„A kutatás adja a tésztát, a fikció a tölteléket”

interjú Iglódi Csabával a Gerbeaud-rapszódiáról

Mi jut eszedbe arról, hogy Gerbeaud és arról hogy zserbó? Nagyon más a hangulata a két szónak és a története is, kivált, hogyha jól tudom a népszerű süteményt nem a névadó svájci cukrászmester alkotta meg.

A Gerbeaud egy ember neve, a zserbó már közös emlék. Az egyikben ott van Genf, Párizs és a pesti polgárság eleganciája, a másikban a nagymama konyhája, a diódaráló hangja és a karácsonyi készülődés. Gerbeaud Emil valóban nem alkotta meg a róla elnevezett süteményt – legalábbis nincs rá bizonyítékunk. Mégis az övé lett. Talán egy márka akkor ér igazán célba, amikor már nemcsak tulajdonosa, hanem közössége is van: emberek, akik saját emlékeiket kapcsolják hozzá.

A süteményhez hasonlóan a regényed is rétegesen építkezik. Hogyan szerezted be a történeti alapanyagokat és regényíróként miként kellett azt fikcióval krémesebbé tenni?

Újságíróként megtanultam feltárni, üzleti tanácsadóként megérteni, íróként pedig történetté formálni az anyagot. Levéltári iratokból, korabeli újságokból, családtörténeti kutatásokból és levelekből dolgoztam. A tanácsadói múlt abban segít, hogy a dátumok mögött döntéseket keressek: ki mit kockáztatott, kiben bízott, kivel lépett szövetségre. A levéltár megmondja, mikor kötöttek szerződést, de azt nem, hogy remegett-e közben valakinek a keze. Ahhoz, ami tény, nem nyúltam, de azt, ami a tények között és mögött van, már kitaláltam. A fikció számomra nem arra való, hogy meghamisítsa, hanem hogy átélhetővé tegye a valóságot. Ha már süteményről beszélünk: a kutatás adja a tésztát, a fikció a tölteléket – az arányokon és a hőfokon múlik, hogy sütemény lesz-e belőle vagy ragacsos massza.

A Dreher-család után egy másik sikeres família nyomába eredtél. Látsz mintákat vagy minden sikeres dinasztia a maga módján az?

Az Anna Karenina megidézése jogos, de azt hiszem, Tolsztoj nyitómondatát a dinasztiákra csak óvatosan szabad alkalmazni. A boldog családok talán hasonlíthatnak egymásra, a sikeres családi vállalkozások azonban újra meg újra, a maguk módján harcolják ki a boldogulásukat. Tanácsadóként és üzleti közösségek építőjeként azt látom, hogy ami közös bennük, az legfeljebb a kérdések sora. Mit őrizzenek meg abból, amit az előző nemzedék létrehozott? Mit merjenek megváltoztatni? A család szolgálja a vállalkozást, vagy a vállalkozás a családot? A Dreherék és Gerbeaud-ék is tudást, kapcsolatrendszert és európai szemléletet hoztak Magyarországra.

Ezek a családtörténetek ráadásul a modernizálódó és polgárivá váló, Magyarország nagy históriái is.

Engem az érdekel, hogyan lesz a történelemből hétköznap. A polgárosodás nagy szó, valójában azonban apró változásokból áll: hogyan dolgozunk, mire költünk, hol találkozunk, mit tekintünk minőségnek, és elhisszük-e, hogy lehetünk a világ élvonalában.

Könyveidben fontos a korszak pontos és érzékletes ábrázolása. Van olyan korabeli író, aki segít ennek a világnak az újrateremtésében?

Jókai bősége, Mikszáth iróniája, Krúdy érzéki Budapestje biztosan segített a munkámban. Legalább ilyen fontosak azonban a korabeli újságok, hirdetések, étlapok és levelek. Nem régies nyelvet akartam írni, hanem olyat, amelyben érezni lehet a kort, de a mai olvasó sem akad el benne.

Elárulod, hogy merre jársz most a következő kötettel?

Az első kötet végén Kugler Henrik úgy dönt, hogy meglátogatja a fiatal Gerbeaud-t, akit eközben egy fogdában hagyunk magára. Innen kell eljuttatnom őket a sorsdöntő elhatározásig, majd Budapestre, ahol a személynévből lassan legenda születik. A második kötet a budapesti Gerbeaud története lesz.

Egy szimfónia és egy rapszódia után adja magát a kérdés: nem írsz majd valamikor zenészekről is?

A zene talán azért kerül a címeimbe, mert egy családregényben is vannak szólamok, visszatérő motívumok, elhallgatások és még hamis hangok is. Van már a fejemben történet a Gerbeaud utáni időkre is, de hogy muzsikus lesz-e a főszereplője, az ma még a jövő zenéje.

Szegő János