A történetek megalkotása foglalkoztat – interjú Tóth Krisztinával

Életművedben az állatok mindig is meghatározóak voltak és az új könyved egy erkélyről lerepülő varjúval indul – csakhogy ez egy műanyag madár. A látszat a címadó írásnak és az egész Kánkán az üvegpadlónnak nagy témája: hogy egy dolog mennyire sok mindent jelenthet.

Íróként izgalmas a kulisszák mögé pillantani. A látszólag könnyű, vagy legalábbis átlagosnak tűnő életek rendezett hétköznapi homlokzata mögött megmutatni a fájdalmat, az agressziót, a veszteségeket, a rejtegetett titkokat. A kétségbeesett igyekezetet, ahogyan az extrém tapasztalatokat megélők igyekeznek a normalitás díszleteivel berendezni az életüket. A címadó novellában egy festmény a központi motívum, és több, különféle értelmezésben is megjelenik a történetben. Mindegyik érvényes, és a képet néző személy adott élethelyzetéről szól. A legelső novellában a varjú hirtelen a családot kezdi jelenteni, az elveszített múltat. Visszahoz valamit az egykori meghittségből. Nem pótolja a veszteséget, mégis megnyugvást hoz.

Hogyan lesznek nálad ezekből a nyomokból és jelekből jelképek és ami még izgalmasabb: eleven történetek?

Beszéltünk már korábban róla, hogy tőlem idegen az autofikció. Nem érdekel a közvetlen önéletrajziság, inkább a történetek megalkotása foglalkoztat. Mégis, a kérdésedre részben az a válasz, hogy érzelmileg minden történet rólam, az én kétségeimről, félelmeimről szól. Akkor tudom az apró elemekből hitelesen felépíteni a novellát, ha valami olyanról próbálok beszélni, ami engem mélyen foglalkoztat. Az elmúlásról, a veszteségről, az idegenbe szakadtságról, az elfojtott titkokról, a hazugságokról, amelyek lassan mérgeznek. Van persze humor is a kötetben, mert az irónia nélkül könnyű a giccs, a pátosz vagy az áthatolhatatlan sötétség felé tévedni. Utóbbi engem íróként kétségtelenül vonz, de igyekszem valami reménysugarat hagyni. Jó, nem állítom, hogy mindig sikerül. Ha jobban belegondolsz, a magyar évszámokat gyűjtögető öreg, kifosztott történelemtanár például nem csak egy bogaras, nyugdíjas bácsi: az ő sorsában ott van mindaz, ami velünk és Magyarországgal történt a rendszerváltás óta.

A tárgyak és főleg az emberek tárgyakhoz fűződő kapcsolata végig kíséri az egész könyvet. A tárgyakhoz találsz figurákat vagy a karakterek hozzák a maguk kellékeit?

Mindkettő. A cédulás bácsi például több figurából van összegyúrva, ahogy a hűtőmágneses férfi is. Örkénytől megtanultuk, mi, magyar írók, hogy redukált eszköztár és terjedelem is elég, ha a megfelelő tárggyal jellemezzük a szereplőnket. A varjú a Városmajor utcába zuhant egyszer elém, és a túloldalról éppen közeledett egy néni. Tulajdonképpen ott volt készen a novella, csak össze kellett rakni a két elemet. A hűtőmágneses történetet egy ajándékboltban válogató idős pár ihlette.

Novellisztikádban az is fontos, hogy kié a történet, hogy ki az elbeszélő és kinek mondja el. Íróként fontos, hogy egy-egy hősödet te magad szimpatikusnak vagy épp ellenszenvesnek tartod? És hogy ezt mennyire és miképp árnyald?

Nekem a legsötétebb karakterrel is azonosulnom kell valamelyest, különben nem tudnám jól megírni az illetőt. Egyik figura sem fekete-fehér. A kötet egyik, szerintem legsötétebb története a Felettünk csak a felhők vannak. Az elbeszélő gyerekhős szereti a rettenetes nagymamáját, ezért amikor megírom őt, nekem is látnom kell azt, ami ebből a nagymamából szerethető, és ami az ős szemszögéből látható ebből az abuzív, iszonyatos öregasszonyból. Közben mindezt úgy kell ábrázolnom, hogy a személyiségének az a része is jól látszon, ami a kislány számára takarásban van. A Hűtőmágnes két rendőrfigurája is elég ellenszenves, de őket viszonylag könnyű volt megírni, mert ha Magyarországon bemész egy bármilyen hivatalba és megpróbálsz ott bármit elintézni, máris összegyűjtöttél egy novellányi anyagot az üveg mögött elhangzó mondatokból. Ritkán írok meg közvetlenül létező karaktert, de a Végszó szobafestője például annyira novellába kívánkozott, hogy át sem kellett nagyon dolgoznom. Az invazív fajokat üldöző nagypapa meg egy volánbuszos út gyűjtése volt. De ha az ember úgy tekint sok, hangos hülyeségre, hogy ez mind hasznos lehet, az segít távolságot tartani. 

Íróként folyamatosan gyűjtöd a lehetséges történeteket? Milyen mindig nyitott szemmel járni?

Nem tudatos figyelem ez, inkább valamiféle nyitottság. Kíváncsi vagyok mások történeteire, és amikor az emberek megérzik az őszinte érdeklődést, rögtön mesélni kezdenek. Az is megesik, hogy buszon, villamoson, vonaton hallgatom mások beszélgetését. Mindenütt ott vannak a sztorik, a párbeszédek. Meg hát a mobilozás! Mindenki üvöltve telefonál, meséli a válását, az abortuszát, a gyantázás után begyulladt szőrtüszőit, hüvelyspirálját meg a hitelspirálját, miközben ott állunk egymás mellett a tömött buszon.

Te magad, hogy viszonyulsz most a tárgyakhoz? Van például a hűtődön mágnes?

Nincs. Ki nem állhatom a bigyókat az otthonomban. A harmonikus, átlátható tereket kedvelem, és rendet tartok a környezetemben. Vannak azért dísztárgyaim, de igyekszem nem gyűjtögetni. Szóval nem vagyok minimalista, inkább féken tartott, önfegyelmező maximalista. Zsúfolt és puritán otthonokban is lehet nagyszerű légkör, az előbb csak magamról beszéltem. Érdekel viszont, mások hogy élnek. Az ingatlan portálokon gyakran nézegetem a lakásbelsőket. Ez nem puszta kíváncsiság, hanem legális módja az anyaggyűjtésnek. Be lehet pillantani mások életébe, és felmérni, hogy mi az, amit szépnek vagy értékesnek tartanak. Amikor tizenöt éven keresztül ólomüveg ablakok készítéséből éltem, sokféle éllettérben megfordultam. Nekem ez mind alapanyag, mert ha megvan a karakter, látnom kell, hogy hol lakik, hogy néz ki az otthona.

Eleven történetekről kérdeztelek, a Kánkán több novellája is a halállal, az elmúlással foglalkozik és a gyásszal, a tovább élők emlékeivel. Hogy vélekedsz napjainkban a felejtés és az emlékezet kultúrájáról és a szépirodalom lehetséges feladatáról ezen a téren?

Minden alkotás, így az írás is az elmúlástól való szorongásból fakad. Az ember nyomot akar hagyni, és történeteken keresztül megosztani a világról szerzett, időnként különös tapasztalatait.  Fogalmam sincs, mi a szépirodalom feladata. Nem kell, hogy szép legyen, de az azért jó, hogyha irodalom. Ahhoz meg igazat kell írni. Az én felfogásom szerint akkor tud az lenni, ha nem kellemkedik. A szerző ne akarja, hogy szeressék, mert ha tapsra hajt, rossz írói alkukat köt.
Behatárolt időt töltünk itt, nehéz jól kihasználni. Az utóbbi másfél évtized például kifejezetten aljas, sötét korszak volt, de nekem rengeteg alapanyagot adott, utólag is köszönöm szépen. Most, a változás pillanataiban is érdeklődve figyelem a gazdag és inspiráló emberi mozgást, a gyors átrendeződést. Ki, hogyan öltözik át a nulladik percben, hogyan váltanak mezt a szereplők. Az író, te tudod a legjobban, a memóriájából is él, és ha elég hosszan, akkor szerencsésen vissza tud forgatni az írásaiba történeteket, hogy ne múljanak el azért teljesen nyomtalanul velünk együtt.

Szegő János