Notice: Function _load_textdomain_just_in_time was called incorrectly. Translation loading for the change-wp-admin-login domain was triggered too early. This is usually an indicator for some code in the plugin or theme running too early. Translations should be loaded at the init action or later. Please see Debugging in WordPress for more information. (This message was added in version 6.7.0.) in /var/www/html/wp-includes/functions.php on line 6260
Fodor Veronika: Az aranyváros (részlet)
Blog

Fodor Veronika: Az aranyváros (részlet)

Prológus

Bécs, 1873. szeptember 29.

Jakob Wasserberger óriási, diófa ágyában fekve már órák

óta a tetőablakot figyelte. Őszi eső kopogott az üvegen, az nem hagyta aludni. Illetve kicsit izgatott is volt. Másnap kellett ugyanis megmutatnia megrendelőjének egy biztonsági szekrény tervrajzát, azét a szekrényét, amely egy nagy értékű tárgyat rejtett, s amelyet a Wertheim és fiai gyártottak. Ha volt valami, amiben a vagyonos ékszerész biztonságban tudhatta a dolgait, az bizony egy páncélozott szekrény volt. Wasserberger nemhogy vagyonos volt, hanem Bécs, sőt Európa egyik legnagyobb zománcékszer-műhelyének a tulajdonosa és fő ékszerkészítője. Ő maga mégis szerény életet élt. A Spiegelgassén álló ékszerüzlet és műhely emeletén lakott, közvetlenül a várnegyed bejárata mellett. A kétszintes ház olajzöld spalettás ablakai az osztrák hatalom tengeri erejét mutató szökőkútra néztek. Wasserberger úr gyakran tűnődött azon, hogy talán el kellene költöznie innen, hacsak nem a tenger istenének óriási talpát szeretne bámulni élete végéig. Aztán mégis mindig meggyőzte magát arról, hogy marad. Itt teljes biztonságban érezte magát és az aranykészletét is. A földszinti ékszerrészleg őrzésére nem kellett különösebben nagy gondot fordítania. Elégnek érezte a súlyos, homokkal megtöltött acélszekrényt a legértékesebb daraboknak. Azokból pedig akadt bőven. Tűzzománc berakásos miniatűr aranyórák, antik szépségeket és harcosokat ábrázoló tálalókészletek, értékes púderesszelencék sorakoztak az olajzöld polcokon. De nem ez a sok kincs volt az, ami miatt Wasserberger úr álmatlanul hánykolódott. Az a bizonyos dolog egy páncélszekrényben lapult, amelynek tervrajzát magánál őrizte, és amely ezekben az órákban már úti célja felé tartott egy vonaton. Eddigi legnagyobb munkája volt, pedig elég dolgot adott neki a bécsi világkiállítás ékszerészeti pavilonja is, de ehhez foghatót még oda sem készített.

– Hogy az ördög vinné el! – morgott az orra alatt. – Kilyukad az oldalam a sok hiábavaló fekvéstől – tápászkodott fel végül, és úgy határozott, hogy kimegy, eszik pár falatot, hátha előbb el tud majd aludni.

A hálószoba padlója jéghideg volt. Lábujja hegyével tapogatta ki az ágya mellett hagyott gyapjúpapucsot, és megkönnyebbülve csúsztatta bele a lábát. Éppen a köntösét vette magára, amikor különös zörej ütötte meg a fülét. Először azt hitte, a sötétben talán levert valamit öltözködés közben, de ahogy körbetapogatta a fekhelyét, semmit sem talált. Újabb koppanást hallott.

– Van lent valaki… – suttogta maga elé. Egy porcikája sem kívánta, hogy lemenjen. Az is megfordult a fejében, hogy talán marad, és elszalajtja a segédjét a csendőrségre. Aztán rájött, hogy a segédet hazaküldte, nincs kit ugrasszon, neki kell lemenni. – Hát jó. – Keresztet vetett, beljebb tolta a lábát a papucsába, és halk léptekkel elindult lefelé a kissé nyikorgó falépcsőn. A kopogás és zörgés hangja egyre erősödött. Az ékszerkészítő a lépcsőforduló takarásából nézett le a földszinti boltba, a betolakodót keresve. Hála a várnegyed remek közvilágításának, az üzlet előtt égő gázlámpa fénye látni engedte a gazdagon megrakott tárolószekrényeket, amelyekben hiánytalanul sorakoztak a brossok, diadémok és miniatűr zsebórák. Látszólag semmi sem hiányzott. Wertheim mester zárai érintetlennek tűntek. Lassan lejjebb lépett, kockáztatva, hogy megláthatják, ha kilép a lépcsőtartó oszlop takarásából. Az ékszerész fülelt. A kopogás megszűnt, a zörgés elhallgatott. Talán csak képzelődött álmatlanságában, és senki nem jár az üzletben. Megvonta a vállát, és éppen elindult volna visszafelé, hogy az ágyban megmelengesse kihűlt tagjait, amikor valami nagyot koppant hátul, a szekrények mellett. Ijedtében kilépett az oszlop takarásából, és ahogy kifordult a lépcsőről, farkasszemet nézett egy miniatűr, háromcsövű pisztollyal.

– Megvagy! – dörmögte a fegyvert tartó férfi, és elég méltatlan módon, a köntösénél fogva rángatta Wasserberger urat a páncélszekrény felé. – Akárhogyan próbálkozom, nem tudom kinyitni a nyavalyást! – mutatott a szekrényre. – Fúrót is hoztam, de mindhiába! – mérgelődött.

– Ezt ugyan hiába fúrja, nem fog kinyílni. Ha fölgyújtja, se adja meg magát. Épp ezért vettem meg – okoskodott az ékszerész.

– Akkor mi az ördög nyitja? – ripakodott rá a sötét alak.

– Kód. Minden szekrényé egyedi.

– Ez esetben mégiscsak szerencsém lesz, hogy fölköltöttem a zörgésemmel. Szóval, mondja csak – húzta fel az idegen az aprócska revolver ravaszát –, ugye elárulja a kódot?

Wasserberger, mivel nem akart egyszerre három golyóval szembenézni, bármilyen kicsik voltak is azok, elmondta a kódot. Mintha a fogát húzták volna, úgy sziszegte a számsort a fogai között: 18730501. A zár kattant a páncélszekrényen, az ékszerész előtt pedig elsötétült a világ.

Órákkal később tért magához. Legalábbis jó ideje feküdhetett már a földön, jégcsappá fagyott a lába. Amint felidézte magában, mi is történt, felpattant, és benézett a Wertheim szekrény nyitott ajtaján.

– A főhercegnő miniatűr úti órája megvan, a császár ébresztője megvan, a kis bársonytasakok az igazgyöngyökkel és az aprócska drágakövekkel mind itt vannak. Akkor mi a fenét vihetett el az az elszánt „úriember”? – Az ékszerész idegesen kutatott a polcokon, és mikor meglátta a felforgatott, zöld színű dossziét, elsápadva huppant vissza a földre. – Elvitte a tervrajzokat!