érdekelne: hogy lehet bekerülni egy Szabó Ágota-históriába?
Nem olyan bonyolult: csak meg kell kérdezni a szerzőt, és ha az lát fantáziát a karakterben, örömmel használja az illető fizimiskáját, jellemét, sztorijait, bemondásait, akár nevét is. Végül is hozott anyagból dolgozunk.
Szegő János
