Elizabeth Gilbert: Várlak majd a folyónál (részlet)

AMIKOR AZT KÉRDEZIK: „KI VOLT RAYYA?”

Rayya volt az, aki a mediátorunk és a lelkészünk volt. Aki mindig megbocsátott nekünk, amikor alulmaradtunk az elvárásoknak. Aki megtanított minket arra, hogyan bocsássunk meg egymásnak. Aki jobbá tett bennünket.
Rayya, aki a testőröm volt. Aki mindenki testőre volt. Aki egyszer a fél világot beutazta, hogy egy ajtón dörömböljön, és fizikai erővel távolított el egy barátot egy erőszakossá vált kapcsolatból. Aki képes volt lecsillapítani bárki őrjöngését, kivéve – mint kiderült – a sajátját.
Rayya, aki könnyen keveredett vitába, hamar sírta el magát, könnyen nevetett, könnyen bocsátott meg. Egy bizonytalan individualista volt. Egy tüzes Kos vajpuha szívvel. Egy szentimentális cinikus. Egy rendületlenül becsületes mestermanipulátor. Egy szenvedélyes védelmező, akinek valahogy mindig akadt valakije, aki törődött vele. Egy szükséget szenvedő alfa, aki kikövetelte a magányt, de nem bírt egyedül meglenni.
Rayya, akinek eljövetelét nem láttam előre, nem terveztem meg, és akit nem tudtam kontrollálni. Aki először a fodrászom volt, aztán egy ismerős lett a társaságban, aztán barát, majd a szomszédom, a legjobb barátnőm, végül az a „személy”. Aki lassan átalakult valamivé, amire már nem volt szavam, mert boldog férjes asszonyként mit kellett volna kezdenem vele?
Rayya nem is ellopta a szívemet, inkább lassan, fokozatosan megnyitotta, míg végül nem vágytam másra, csak arra, hogy örökre mellette maradhassak.
Rayya, aki végül a szerelmem lett, a partnerem, de már csak akkor, amikor kiderült, hogy hasnyálmirigy- és májrákja van, és hat hónapot jósoltak neki.
Rayya, aki a diagnózis után végül húsz hónapig élt, mert sosem követte mások szabályait, még a rákét sem.
Rayya, aki engedte, hogy lássam a lágyságát, amit mindenki más elől elrejtett. Akinek olyan volt a bőre, mint a legpuhább selyem. Aki imádta, ha csiklandozom a hátát. Aki úgy gömbölyödött össze a karomban, mint egy kisbaba. Aki félt a bogaraktól, a mennydörgéstől, és nem szerette lenyelni a tablettákat. Aki félt a kórházaktól. Aki mindig attól rettegett, hogy eltékozolta az életét.
Rayya, aki a rák okozta fájdalom és a halálfélelem miatt végül az alkoholhoz, a cigarettához, a cukorhoz, a marihuánához, a morfiumhoz, a trazodone-hoz, a fentanilhoz és a kokainhoz nyúlt.
Rayya, akinek az aktív drogfogyasztáshoz való visszatérte az élete utolsó hónapjait minden érintett számára valódi pokollá tette. A visszaesése olyannyira az őrületbe kergetett, hogy egyszer komolyan elgondolkodtam azon, hogy megölöm, mert úgy éreztem, különben ő öl meg engem.
Rayya, aki összetörte a szívemet.
Rayya, aki a legjobban szeretett, és akit a legjobban szerettem.
Rayya, aki a karomban halt meg.
Rayya, akinek a neve arabul azt jelenti, hogy „illatos szellő”, de aki sokkal inkább egy pusztító üstökös volt.
Rayya, aki legenda volt mindenki számára, aki ismerte. Akinek mindenki kereste a társaságát, bulizni akart vele, le akart feküdni vele, együtt akart utazni vele, úgy akart öltözni, mint ő, őt akarta a bizalmába avatni, őt akarta utánozni.
Rayya, aki a bulik végén mindenkit kirúgott a házból, még ha a ház nem is az övé volt.
Rayya, akivel mindenki hazament. Akibe mindenki belezúgott. Akibe én is belezúgtam úgy, ahogy egy vadvízi evezős esik ki egy csónakból, és lehúzza egy örvény, hogy a családja többé ne lássa viszont.
Rayya, akinek az arca elvette mások eszét.
Rayya.
Még most is nehezemre esik egyszerre kiejteni a nevét és levegőt venni.