Spiró György: Repedt kályhámon macska ül (részlet)

Április 23.

Major temetése. Ballagok a Kerepesi temetőben, sokan tartanak egy irányba. Felvettem a fekete kordnadrágomat, másodszor hordom, először Pődör temetésén volt rajtam. Felvettem egy fehér nejloninget, nyakkendőt kötöttem, fekete kordbársony (kínai) kabátot viselek, és nem tudom, mi a feladatom. Az újságban olvastam, mikor és hol lesz a temetés. Áll a nép a ravatalozó előtt. Köztük a helyem? Hölgytársaságban érkezik Garas és Mihályi Győző, velük megyek, így jutok be a ravatalozóba. Bent állnak a Nemzeti és a Katona társulati tagjai, nem néznek ki maguk közül. Ezek szerint mégis itt a helyem valamennyire. Egyetlen magyar író sincs jelen. Talán Major bűne. Díszőrségben váltják egymást a notabilitások, utánuk a színészek, karjukon vörös szalag, ácsorognak egy darabig a koporsónál, majd egy főmunkásőr vezényletére lelépnek. Garas háborog mellettem, minek ide géppisztolyos munkásőröket vezényelni. Gobbi is feltűnik, díszőrséget áll, rosszul néz ki, Garas azt mondja, hogy Major halála nagyon megviselte. Gobbi kiválik a díszőrségből, Törőcsik támogatja, leültetik őket, Törőcsik fogja Hilda kezét. Feltűnik Székely és Zsámbéki, biccentünk egymásnak. Gyászbeszédek. A miniszterhelyettes hosszan szövegel, Az imposztort is említi, ezek szerint jóváhagyták a Csirkefejet. Törőcsik a kollégák nevében beszél, nincs átélve, amit mond, de a végére igazán kikészül. Csiszár mint tanítvány. Törőcsik visszaül Gobbi mellé, fogja a kezét. Velem szemben a családtagok között ül ő, akit három éve gyerekestül elvettem volna, bár erről nem tudott. Megőszült. Nem volt alkalmam, hogy elmeséljem neki: az apja, akit agyonvertek a börtönben, egykor udvarolt anyámnak.

Megindul a menet, megyek a végén Garas mellett, a kordonon kívülről a nép néz, mint a moziban. Megint felmerül bennem, hogy köztük kéne állnom, semmi jogom, hogy ők bámuljanak engem. Minek tolakodtam ide? Megállunk, elöl bizonyára dolgoznak a sírásók. Állunk. Előttem Iglódi, fogja Ronyecz és Tordai Teri kezét. Nem kérdezem meg Ronyecztól, hogy hol van MGP, pár hete elváltak. Aztán a munkásőrök közénk csörtetnek, utat vágnak a nagyon előkelő elvtársak számára. Garas a túlsó partra kerül. Kisvártatva odalépek mellé. A Müller Péter-darabnak (Búcsúelőadás) én voltam a dramaturgja, a próbákon jóba lettünk. A notabilitások el, mi várunk. Megjelenik Sasvári, megpuszilom. Ő csak élettárs volt, nem kapott ülőhelyet a ravatalozóban. Maár rám köszön. Garas kocsit emleget, Gobbit akarja elvinni. A tömeg rohan, hogy megnézze magának Gobbit. Hangok: „Én már hátulról is megismertem a Törőcsiket!” Átvágnak a sírok közt, Gobbi rendben lesz, Garas elviszi. Elindulok a kijárat felé.