Lindsey Olsson: A Boszorkánypróba (beleolvasó)
A fák szemmel tartanak.
Érzem a tekintetüket a hátamon, a fejemre húzott csuklyán, a lábfejemen, ahogy óvatosan átlépek az erdőben a talajt borító gallyak és avarkupacok felett. A ruhámat egy magas, fenséges örökzöld alatt hagyom. Tudom, hogy akkor is itt lesz, amikor visszatérek. Soha senki nem keresztezi ezt az erdei ösvényt. Ezért indulok el ezen.
Mégis, ahogy hátrapillantok a vállam felett, a tekintetem ide-oda rebben az árnyak között, mozgást keresve. Oly sok éjszaka van, amikor a szemem becsap, mozgást hazudva ott is, ahol nincs.
De ma éjjel nem. Egyedül vagyok. Egy árva lélek sem merészkedik be ilyen mélyen az erdőbe, ahol prédára leső lények fenyegetnek. És mégis bizsergető késztetést érzek, hogy újra meg újra hátralessek. Hogy ne kapjanak el.
Mágiával ne.
Senki sem tudja, honnan származik a mágia. Azt mesélik, a fákban lelt otthonra. Azt mesélik, hogy a fák az ég felé nyújtották hosszú ágaikat, és hagyták, hogy a mágia a leveleikre hulljon. A mágia pedig épp ilyen gyorsan beköltözött a fákba, beszivárogva ereiken át, és lezúdulva a barázdáikon. Azt mesélik, a mágia tartja életben a fákat, ezért élnek át minden egyes viharos évszakot. Azt mesélik, a fák ezért ilyen óriások, ezért nőnek egyre nagyobbra, magasabbra nyúlva bárkinél. A mágia a fák legjobb barátja.
De nem az enyém.
Négyesztendősen szereztem tudomást a fákról. A bennük lakozó veszélyes mágiáról.
Ötévesen tudtam meg, hogy én is olyan vagyok, mint ők, héj, amelyben a mágia elrejtőzhet. És hatéves, amikor megtanultam elrejtőzni.
A mágia nem a barátom. A félelmem. A szégyenem. Elzárva tartom.
De egyetlen élő sem töltheti az egész életét ketrecben. Lüktet, dobol, vergődik bennem.
Ki akar jutni.
Ki. Ki. Ki!
A mágia élőlény, amelyet nem tudok megölni. Nem hal meg.
De én meghalhatok. És tudom, hogy egy napon a mágia lesz a halálom.
Az ereimben a sajgás elárulja, mikor veszti türelmét. Amikor a fékezhetetlen, nem evilági erő kitörne belőlem. Ezért a folyóhoz megyek.
Alámerülök, és körbeölel a kissé sós, hideg víz. A mágia szorosan feltekeredik bennem, szembeszállva a közelgő kiűzetéssel. Tudom, hogy ez más, mint amikor tudatosan akarnám használni. Érzékeli, hogy nem célom adni, csak az, hogy hagyjon el.
Fogamat csikorgatom, és megrántom a feltekeredett csomót.
A fák fölém hajolva figyelnek, megítélnek. Áhítattal tisztelik a mágiát, de én nem vagyok olyan erős, mint ők.
A mágia ellenáll a húzásnak, ezért nagyot rántok rajta, és egy darabka kiszakad belőle. Beengedem az ereimbe, és a véremben méricskélem a súlyát. Ez az adag, bár kicsi, mára elég lesz. Ki kell tartania addig, míg muszáj visszatérnem és megismételnem ezt a szertartást.
Széttárom a végtagjaimat, a karomat, lábamat, ujjaimat, lábujjaimat, sőt még a nyakamat is kinyújtom, míg csillagként lebegek a vízben. Az áramlat körbevesz, játszik a térrel, amelyet elfoglalok, el akar sodorni. Adok neki mást, amit elvihet.
Kilököm a mágiadarabkát az ereimből. Csiklandoz, éget, és végigsuhan a bőrömön. Amint a felszínre ér – táncolva, megtisztulás ígéretével kecsegtetve –, el is engedem.
A mágia lázad.
Azonnal jég képződik körülöttem, darabokban lebeg a fejem körül, aztán buborékok és halk csobbanások keletkeznek, mintha hő nélkül forrna fel. A lábamnál megdermednek a halak, és kimúlnak, mégis továbbúsznak. Nád szökken szárba, de olyan hirtelen, hogy félretolja az útjából a köveket.
Várom, hogy minden leülepedjen. Hogy az áramlat a mágiát kisodorja a tengerre. Amint ez megtörténik, a felszínre török, és felsóhajtok.
Víz nyaldossa a bokámat, és felkapaszkodom a folyóparton. Bár a levegő hideg és csípős, nem didergek.
Épp olyan bizonyossággal érzem magamon a fák rosszalló tekintetét, mint ahogyan a tüdőmet verdeső kísérteties nevetést. Visszafordulok, a megmaradt mágiát lenyomom jó mélyre magamban, míg a belsőm lecsillapodik. Én nem olyan vagyok, mint a fák. Én nem hívtam magamhoz a mágiát.
Csakis én ismerem a mágia igazi veszélyét. A világ azt hiszi, tudja. De elfelejtették. Egy napon a mágia úgy látja majd jónak, hogy emlékeztesse őket.
Amint megszáradok, felöltözöm, és összeszedem a holmimat. Az erdő súlyos körülöttem, de én könnyebbnek érzem magam.
A lépteim nyomokat hagynak a homokban, egyre távolodva a folyótól. Magam mögött hagyom az erdőt, elindulok vissza a barátaimhoz, a családomhoz. Vissza az emberekhez, akik kivégeznének, ha tudnák…Én vagyok a boszorkány, akire vadásznak.
