Michelle Min Sterling: A nulladik számú tábor (részlet)

első fejezet

Rose

A bimbók az év legrövidebb napján kapják meg a nevüket. Összesen hat nő. Valamennyien idegenek egymásnak. Egy üres parkolóban állnak a felvételre várva. A hó tisztára mosta a tájat, és takaróként borítja be a lelakott bevásárlóközpont tetejét, ami az egyik megmaradt épület a jeges országút mellett.

A sorban utolsó bimbó elgyönyörködik a fagyban. Északon sokkal hidegebb van, mint várta, és jóval finomabb a hó. Leveszi a kesztyűjét, és figyeli, amint egy hópehely semmivé olvad a tenyerén. Még nem látott havat, a hópelyhek felfrissítik a bőrét, mint amikor hideg vizes borogatás hűsíti a lázas homlokot.

Amikor a bevásárlóközpont bejáratához ér, bemutatkozik az új madám: Judith a neve. Egyáltalán nem olyan, mint az előző madám volt, aki lenvászon kaftánt és nyersbőr szandált viselt. Judithon szőrmével bélelt kabát, fekete sínadrág és acélbetétes bakancs van, mintha csak azért alkalmazták volna, hogy lebontsa a romos bevásárlóközpontot.

A nő egy írótáblát böngész.

– Rose lesz a neved.

– Rose – ismétli meg. Émelyítő, szentimentális név. Mintha egy nagymama neve lenne, aki almás pitét tart a fagyasztóban. Arra számított, hogy olyan álnevet kap, mint a többi „ázsiai lány” a Hurokban, ahol korábban dolgozott: Jade, Mei vagy Lotus. Nem számított, hogy a nevek közhelyesek, vagy hogy ő a koreaiakhoz képest igencsak fehér. Odahaza, Lebegővárosban az etnikum egyfajta készen kapott bélyeg volt.

Judith halkabban folytatja:

– Azt szerettem volna, ha ti választotok magatoknak nevet. De Meyer szereti a maga módján intézni a dolgokat.

– Meyer lesz a kliensem? – kérdi Rose, és megpróbál nyugodt hangot megütni.

– Nem akarja, hogy ezt a szót használjuk, Rose. Gondolj rá úgy, mint a munkatársadra. – Judith kinyitja a bevásárlóközpont bejárati ajtaját, Rose követi. – Isten hozott a Millennium Bevásárlóközpontban!

A bimbók körleteit a bevásárlóközpont hátsó részében, egy már régen kifosztott áruházban alakították ki. A fém ruhafogasokat halmokba dobálták, a sminkrészlegen foltosak a tükrök. Rose mesterséges gardéniaillatot érez, amikor bőröndjét húzva elhalad az illatszeres polcok előtt, ahol egy reklámfotón a modell ragyogó arcát egy borostás férfiéhoz simítja. Az anyja sohasem használt parfümöt, Rose-nak is megtiltotta. Azt akarta, hogy a saját illatukat érezzék, amely olyan volt, mint a félsziget sós levegője.

– Mikor zárt be a bevásárlóközpont? – kérdezi Rose.

– Tizenöt évvel ezelőtt – feleli Judith. – Ez volt az első hely, amit becsuktak, amikor a fúrótoronyban leállt a munka.

Judith a valamikori bútorosztályra vezeti Rose-t, ahol a bimbók szobáit egy visszhangos folyosó mentén furnérlemezekből húzták fel. Az ajtókat keretbe vonja a kiszűrődő fény. Rose hallja, hogy a bent levők éppen kicsomagolnak.

Judith kinyitja Rose ajtaját, és a lány egyetlen bőröndjét feldobja a baldachinos ágyra. A padlón medvebőr, a mennyezetre rozoga műanyag csillárt csavaroztak. A fal mellett egy fésülködőasztal áll, előtte kicsi, kárpitozott szék. A helyiség poshadt műbőrszagtól bűzlik.

Korábbi kliense, Damien, aki ezt a munkát szerezte, figyelmeztette, hogy a tábor berendezése egyszerű, azt azonban nem említette, hogy egy omladozó bevásárlóközpontban kell majd laknia. De már nem tépheti le a fejét emiatt. Amíg nem végzi el a munkát, nem is beszélhet vele. Senkije sincs a táborban, csak a kapcsolattartó, aki Damien ígérete szerint a megfelelő pillanatban érintkezésbe lép majd vele. Rose eltűnődik azon, vajon Judith lehet-e a kapcsolattartó, de aztán arra jut, az írótáblás nő túlságosan egyenes ahhoz, hogy egy ilyen szintű összeesküvés részese legyen.

– A vizet langyosra melegítjük – szól Judith, és megmutatja Rose-nak a „fertőtlenítési rendet”, amit a hálószoba ajtajára ragasztottak. Elmagyarázza, hogy a bimbók közösen használják a bevásárlóközpont mosdóját, ahol egy mosdókagyló csaptelepéhez rögzített tusolófej szolgál zuhanyzóként. – Olajat használunk, muszáj spórolni az energiával, hogy megmaradjon a készlet.

– Itt nem illegális olajat használni? – kérdezi Rose meglepetten. Lebegővárosban az olajhasználatot olyan erkölcsi felháborodás sújtja, akár a gyilkosságot.

– A táborban semmi sem törvénytelen – feleli Judith. – Ezért élünk a hálózaton kívül. Olyan szerencsénk van, hogy a szabályainkat mi magunk hozzuk.

Rose-nak az jut eszébe, vajon az itteni szabályok hasonlítanak-e Lebegőváros törvényeihez: azoknak hoznak-e hasznot, akik megalkották őket. Ha így van, akkor Judith valószínűleg nem tartozik a törvényalkotók közé. Középvezetőnek saccolja, helyi embernek, akit a bimbók felügyeletére vettek fel, és akinek a munkaköre nem több, mint a szobák berendezése. Gyakorlatilag viszont Judith a főnöke, így kénytelen lesz magára ölteni egy elcsigázott eszkort fásult közönyét, nehogy a madám gyanakodni kezdjen. Lehet, hogy Judith csak a bimbókért felelős a táborban, valamiféle hatalma azonban mégiscsak van, és ez több, mint amit Rose mondhat el magáról.

Judith azt mondja Rose-nak, pakolja ki a bőröndje tartalmát az ágytakaróra. Rose kihajigálja a holmiját: két kombinét, egy testhez simuló koktélruhát, egy fekete selyemruhát, selyemköntöst, pizsamát, gyapjúpulóvert, két nadrágot, néhány blúzt, zoknit, fehérneműt, nejlonharisnyát, fényes, tűsarkú cipőt, marhabőr csizmát, hajgumikat, kozmetikumokat. Judith szó nélkül átvizsgál minden egyes darabot.

– Mit keresel? – kérdezi Rose.

– Éles eszközöket. És drogokat. – Judith felkapcsolja az éjjeliszekrényen álló, fekete csipkebúrás lámpát, ami néhány könyvet világít meg. – Mi itt tiszták vagyunk. Csak az alkohol és a cigaretta megengedett.

Végigsimít Rose ruháinak szegélyén, beletúr a neszesszerébe, kinyitja a rúzst és a púderesdobozt. Rose a legszívesebben elvenné tőle a ruháit. Ehelyett felkapja az éjjeliszekrényen fekvő könyvek egyikét, egy keménykötésű irományt, Romokon építkezni a címe, a borító fülén egy fiatal, szakállas, komoly férfi képe látható. A férfi könyékig tűrte az ingujját, és egy modernista stílusú ház mellett áll a kiszáradt sivatagban.

– „Nélkülözhetetlen kézikönyv arról, hogyan találjunk minden rosszban valami jót, még a pusztítás közepette is” – olvassa fel a hátsó borító szövegét Rose. – Jó könyv?

– Ó, szeretsz olvasni? – Judith meglepettnek tűnik. – Akkor majd kideríted. Ez Meyer első könyve, rögtön azután jelent meg, hogy lediplomázott az építészmérnöki karon. Minden írása itt van – mondja, és egy másik kötethez ér, amelynek Utópia az antropocén korszakban a címe. – Szereti, ha művelhet bennünket.

Rose egy pillanatra megfeledkezik a penészszagáról, meg arról, hogy a mennyezet egyik eleme meghajlott, és még arról is, hogy az új madám azt feltételezte róla, tanulatlan. Meyer könyvei azért vannak itt, hogy elolvassa őket. Apró, de fontos győzelem. Ha elolvassa, mit gondol és mit érez Meyer, egy lépéssel közelebb jut majd, hogy elnyerje a bizalmát is. Ezen múlik minden, amit Damien megígért.

– Ez a szoba nagyon… – keresgéli a megfelelő szavakat – lakályos.

Judith a lányra néz, és elneveti magát.

– Ez butaság, te is tudod. Úgy bűzlik, mint egy dög. De azzal kell beérnünk, ami van. Megmutatom a konyhát.

Judith a sötét folyosón egy festék- és ipariragasztó-szagú helyiségbe vezeti Rose-t. A konyha egyáltalán nem hasonlít a Hurokban megszokott, elegáns étkezőkhöz, ahol a klienseivel vacsorázott. Ez itt olyan, mint egy áruház alkalmazottainak a teakonyhája, mikrohullámú sütővel, elektromos, dupla főzőlappal, és egy halkan zümmögő hűtőszekrénnyel a sarokban. A helyiség másik sarkában egymásba rakott kerti székek mellett fehér, műanyag asztal áll, az a fajta, ami általában az udvarokon penészedik.

Lehet, hogy a tábori konyhához nem tartozik borospince, de legalább éri természetes fény. Rose az üvegfalhoz lép, és a fákon csendesen megtelepedő havat nézi. Ez a kilátás lesz a menedék.

– Olyan tiszta a hó, hogy akár kiskanállal is ehetsz belőle  – szól Judith.

Rose le van nyűgözve. Még Lebegővárosban is szűrik a vizet. Vagy ózonozzák? Nem emlékszik pontosan. Megérinti a bőrt a füle mögött, hogy megnézze, vajon melyik dologról van szó, de Judith egy mozdulattal félbeszakítja, és int, hogy üljön le.

– Felolvasok egy rövid nyilatkozatot. Ha egyetértesz, szükségem lesz a szóbeli engedélyedre – mondja.

Rose az asztalhoz ül és bólint.

– Akit Rose-ként ismerünk: beleegyezel, hogy három hónap időtartamra eltávolítsuk belőled a Vibrát? – Judith a digitális karórájára pillant. – 2029. december 21., 13:12-es kezdéssel.

Rose tudja, hogy nincs más választása.

– Igen.

– Idehajolnál? – Judith kicipzároz egy bőrtáskát, és gumikesztyűt húz a kezére.

Rose a válla mögé fésüli a haját.

– Fájni fog?

– Csak annyira, mint amikor beléd került. – Judith egy gumigyűrűvel összefogja Rose haját, és  addig nyomkodja a bőrét a bal füle mögött, amíg rá nem bukkan az árulkodó púpra. – Az elsők között voltál, akikbe beültették, igaz?

– Honnan tudod?

– A Vibrád első generációs, sokkal könnyebb megtálalni.

Rose ötéves volt, amikor megkapta a Vibrát. Mielőtt szokássá vált volna, hogy a gyerekekbe már születéskor beültetik, az óvoda első napja előtt kapták meg. Egy gyerek – egy Vibra! Egy ovis védőnő beszkennelte Rose szemét és ujjlenyomatát, majd egy fényképezőgéppel rögzítette arcának adatait. Aztán megkérte, hogy integessen a mosolygós arcú, de nyugtalanítóan merev pillantású belövőrobotnak. A robot visszaintegetett, három pici szúrást ejtett Rose feje búbján, és elektródakábeleket vezetett át az agya szinapszisain. Amikor a két milliméteres vágást megejtette a bal füle mögött, Rose egy kis nyomást érzett. Egyetlen könnycsepp gurult le az arcán, amikor a robot a szivárványszínekben csillogó chipet beillesztette a vágatba.

Judith ismét megnyomja a bőrét, ezúttal erősebben.

– Meg is van! – Tollal megjelöli a helyet. – Számolj háromig! Egy kis csípést fogsz érezni!

Rose lehunyja a szemét, miközben Judith leveszi a kupakot a fémpumpáról, amit aztán erősen odaszorít a fejéhez. Szívó hang, erősödő nyomás, majd egy határozott pukkanás.

– Ennyi volt, Rose. – Judith egy tűfogó segítségével kémcsőbe pottyantja a Vibrát.

– Megnézhetem? – kérdezi Rose, miután Judith bedugaszolja a kémcsövet.

Judith megvonja a vállát, és odaadja a kémcsövet.

– A tiéd.

Rose még sohasem látta a Vibrát, bár húsz évig a testében volt. Az övé vaskosabb, mint azok, amiket mostanában ültetnek be. Körülbelül akkora, mint a kisujja körme, és majdnem átlátszó, de amikor forgatni kezdi a kémcsövet, a Vibra a biolumineszcencia minden színében felragyog: korallpiros, zöld és topázkék.

– Máshogy érzed magad? – kérdezi Judith.

Rose a helyiség bal felső sarkába pillant. Pislog. Egyszer. Kétszer. Semmi. Nem tölt be a hírfolyam. Gondolj valami halott dologra! Nem, a halottnál is halottabb dologra. Valami kihalt dologra.

Az utolsó történet, amit Rose a Vibrán látott, arról szólt, hogy Sámson, a  bronxi állatkert tigrise hőgutát kapott, és megdöglött. Mivel ő volt az utolsó földi tigrisek egyike, egy ilyen cím elvileg remek hírértékkel bírt, és feldobott sok más anyagot: a fogságban élő tigrisekről szóló Wikipédia-szócikket, régi videófelvételt porban forgolódó kistigrisekről, egy biológus előadását a globális felmelegedés nagymacskatartást érintő hatásáról, tigriscsíkos ruhákat, medvecukor-csíkos narancsjégkrémet, plüsstigrist, tigrisjelmezes embereket. Rose összpontosít, és újra arra gondol: tigris. A hírfolyam nem ugrik fel.

Azonban beugrik az a tigris, amit egyszer Bostonban, a Franklin-parki állatkertben látott, amikor az állatkert még nyitva volt, és a tigris is élt. Az anyja vitte el, így ünnepelték a hatodik születésnapját, és ama ritka alkalmak egyike volt, amikor elhagyták a félszigetet. Az emlékkép megkopott, de ha lehunyja a szemét, tisztán látja: az anyja elképzelhetetlenül fiatalon, egy perzselően forró fémpadon ülve méregdrága fagylaltot eszik. Odaadja a fagylaltot Rose-nak, és egy szalvétát tart a kislány álla alá. Amikor a tölcsér is elfogy, felkapja Rose-t, hogy megnézhesse a rácsok mögött élő állatot, a kettejük között bimbózó boldogság anyanyelven virágzik ki.

– Horangi – mondja az anyja, és a tigrisre mutat.

Rose egy pillanatig az anyja karjában kalimpál, és úgy igyekszik felhívni magára a buján csíkozott állat figyelmét, hogy megismétli a koreai szót. A második szótagon azonban megbicsaklik a hangja, mire zavarában elvörösödik. A tigrist nem érdekli a rossz kiejtés. Nyugodtan fekszik, mintha borostyánba öntötték volna, és csak akkor pislog, amikor légy telepszik a szeme sarkába.

Poros emlék a földön túlról. Damien figyelmeztette, hogy a Vibra nélkül az emlékek váratlanul is előtörhetnek, de arra nem számított, hogy ilyen közelinek tűnnek majd megint. Lehunyja a szemét, az anyja még itt van, és ezt a nevetését Rose már teljesen elfelejtette.

– Nem férek hozzá a hírfolyamhoz – mondja, és visszaadja a Vibrát.

Judith a kémcsövet egy fadobozba teszi.

– Majd megszokod. Meyer azt akarja, hogy a bimbók tiszták legyenek, ne rontsa meg őket a technika.

Rose ösztönösen a fülé mögé kapja a kezét. Semmi sincs ott, csak a kék tintapötty.

*

A tábor első reggelén a bimbók összegyűlnek a konyhában. Valamennyien tűsarkú cipőt és csillámpúdert viselnek, az arcuk és a szájuk ragyog a fluoreszkáló fényben. Odakint még mindig koromsötét van. Előkelően helyet foglalnak a műanyag asztalnál, de mivel már nincs Vibra, ami lekötné a figyelmüket, kopognak az asztalon, vagy a karkötőiket, vékony aranyláncaikat babrálják. Megszokásból a helyiség sarkai felé kapják a tekintetüket, de nincs hírfolyam, ami lefoglalná őket. Így aztán egymást nézik.

Judith elmondja, hogy ők az első bimbók a táborban, és hogy legyenek büszkék, amiért kiválasztották őket.

– Sok lányt vettünk számításba – magyarázza, miközben névjegyet tűz a mellükre. – De csak hatot választottunk ki.

Gyorsan megtanulják az új nevüket: Iris, Jasmine, Violet, Fleur, Rose és Willow. Szép nevek. Bálkirálynők nevei. Rose minden egyes bimbót megjegyez magának, miközben bemutatkoznak.

Az Iris nevű lánynak parfümös fügeillata van. A hangja mély és izzó, és amikor egyenként rámosolyog a bimbókra, a szeme körül egy pillanatra elmélyülnek a ráncok. Vörös haját szoros kontyba fogta, és nagy masnis, fehér selyemblúzt visel. A Hurokban, Avalon klubjában az Irishez hasonló, érett eszkortokat arra utasították, hogy mélyedjenek el a szentháromságban – politika, utazás, golf –, mert bizonyos családból való, idősebb kliensek a vacsora mellett erről szeretnek beszélgetni, mielőtt visszavonulnak a lakosztályukba egy gyengéd csiklandozásra vagy korbácsolásra.

Jasmine haja félhosszú bubifrizura, hosszú, törékeny ujjait egy zongorajátékos és egy virágkötő is megirigyelhetné. Avalon „klasszikus szépségnek” hívná tiszta tekintete, hibátlan bőre és karcsú nyaka miatt. Rose a Hurokban is látott ilyen típust: kékvérű prostituált New England-i pedigrével, a legkiválóbb, elit női főiskolák egyikén tanult, ahol elsajátította a finom modort és Boston üzleti köreinek választékos szókincsét. Természetes neki a jól szabott kosztüm, a nyakában lógó igazgyöngy, tisztában van azzal, hogyan kell használni a salátavillát, és három nyelven beszél. Akár a barátnőd is lehetne. Útitárs egy hajókiránduláson. Szünidős társ magánjachton és dűnék borította szigeteken, amit jól fizetett, olcsó öltönyös bűnözők őriznek.

Violet New Orleansből jött, szinte odanőtt, belegyökerezett abba a vidékbe. Elmeséli a bimbóknak, hogy félvér apja zenész volt, és  vagy féltucatnyi hangszerre megtanította. Később részösztöndíjat kapott egy híres New York-i zenei főiskolán, de hamar elfogyott a pénz, amikor a költségvetés megkurtította az ösztöndíjakat. Miután ott kellett hagynia az iskolát, a megélhetésért dolgozott, kisebb klubokban játszott, és mellékállásban klienseket fogadott a lakásban, amit négy másik függetlennel bérelt. Piros kezeslábas van rajta, a haját hosszú fonatokban hordja.

Fleur öntudatos és szőke, amit meg is indokol azzal, hogy Kaliforniából érkezett. San Josétól északra, egy tengerparti városban lakott, amit egy erdőtűz alkalmával kiürítettek, ez­után bepakolta a holmiját a kocsiba, és a szárazföld belseje felé menekült. A Kék Hölgy Házában kapott munkát, a nevadai sivatag egyik, még legális bordélyában, ahol megkönnyebbülten látta, hogy a föld kopár, fák pedig egyáltalán nincsenek. Amikor éppen nem katonákat vagy szerencsejátékosokat szórakoztatott, színes üveg- és agyagszobrokat készített. Ezután a munka után még több műalkotást akar készíteni, és abban reménykedik, hogy kiállítása lehet Las Vegas egyik külvárosának már nem működő benzinkútján, ahol a szobrait a régóta elhagyatott olajszivattyúk mellett akarja bemutatni. Fleur kékfestett kaftánt visel, a csuklóján megcsörrennek a karkötők, amikor birizgálni kezdi a mellére tűzött névtáblát.

A Willow nevű bimbó az egyetlen, aki nem öltözött ki az alkalomra. Kopaszra borotvált, kihívó lány, foltos kezeslábasban és fehér pólóban, a teste szálkás és gyors, mint egy kickbox-harcosé. A többi bimbóval ellentétben nem tartja fontosnak elmesélni, honnan jött és hogy miért van itt. Ehelyett egy regényt lapozgat és a körmét rágja, amíg Judith rá nem szól, hogy mutatkozzon be. Willow egy másodpercre felkapja a fejét, végignéz a bimbókon, közli a nevét, aztán folytatja az olvasást.

Judith Rose felé fordul.

– Rose Lebegővárosból csatlakozik hozzánk.

A bimbók hirtelen rápillantanak, a tekintetükben keveredik a tisztelet és a gyanakvás.

Rose úgy öltözött, mint egy figyelmes titkárnő az első munkanapon, ezzel is mutatja a többi bimbónak, hogy ő dolgozni jött. Lakkbőr cipőt, nejlonharisnyát, derékban húzott rövid, fekete selyemruhát visel, és olyan rúzst használ, ami az alvadt vér színére emlékeztet.

Violet odaszól neki:

– Tudod, milyen szerencsés vagy, hogy ott dolgozhattál?

– Igen! Miért nem maradtál ott? – kérdezi Jasmine.

– Levegőváltozásra volt szükségem. Ennyi  – feleli Rose, és észreveszi, hogy Judith figyeli.

Fleur egy pillanatra lehunyja a szemét, és elmosolyodik.

– Értem én. Teljesen megértem. Látni akartad, tényleg jobb-e az élet északon.

Willow leteszi a könyvet az asztalra, és végigsimít kopaszra borotvált fején. Egyenesen Rose-ra néz.

– És jobb?

Rose tisztában van azzal, hogy Judith még mindig őt méregeti, ezért óvatosan választja meg a szavakat:

– Persze, hogy az.

– Rendben, Rose. Mindannyian szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk Északon – mondja Judith, és jóindulatúan a bimbókra mosolyog. – De meg is kell itt védenünk magunkat. Ezért fontos, hogy betartsunk bizonyos szabályokat, amíg egy fedél alatt lakunk.

Elmondja a bimbóknak, hogy naponta két sétát tesznek majd. Egyet reggeli után, amikor az első napsugarak fénybe borítják a tábort, majd egyet délután, naplementekor. Szél, hó, jég, jégeső mit se számít. Sétálni mennek, mondja Judith, akármilyen az időjárás. A napi sétákat leszámítva a bevásárlóközpont területén maradnak. A szobájuk, a konyha, és az áruház nem használt részei között szabadon mozoghatnak. De kíséret nélkül nem mehetnek a bevásárlóközpont távolabb eső területeire, és nem hagyhatják el az épületet, amely az észak felé kanyarodó országút mellett áll.

Rose már tudja, milyen érzés négy fal között lenni, amikor a hőmérséklet negyven fok fölé ugrik a nyári hónapokban. Heteket töltött a központi levegőszűrő hűvösében, miközben odakint az aszfalt gőzölgött a forróságtól. Nem lesz gond a bentléttel. Az számít, kivel tölti a benti időt.

– Az országúton tilos átmenni – folytatja Judith. – A kubikosok most ott vannak, abban a raktárépületben, és bármire képesek, hogy egy kicsit eltereljék a figyelmüket a körülményeikről.

– Kubikosok? – kérdezi Iris.

– Igen, kubikosok. Férfiak, akiket az építkezésre vettek fel  – feleli Judith.

– Tudunk vigyázni magunkra. Ismerjük a férfiakat – szól közbe Violet.

– Ezeket biztosan nem – felel Judith. – Ezek csak arra alkalmasak, hogy gödröt ássanak. – Kedvesebben folytatja. – A klienseitek természetesen nem ilyenek. Valódi úriemberek. – Az ablakon keresztül a szállingozó havat nézi. – Nagy megkönnyebbülés lehet érezni a hideget.

A Hurokban Rose néhány kliense az Északi-sarkra járt vakációzni, ahol a lány éves fizetését kifizették azért, hogy egy gőzösön cirkáljanak a jégtáblák között.

– Elveszett világ – fogalmazott az egyik kliens, miután mutatott egy képet Rose-nak a kék színű jégről. – Egy nap nagyobb csoda lesz egy jéghegy, mint a holdutazás.

Rose kliensei között bejáratott téma volt a hogyan, a mi, és főleg az, hogy ki fog túlélni. Gyakran beszéltek arról, hogy a válsághelyzetekre tartogatják a vagyonukat. Offshore bankszámlákon. Offshore városokban. A szeszélyesen ingadozó állampapírokat aranyra váltják. A fosszilis üzemanyagok helyett tiszta energiaportfóliókba fektetik a pénzüket, egészséges százalékkal támogatva az adatfelügyeletet és a kibernetikus kutatást.

Rose azon gondolkodik, hogy Meyer talán másképpen érez, mint az eddigi kliensei. Ha tényleg úgy van, amit Damien állított róla, akkor a férfi még mindig naivan hisz egy szebb jövőben. És Rose pontosan ezt fordíthatja a maga javára: a hitet, hogy megmentheti a világot, nem pedig csupán pénzt csinál a pusztításból.

*

A zabpehelyreggeli után Judith a bevásárlóközpont bejáratához vezeti a bimbókat, és megmutatja nekik, hol tárolják a hosszú, szőrmével bélelt kabátokat és a térdig érő hótaposókat. Minden kabátra egy-egy növényt hímeztek színes fonallal: vérvörös rózsabimbót Rose-nak, sötétkék ibolyát Violetnek, hófehér fürtöt Jasmine-nak, rószaszín gallyat Fleurnek, lila és sárga szirmokat Irisnek. Willow kabátján egy egész fűzfa van hosszú, lelógó ágakkal, amelyek a tekergőző gyökerekig érnek, nem úgy, mint a többi bimbónak, akinek a virágját levágták a szárról, melyen kifejlődött. A fűzfa minden ágán ezüstös virágok nyílnak. Rose látott már hasonló fűzfaábrázolást a félszigeten, abban a temetőben, ahol az apját elföldelték: a keleti parton letelepedő puritánok palakő síremlékeire vésték azokat. A halál egyben az újjászületés szimbóluma.

A bimbók kabátot vesznek, és elindulnak kifelé. Odakint már kelőben a nap. Csípős, ragyogó, fagyos az idő. Rose mély lélegzetet vesz. Annyira friss a levegő, hogy kis ezüsttubusokba kellene zárni és elszállítani délre, ahol aztán olyan becsben tartanák, mint éhség idején a fejadagokkal teli ládákat.

Rose nem csatlakozik egyik bimbóhoz sem, egyedül vág neki a hófödte parkolónak a drótkerítés mentén, amely új otthonuk határát jelöli ki. A kerítés közepén észrevesz egy bezárt kaput telefonnal, ezen át engedik ki és be az embereket. Nemcsak Judith szabályai gátolják meg, hogy a bimbók kijussanak.

Rose megfordul, és figyeli, amint a bimbók a fagyos parkolóban róják a köröket. Azon tűnődik, vajon hízelgőnek találják-e, hogy kiválasztották őket. Hogy beszerezték őket. Ez a szó ötlik fel benne. Igaz. Beszerezték őket. Az érett vöröst. A finom angolszász, protestáns hölgyet. A sportos fekete lányt. Az álmatag szőke művésznőt. A kemény alternatív lányt. És Rose-t, aki betölti a szemérmes ázsiai nő szerepét. Ki választotta ki őket? És miért?

Egy kéz érinti a vállát, és amikor megfordul, Willow áll mellette. A vastag kabátban és szőrmével bélelt csizmában fiatalabbnak és nyúlánkabbnak tűnik, mint korábban a konyhában.

– Figyelnek – mondja Willow, és rámutat valamire.

Az országút másik oldalán egyforma, felmosóvízszínű kezeslábasba öltözött férfiak egy csoportja gyülekezik a raktárépület előtt. Mindegyiknek ásó van a vállán.

– A kubikosok? – kérdezi Rose.

Willow bólint.

– Igen. Judith szerint mocskos állatok.

Rose nézi, ahogy játékosan ugratják egymást. Az egyik meglök egy másikat, majd nevetve hátralép.

– Ártalmatlannak tűnnek.

Willow harsányan felnevet.

– Hogy lehetsz ennyire biztos benne?

Három kubikos elindul az országút közepe felé. Hangosan viccelődnek, noszogatják egymást, aztán az egyikük nekilódul, és beleüt az ásóval a drótkerítésbe. Kiabál és integet. A bimbók megállnak és visszanéznek. A kubikos hirtelen kézenállásba lendül, és a levegőben kapálózó lábakkal elindul a kerítés mentén, kesztyűbe bújtatott keze mély nyomokat hagy a hóban.

A kubikos talpra áll, és meghajol. Arcába futott a vér, és a szája aranyosan csillog, amikor rávigyorog a nagy méretű kabátba burkolózó csinos nőkre.

Rose integet a férfinak, aki ismét meghajol, szemmel láthatóan tetszik neki, hogy felhívta magára a nő figyelmét.

Hirtelen mozgás támad az autópályán. A távolból a nyugodt vidéken egyenletes tempóban hat terepjáró közelít a bimbók felé, mindegyik egy-egy fényes, a tompa téli napon csillogó Airstream lakókocsit húz maga után. Amikor elhúznak a bevásárlóközpont parkolója mellett, Rose látja, hogy a kocsik orrán kicsi, zöld, geodéziai kupolát ábrázoló zászló van. Az elsötétített ablakokon nem lát be, de tudja, hogy kliensek ülnek az autókban.

Judith a nevükön szólítja a bimbókat, de Rose, mielőtt elindulna a nyomában, megfordul, és látja, hogy a terepjárók elhajtanak a munkások tábora mellett, észak felé tartanak. Az úti céljuk rejtély, de Rose elhatározza, hogy kideríti.

Visszasiet a bevásárlóközpontba. El kell készülnie. A kliensek hamarosan megérkeznek, neki pedig biztosra kell mennie, hogy Meyer őt válassza ki.

*

A szobájába érve Rose leül az ágyra, és megszokásból megérinti a bőrt a bal füle mögött. Felszisszen. Még mindig érzékeny az a rész, ahonnan a Vibrát kioperálták. A kliensei gyakran, csapongva beszéltek arról, mennyire szabaddá válik az elme a Vibra beavatkozása nélkül, de a Hurok többi eszkortjához hasonlóan Rose is jobban szerette, ha megjelenik a hírfolyam, amikor nem dolgozik. Most annyira zavarja a Vibra hiánya, mintha egy testrészétől fosztották volna meg. De az elméje mintha tisztább lenne. Élesebb.

Felkapja Meyer egyik könyvét az éjjeliszekrényről, és elolvassa a bevezetőt:

Egyszerű felvetéssel kezdődik ez a könyv: Mit teremthetünk a pusztításból? A romokon való építkezés olyan stratégia, amelyet egykor háborúk után alkalmaztak a lebombázott városok romjai, a gyilkos mezők vérfürdői helyén. Az emberiség mindig úgy épített birodalmat, hogy határait vérrel húzta meg. De a háború, amelyet most vívunk, nem nemzetek között, hanem saját országainkban, a közösségen belül és magával a földdel zajlik. El kell kezdenünk az újjáépítést azon a földön, amit az emberi butaság lerombolt: nukleáris kísérletek helyszínén, kivágott erdők helyén, viharok által elpusztított városokban, az olajkitermelés során feltúrt területeken. A földnek szüksége van az emberre, aki megműveli és gondozza, aki épít és álmodik. Ha embereket küldünk a romok közé, talán van még esélyünk a túlélésre.

Mielőtt a nő elindult a táborba, Damien utoljára mondott még valamit Rose-nak: Meyer szerint a túlélés az emberi fejlődés egyik jellemzője. „A túlélés azonban mindig döntés kérdése”  – mondta Damien, amikor a rózsafa asztalnál ültek a férfi lakosztályában. A férfi megragadta a nő kezét, és hüvelykujját a pulzusára szorította. „Dönthetsz az élet mellett. Vagy dönthetsz a pusztulás mellett is. Te mit választasz, kedvesem?”

„Az életet” – felelte Rose. Pulzusa lüktetett a férfi ujja alatt.

„Remek választás – felelte Damien. – Hadd mutassam meg, mi vár rád a visszatérés után!”

Damien ahhoz a lakáshoz vezette Rose-t, amelyet neki és az anyjának foglalt le: egy fehér kockát, mennyezetig érő, a fénylő Atlanti-óceánra néző ablakkal.

„Te leszel az első, aki megpillantja a napfelkeltét – mondta a férfi. – Soha többé nem kell a szárazföldre gondolnod.”

Rose akkoriban alig hitte, hogy majd valamikor ezt az életet élhetik. Kitörölnek mindent, ami korábban történt. Újrakezdenek valamit. Egy új életet.

Rose leteszi Meyer könyvét és a szoba ablakán át kinéz a fenyőfa ágain megülő hóra. Kismadár ugrál ágról ágra, nem nyugszik meg egy helyen. Vajon az anyja mit gondol majd Lebegővárosról, a csillogó bevásárlóközpontokról, a gondozott zöldterületekről, a magas tornyokról, amelyek mintha a mennyekkel társalognának? De az is előfordulhat, hogy az anyja soha többé nem akarja látni az óceánt, és ez kissé aggasztja Rose-t. Nem biztos, hogy egy egyszerű cserével pótolni lehet, ami elveszett.

A madár hirtelen kitárja a szárnyát és a magasba emelkedik.

Rose addig néz utána, amíg el nem tűnik az égen.