Az emlékezés pilótafülkéje – Interjú Spiró Györggyel

Interjú Spiró Györggyel új könyvéről, emlékezetről és írásról

Új könyved előhangjában írod, hogy háromszor vezettél életedben naplót: édesapád betegségekor 1973-ban, 1986-ban, ez maga a könyv és 1995-ben, amikor Szolnokon voltál igazgató. A ’73-as és a ’95-ös naplójegyzetekből végül novellákat írtál (Apámmal a meccsen, A két igazgatók). Itt evidens volt, hogy megtartod a naplóformát?

Az időrendet meg kellett tartanom, különben nem lehetne érteni, miről beszélek. De a formája ellenére ez a könyv nem egészen napló, hiszen húztam belőle és hozzáírtam, ami szükséges volt ahhoz, hogy az olvasó is értse.

Egy majd’ negyvenéves napló memóriapróba is lehetett. Ugyanígy emlékeztél akár a részletekre, akár az igazán fontos kérdésekre, vagy ért téged meglepetés az első újraolvasás során?

Egyes részletekre egyáltalán nem emlékeztem, más részletekre másképpen. Például úgy emlékeztem, hogy a repülőgép pilótafülkéjébe Varsó felé menet hívtak be, holott a feljegyzéseimből kiderül, hogy Varsóból hazafelé. Tisztán emlékeztem rá, hogy odafelé odalent jobbra láttam, ahogy ég Csernobil. Holott nem láthattam, és ha láttam is volna, csak bal kéz felől, öt nap múlva. Ennyire bízhatok az emlékezetemben.

Sűrű év volt neked ez a ’86-os. Abban az évben tűzte műsorára a Katona a Csirkefejet, kezdted el írni még más címmel a később A Jövevény, végül Messiások címmel megjelent regényed, támadott meg téged egy szélsőjobbos lengyel újságíró Az Ikszekre hivatkozva és ha ez nem lett volna elég, Varsóba repültél a csernobili robbanás napjaiban. Sőt, még boldog is próbáltál lenni. És írtad a naplót. Hogy fér bele mindez egy évbe? Mintha akkoriban máshogy telt volna az idő…

Rohangáltam, mint egy mérgezett egér. Furcsa, hogy közben volt időm dolgozni. De ez az állapot eltartott néhány évtizedig, minden vastag könyvemet, az utolsót, a Padmalyt kivéve, ilyen körülmények között írtam.

Regényeidben, ahol kiderül a hősökről, hogy naplót írnak, általában hozzáteszik, hogy azt megfelelően el is rejtik. Te az írás során vagy az azóta eltelt negyven évben mennyire ügyeltél erre?

Nem ügyeltem rá, eltettem egy dossziéba. Csináltattam belőle még ’86 végén egy-két másolatot, az eredetit nem is találtam most meg. Az egyik példányt odaadtam az egyik barátomnak, akiből kinéztem, hogy hosszú életű lesz a földön. Az lett, hál’ istennek, noha fiatalabb nálam három évvel.

A könyv a gazdag függelékkel lesz teljes. Ezekben Az Ikszekkel kapcsolatos „vita” dokumentumait adod közre. Mint írod, azért is, mert ezek a cikkek el szoktak tűnni az internetről. Arról az internetről, ahonnan a fals információk mintha kiirthatatlanok lennének… Gyanítom, ez a két jelenség (információk eltűnése, dezinformációk terjedése) erősen összefügg.

Igen, de én ennél borúlátóbb vagyok: arra számítok, hogy az egész internetes anyag el fog tűnni, még a hazugságok is. Umberto Eco is ettől tartott, és még sok értelmes ember. Van erről némi tapasztalatom: a Diavolina című regényemhez tizenkét éve még dúskáltam a neten az anyagokban, ezek legnagyobb része azóta nem hozzáférhető. Ezért szoktam mondogatni, hogy aki magyar történelmi regényt akar írni, most tegye, mert már és még rengeteg anyag elérhető a neten. Nem kell feltétlenül a cenzúrára gyanakodni, elég, ha a szerverek működtetésére nem lesz pénz vagy áram.

A naplódból kiderül, hogy írógéppel dolgoztál, ráadásul egy időben nem lehetett sehol kapni írógépszalagot. Máshogy írtál kézzel, írógéppel és most számítógéppel?

Az írógép és a számítógép nem különbözik, csépelni kell a klaviatúrát, de javítani könnyebb a számítógéppel. Az igazi különbség a kézzel és a géppel írott szöveg között van, legalábbis nekem, szubjektíve. 1962-től egészen 1985-ig, vagyis a Csirkefejig a darabjaimat kézzel, a prózát géppel írtam. Úgy érzékeltem, hogy a hangzó szöveget jobb lassabban, megfontoltabban, tehát kézzel írni. Aztán úgy láttam, hogy merőben önfegyelem kérdése a dolog, azóta a darabokat is gépbe írom.

Kiderül a könyvből, hogy a macskádat Staniclinak hívták. Miért adtad neki ezt a nevet? Volt még utána macskád?

Amikor hozzánk kéredzkedett, mert persze ő választott minket, kicsi létére már akkor fenevad volt és méregzacskó, ettől lett Stanicli. Ő tanított meg minket a saját nyelvére, és nem fordítva. A válás után nálam maradt, ami gyakori kórházi kezelést jelentett, mert állandóan verekedett, letépték a fél skalpját, szétharapták a lábát, meg ilyenek. Aztán egyszer nem került elő. Még hónapokig hívogattam az egyezményes jelünkkel, hiába. Két év múlva költöztem el. Nem fordult meg a fejemben, hogy megint állatom legyen. A Csirkefej ötletét, ez nincs benne a könyvben és nem írtam bele utólag, ő adta. Az imposztor bemutatója utáni reggel dörömbölt az ajtón, hogy reggelizni akar, kóvályogva felébredtem, beengedtem, ő rohant a konyhába, nekem pedig beugrott, hogy magányos öregasszony vagyok, van egy macskám, de valakik felakasztják. A gyanútlan Stanicli jóllakottan szunyókált a piros nagymamafotelben, amikor otthon volt éppen, én meg írtam a macskagyilkos darabomat két évig, és lelkifurdalással tekintgettem feléje.