fbpx
Blog

Charlotte Brontë: Villette (részlet)

ELSŐ FEJEZET
Bretton

Keresztanyám Brettonban, a csinos, régi város egyik szép házában lakott. Ott élt férje családja nemzedékeken át, nevük is Bretton of Bretton, mint szülővárosuké; nem tudom, azért-e, mert onnan származnak, vagy pedig valamelyik jelentős, távoli ősükről szállt örökül a név az egész környékre.

Kislánykoromban rendszerint évente kétszer is ellátogattam Brettonba, mindig örömmel. Kedvemre való volt a ház, de különösen lakói: a tágas, nyugalmas szobák, a pompásan elren dezett bútorok, a világos, nagy ablakok. Az erkély előkelő, ódon utcára nyílt, mely mindig ünnepi vagy vasárnapi hangulatot árasztott, annyira nyugodt volt a légköre, olyan tiszta a kövezete… mindez együttvéve nagyon tetszett nekem.

Az egyetlen gyermekkel felnőtt környezete rendszerint a kelleténél többet foglalkozik, velem Brettonné törődött túlságosan sokat a maga csendes módján. Visszavonultan élt már kisfiával, mikor megismertem: korán jutott özvegységre, szép, fiatal asszony volt még, mikor orvos férjét elvesztette.

Ahogy visszaemlékszem rá, már nem volt fiatal, de még akkor is sudár, arányos termetű, szép asszony, bőre kissé sötétebb, mint az angol nőké általában, de barnás arcán virult az egészség, és nyugodt tekintetű, gyönyörű fekete szeme is elevenen csillogott. Az ismerősök sokszor elmondták, milyen kár, hogy a fia nem örökölte tőle a színeit. A kisfiúnak ugyanis kék volt a szeme, de a tekintete már gyermekkorában is szúrós, határozott, hosszú hajáról pedig még a barátok sem tudták pontosan megmondani, miféle – ha éppen rásütött a nap, leginkább aranyszőkének mondták. Arcvonásait azonban anyjától örökölte, szép fogsorát meg a termetét (helyesebben anyja termetének ígéretét, hiszen még növésben volt a fiú), s ezenfelül, ami a legszerencsésebb, makulátlan egészségét, kedélyét, kiegyensúlyozott természetét, ami minden kincsnél többet ér, akinek megadatik.

Az … év őszét Brettonban töltöttem: keresztanyám maga jött értem, s elkért rokonaimtól, akiknél az idő tájt állandó lakásom volt. Nyilván tisztán látta már, mi vár rám, bár én magam nemigen tudtam még, hogy viharfelhők tornyosulnak felettem; halványan mégis megsejthet tem valamit, mert nyugtalan borongás nehezedett rám, s annál boldogabb voltam, hogy más környezetbe, más emberek közé kerülök.

Keresztanyám mellett mindig simán, zavartalanul telt az idő, nem lármás sietséggel, hanem bársonyosan és szelíden, mint bővizű folyó hömpölygése síkságon át. Ott-tartózkodásaim Keresztyén és Reménylő lakozására emlékeztettek ama szép, híves pataknál, melynek „partjait zöldellő fák szegélyezik, s a mezőkön egész esztendőben pompázó liliom virít”.1 Nem a változatosságban, nem is a mozgalmas élményekben rejlett a varázs: inkább a békességet él vezt em, s annyira nem kerestem az izgalmat, hogy amikor mégis rám szakadt, felkavart, s csak az volt a kívánságom, minél messzebbre kerüljön el.

Egy nap levél érkezett, melynek tartalma meglepte s elgondolkoztatta Brettonnét. Azt hittem, hazulról jöhetett, s reszketve vártam valami végzetes hírt, nekem azonban nem szóltak sem mit, s a felhő látszólag elvonult.

Másnap hosszú sétából tértem haza, s mikor szobámba léptem, meglepő változást észleltem. Az árnyékos benyílóban álló franciaágyam mellé az egyik sarokba fehér függönyös kis ágyacskát helyeztek el, fiókos mahagóni szekrényem mellé pedig kis rózsafa komód került. Csak álltam, bámultam, és eltűnődtem magamban.

– Mit jelent ez, hogy kerülnek ide ezek a bútorok? – kérdeztem magamtól, holott a válasz kézenfekvő volt: Brettonné újabb vendégeket vár, s még valaki költözik a szobámba.

Lementem vacsorához, és akkor megkaptam a magyarázatot. Közölték velem, hogy egy kisl ány lesz a lakótársam: barátjuknak, a néhai Bretton doktor egyik távoli rokonának gyermeke. Nemrég vesztette el édesanyját, mondották, bár, fűzte hozzá Brettonné, a veszteség nem is olyan súlyos, amilyennek első pillanatra tűnik. Mrs. Home (ezek szerint Home a nevük) nagyon szép asszony volt, de könnyelmű, felületes teremtés, elhanyagolta gyermekét, és csalódást, sőt bánatot okozott férjének. Házasságuk távolról sem bizonyult boldognak, s végül is válásra került sor – a különé lés közös megegyezés alapján, nem peres eljárás során jött létre. Nem sokkal ezután a fiatal hölgy felhevülten tért haza egy bálról, meghűlt, a magas láz s a betegség hamarosan végzett vele. A férj rendkívül finom érzésű férfi, és kimondhatatlanul lesújtotta a gyászhír, nagyon megrendült, s úgy látszik, semmiképp sem lehet meggyőzni arról, hogy túlságos szigorúságának, talán a türelem és a megértés hiányának nem volt szerepe felesége korai halálában. Sokat töprengett, bánkódott, végül is kedélye komoly aggodalomra adott okot, s az orvosok ragaszkodtak hozzá, hogy a beteg próbát tegyen vele, hátha egy nagyobb utazás gyógyító hatással lenne rá. Brettonné felajánlotta, hogy azalatt gondját viseli a kislánynak.

– Remélem – tette hozzá keresztanyám –, a gyermek nem olyan lesz, mint az anyja, olyan szertelen, könnyelmű fruska, amilyennél rosszabb feleséget nem is választhatna gyönge pilla na tában sem okos ember. Mert – mondotta – Home úr valóban okos ember, bár gyakorlati érzék nemigen van benne; lelkesedik a természettudományokért, és fél életét laboratóriumáb an, kísérleteivel tölti: olyasvalamivel, amit pillangótermészetű felesége sem megérteni, sem eltűrni nem tudott. Őszintén szólva – vallotta meg keresztanyám –, magam sem venném szívesen az ilyesmit.

Kérdésemre azt is elmondta, hogy, mint néhai férje többször említette, Home úr tudományos hajlandóságát anyai nagybátyjától, egy francia tudóstól örökölte. Francia és skót vér keveredik ereiben; ma is élnek rokonai Franciaországban, s nem is egy közülük a nemesnek kijáró de szócskát írja neve elé.

Ugyanaznap este kilenc órakor egy házi szolgát küldtünk a társaskocsi elé, amellyel kis ven dégünknek érkeznie kellett. Brettonnéval kettesben várakoztunk a szalonban; John Graham Bretton éppen látogatóban volt egyik vidéki iskolatársánál. Keresztanyám az esti újságot olvasta, én pedig varrogattam. Kellemetlen, nedves este volt, verte az eső az ablaktáblákat, és szakadatlanul dühösen süvített a szél.

– Szegény gyermek – mondta újra meg újra Brettonné. – Ilyen rettenetes időben utazni. Csak már épségben itt látnám!

Valamivel tíz óra előtt megszólalt a kapucsengő, jeléül annak, hogy Warren hazaérkezett. Mire leszaladtam a hallba, már kaput nyitottak, s egy nagy útibőrönd meg több kézipoggyász mellett egy dajkaforma leány állott, a lépcső alján pedig Warren, és kendőbe bugyolált cso magot nyalábolt át karjával.

– A gyermek? – kérdeztem.

– Igenis, kisasszony.

Szerettem volna félrehúzni a kendőt, hogy lopva meglássam az arcát, de hirtelen elfordult tőlem Warren válla felé.

– Tegyen le, kérem – szólt most egy gyermekhang, Warren pedig közben kinyitotta a szalon ajtaját. – Szedje le rólam ezt a kendőt – folytatta, s apró kezét máris kihúzta. Kiszedte a biztosítótűt, és kényeskedő sietséggel bontogatta magáról az otromba burkot. Az ilyenformán előtűnt kis szerzet ezután megpróbálta ügyesen összehajtani a kendőt, de nem tudott megbirk ózni a súlyával.

– Adja oda, kérem, Harrietnek – hangzott az utasítás –, tegye el.

Ezután a csöppség Brettonnéra szegezte szemét.

– Gyere ide, édes kicsikém – szólt az úrnő. – Gyere, hadd látom, nem fáztál-e át, nem nedves-e a ruhád: gyere, melegedj meg a kandallónál.

A gyermek készségesen közeledett hozzá. Göngyölegéből kiszabadulván, fölöttébb apró, de takaros, tökéletesen formás kis teremtésnek látszott, finom alkatú volt, törékeny és elfogulat lan. Amint ott ült keresztanyám ölében, akár egy valóságos baba, nyaka finom, mintha viasz ból lenne, és a selymes fürtű fejecske, gondoltam magamban, még inkább babaszerű.

Brettonné kedvesen szóval is becézte, míg a gyermek kezét, karját, lábát dörzsölgette. Viszonzásul eleinte csak vizsgálódón méregető tekintetet kapott, de hamarosan mosolyt is. Brettonné éppenséggel nem volt babusgató fajta: szíve mélyén nagyra tartott egyetlen fia iránt is csak nagy ritkán érzékenyült el, többnyire inkább éppen az ellenkezőjét tapasztaltam, de amikor ez az először látott csöppség rámosolygott, megcsókolta, s megkérdezte:

– Hogy hívják az én kicsikémet?

– Kisasszonyka.

– Kisasszonyka? Csak így? Más neved nincs?

– Polly, papa így mondja.

– És örül-e annak Polly, hogy ezentúl mindig nálam lakik majd?

– Nem mindig, csak amíg papa megint hazajön. Papa elutazott – közölte, s nyomatékosan bólintott hozzá.

– De eljön majd Pollyért, vagy elküld valakit érte.

– Csakugyan, asszonyom? Tudja, hogy úgy lesz?

– Azt hiszem, úgy lesz.

– Mert Harriet nem hiszi: legalábbis azt mondja, soká lesz az, mert papa beteg.

Szeme megtelt könnyel. Kezét kihúzta Brettonné kezéből, mozdulatával jelezte, hogy szeretne leszállni az öléből; a tartóztatásra szóban is kifejezte óhaját. – Kérem szépen, szeretnék le menni, tudok én széken ülni.

Keresztanyám engedte, hogy lecsússzon a térdéről, a kislány pedig fogott egy zsámolyt, elvitte a szoba leghomályosabb zugába, s elhelyezkedett. Bár Brettonné parancsoló természetű, ko moly dolgokban ellentmondást nem tűrő asszony volt, semmiségekkel többnyire nem törődött: hagyta, tegyen a gyermek, ami tetszik neki. Engem is figyelmeztetett.

– Egyelőre ne végy róla tudomást.

Én azonban tudomást vettem róla: szemmel tartottam, és megfigyeltem, hogy apró könyökét apró térdére támasztja, s fejét a tenyerébe hajtja; észrevettem, hogy babaszoknyájának baba zsebéből arasznyi zsebkendőt húz elő, s aztán hallottam, hogy sír. Más gyerek, ha valami bántja, vagy fáj neki, szégyen és tartózkodás nélkül hangosan bömböl; de ez nem ilyen sírás volt. Csak egy-egy alig hallható szipogás árulta el bánatát. Brettonné meg sem hallotta: s ez jól is volt így. Nemsokára kérdést hallottunk a sarokból.

– Nem csöngethetnének, kérem, Harrietnek?

Csengettem, hogy hívják be a dajkát, s az hamarosan meg is jelent.

– Harriet, engem már le kell fektetni – szólt a kis úrnő. – Kérdezd meg, hol az ágyam.

Harriet jelentette, hogy efelől már érdeklődött.

– Kérdezd meg, velem alszol-e?

– Nem, kisasszonyka; a fiatal hölgy szobájában alszik majd – felelt a dajka, és reám mutatott.

Kisasszonyka nem kelt fel helyéről, de észrevettem, hogy szeme engem keres. Néhány percig csendesen vizsgálódott, majd előbújt a sarokból.

– Jó éjszakát kívánok, asszonyom – búcsúzott Brettonnétól; mellettem azonban némán ment el.

– Jó éjszakát, Polly – köszöntem rá.

– Fölösleges jó éjszakát köszönni, ha egy szobában alszunk – felelte, s azzal eltűnt a társalg óból. Hallottuk még Harriet hangját. Felajánlotta, hogy ölben viszi fel. – Fölösleges – felelte erre is, fölösleges, fölösleges… és apró léptei fáradtan kopogtak felfelé a lépcsőn.

Egy óra múlva, amikor lefeküdni készültem, még nagyon is éberen találtam. Úgy rendezte el párnáit, hogy ülő helyzetben támassza meg kis testét, egymásra tett két kezét kényelmesen pi hentette a takarón, régimódi nyugalommal, éppenséggel nem gyermekesen. Egyelőre tartóz kodtam a beszélgetéstől, csak azt ajánlottam, feküdjék le, mielőtt eloltom a lámpát.

– Majd idővel – hangzott a válasz.

– De megfázol így, kisasszonyka.

Felvett valami parányi ruhadarabot az ágyacskája mellől, és betakarta vele a vállát. Gondol tam, tegyen, ami jólesik. Füleltem a sötétben egy darabig. Sírt, fojtottan, halkan, vigyázva, nehogy észrevegyem.

Nappali fényre ébredvén, vízcsobogás nesze ütötte meg fülemet. Ejha! Már fel is kelt a kis lány, s a mosdó mellett felkapaszkodott egy székre, mivel felemelni nem tudta, nagy üggyel-bajjal megdöntötte a vizeskancsót, hogy tartalmát a mosdótálba önthesse. Különös látvány volt, míg megmosdott, felöltözött – amilyen csöpp volt, olyan buzgó és csöndes. Szemmel láthatóan nemigen szokta meg, hogy maga öltözködjék: a gombok, szalagok, kapcsok és hurkok megannyi nehéz próbatétel, de állhatatosan birkózott meg velük, elnézni is jólesett. Összehajtotta hálóingét, takarosan elsimította fekvőhelye kárpitját, félrehúzódott egy sarokba, ahol a fehér függöny íve eltakarta, és csendben maradt. Félig felemelkedtem, és előrehajoltam, hadd lássam, mivel foglalatoskodik. Térdepelt, és homlokát tenyerébe hajtva, imádkozott.

Dajkája kopogott az ajtón. A kislány elébe ment.

– Felöltöztem már, Harriet – mondta. – Egyedül öltöztem, de nem érzem magam elég rendes nek. Tegyél rendbe!

– Miért öltözött fel egymaga, kisasszonyka?

– Pszt! halkan beszélj, Harriet, félek, hogy felébreszted azt a lányt. – Énrám értette, mert le hunyt szemmel feküdtem az ágyban. – Felöltöztem, hogy beletanuljak arra az időre, ha itt hagysz engem.

– Azt akarja, hogy elmenjek?

– Mikor bosszús vagy, már sokszor szerettem volna, hogy elmenj, de most nem. Kösd meg rendesen a szalagomat, simítsd le a hajamat, légy szíves.

– A szalagja elég rendes. De különös kis teremtés maga!

– Meg kell kötni újra. Kösd meg, kérlek.

– Hát legyen. Most jó. Majd ha nem leszek itt, megkéri a fiatal hölgyet, hogy öltöztesse.

– Semmi szín alatt.

– Miért? Nagyon kedves fiatal hölgy. Remélem, rendesen viselkedik majd vele, és nem mutatja be a szeszélyeit.

– Ez nem öltöztet engem soha.

– Nevetséges kis figura maga!

– Nem húzod egyenesen a fésűt a hajamban, Harriet, görbe lesz a választékom.

– Ejnye, de nehéz a kedvében járni. Így megfelel?

– Megjárja. Hova kell mennem, ha elkészültem?

– Lekísérem a reggelizőszobába.

– Akkor mehetünk. Ó, Harriet! Bárcsak papa házában lennék!

Nem ismerem ezeket itt.

– Legyen jó gyermek, kisasszonyka.

– Jó vagyok, de itt mégis fáj – kezét szívére szorította, s nyöszörögve ismételgette: – Papa, papa!

Felkeléshez készülődtem, és igyekeztem véget vetni a jelenetnek, míg nem késő.

– Köszönjön jó reggelt a fiatal hölgynek – parancsolta Harriet. Szót fogadott, és köszöntött: – Jó reggelt –, majd dajkája után kiment a szobából. Harriet még aznap elment egy időre, hogy meglátogassa a környéken lakó barátait.

Paulinát (a gyermek Pollynak mondta magát, de teljes nevén Paulina Marynek hívták) a reggelizőasztalnál találtam Brettonné ölében; egy bögre tej állt előtte, kezében, mely tétlenül pihent az abroszon, egy falat kenyeret tartott: nem evett.

– Mit tegyünk, hogy ez a kis teremtés megbékéljen a hely zettel – fordult hozzám Brettonné –, fogalmam sincs róla: egy falatot sem eszik, és ahogy nézem, nem is aludt.

Azt válaszoltam, bízom az idő és a gyengédség jótékony hatásában.

– Ha megkedvelne valakit a házban, hamarosan megszokna nálunk; addig azonban aligha – jegyezte meg Brettonné.


1 Keresztény és Reménylő (Christian és Hopeful) John Bunyan (1628–1688) híres allegóriájának, a The Pilgrim’s Progress-nek (A zarándok útja) főszereplői. Az idézet ugyancsak ebből a műből való.