Benedek Szabolcs: A spalatói boszorkány (részlet)

Első ének

A hegyek mögül előbukkanó napkorong fénye a katedrális épülő harangtornyától érkezve sárgára festette az antik palotaépületek keleti falát, vele együtt pedig a császárnak a lépcsősor tetején álldogáló kísértetét. Aki ezúttal fittyet hányt arra, hogy eltelt az éjszaka, így vele együtt az az idő is, amelyet köz­mondásosan a kísértetek órájának neveznek, amikor is a bölcs ember, ha ál­mából ébred, jobban teszi, ha nem nyitja ki a szemét, és igyekszik gyorsan visszaaludni, mielőtt olyat látna, ami nem emberi teremtménynek való. A császárnak – mintha még most is egy hatalmas birodalmat uralna, ahol az ő szava az egyedüli törvény – ezúttal viszont esze ágában sem volt pirkadatkor visszatérni a holtak birodalmába. Miközben a tenger fölött a már ezekben a  korai órákban is ragyogóan kéklő eget betöltötték a hófehér sirályok szárnycsapásai és kacagásai, az Adria irányából pedig a falakon keresztül is idehallatszottak a visszatérő és a Bronzkapu előtt kikötő halászok kiáltozásai, Diocletianus állt a lépcsők tetején, és egy tapodtat se mozdult, mint akit teljességgel megbabonázott a látvány.

A lány kétségkívül szép volt: szabályos arc, hosszú, fekete haj, sudár termet. Az is lerítt róla, hogy nem idevalósi. Bokáig érő lebernyeget viselt, ám az alóla kikandikáló végtagjairól kitűnt, hogy a bőre egy árnyalattal sápadtabb az itteniekénél, akikét egész évben barnítja a nap heve és cserzi a sós vizet permetező tengeri szél. Keskeny mandulaszeme is arról tanúskodott, hogy még csak nem is a hegyekből jöhetett, ahol a horvát törzsek élnek, hanem azokon is túlról. Minden bizonnyal hosszú utat tett meg, amiről ruhájának viseletessége is árulkodott. Amúgy is volt a lényében valami vadócság, a szabadság számos megfoghatatlan és körülírhatatlan, mégis tisztán és világosan érzékelhető jele. Kusza fürtjei zabolátlanul csapdostak akkor is, miközben gazdájuk látszólag nyugodtan üldögélt a katedrális lépcsőjén, az egyik szfinx közelében – Diocletianus hozatta őket ide, a palota építésekor, Egyiptomból –, és a levegő se rezdült, jelezvén, hogy ez a nap is ugyanolyan forró lesz, mint amilyenek errefelé a nyári napok általában lenni szoktak.

A császárt az elmúlt évszázadok során a város számos pontján látták már kísérteni. Lámpással kellett volna olyan embert keresni, aki Spalató lakói közül az élete folyamán netán még nem futott össze akár csak egyetlenegyszer is – de inkább többször – Diocletianus kísértetével. Nem rejtőzött, nem bujdosott, sőt közkeletű vélekedések szerint kimondottan szerette megmutatni magát. Mintha azt akarta volna, hogy az itteniek tisztában legyenek vele, ő rendíthetetlenül itt van, jelen van, és tudomást szerez mindenről, ami a városban történik. Valószínűleg elégedett is lehetett azzal, amit lát, mivel más kísértetekkel ellentétben – akik éjjel lánccsörgéssel és váratlan jelenésekkel, nappal meg tárgyak elmozdításával ijesztgetik az embereket – Diocletianusé soha nem rémisztgetett senkit. (Tegyük hozzá: más kísértetet emberöltők óta nem is láttak Spalatóban. Bizonyára azért nem, mert bár életében kényszerűségből még igen, halála után a császár már nem tűrt meg maga mellett társ­uralkodót.) Természetesnek és megszokottnak számított, hogy alkonyat után és pirkadat előtt átsétál a városon. A vá­ros­őrség éjjelente járőröző tagjai pedig esküvel állították, hogy a császár rendre biccentéssel, sőt nyájas mosollyal fogadja köszönésüket.

Most viszont nem akadt errefelé senki, aki üdvözölhette volna. Egykori palotájának belső udvara üresen ásítozott. Leszámítva a lányt, aki a katedrális bejárata előtt, a vörösmárvány oszlopok alatt üldögélt. Az oszlopokat is a császár hozatta hajdanában ide, úgyszintén Egyiptomból, a szfinxekkel egyetemben. Utóbbiból napjainkra mindössze kettő maradt, az egyik ráadásul fej nélküli, az oszlopok viszont mostanság is a perisztilium, azaz az egykori császári palota belső udvarának legfőbb díszei közé tartoznak. A katedrálist is eredetileg Diocletianus építtette. Igaz, nem székesegyháznak. Furcsa is lett volna ez egy olyan uralkodótól, akiről évszázadok múltán is elborzadva mesélték, mennyire kegyetlen és könyörtelen módon üldözte a keresztényeket, és akinek állítólag eltökélt célja volt, hogy Krisztus tanításait kiveri alattvalóinak fejéből, a továbbra is makacsnak bizonyuló és a parancsból nem értő híveket pedig meggyilkoltatja vagy száműzi. Mások ugyanakkor állítják, hogy mindez rágalom, amit a császár ellenségei, illetve azok félrevezető kijelentései alapján az utókor terjesztett el, hamis vádak és félreértések nyomán.

A kérdésben a történettudomány máig nem bírt dűlőre jutni. Az viszont tény, hogy Diocletianus kísértete a katedrális körül is föl szokott bukkanni. Történetünk idején többen tanúsították, hogy a császár a perisztilium egyik sarkában is szokott álldogálni, mintha szemrevételezné és vigyázná a székesegyházat, az épülő és szépülő harangtoronnyal egyetemben, amelyről azt hallani, hogy most már elég hamar, két vagy három emberöltőn belül elkészül. Az pedig, hogy Diocletianus a félelem vagy az undor legkisebb jele nélkül közelíti meg a szent épületet, és kén­követ se fúj rá, azt jelenti, hogy ha volt is egykor baja a keresztényekkel, az mostanra okafogyottá vált.

A császár a katedrális helyén eredetileg a saját dicsőségére szándékozott mauzóleumot állíttatni. Portréja – valamint a feleségéé – ma is látható odabent, ott, ahol a kupola a támfalakkal találkozik, számos, ugyancsak Diocletianus korából származó csata- és egyéb jelenettel egyetemben. A körbe foglalt császári képmást rendre nagy szeretettel nézegetik a spalatóiak. Nem véletlenül, hiszen a városukat Diocletianusnak köszönhetik, aki a közeli Salonában született, azaz a földijük, közülük való. És hiába kormányozott hatalmas birodalmat, uralkodott egy időben megszámlálhatatlan ember fölött, a szíve világéletében visszakívánkozott az Adria partjára, ebbe a nyugodt, a tenger felől szigetekkel, a szárazföld felől pedig hegyekkel védett öbölbe, ahol palotát emeltetett, de olyat, hogy csodájára járnak mind a mai napig. Mintha előre tudta volna, hogy bármennyire édes és mámorító is tud lenni a hatalom íze, idővel rá fog arra unni, és a sok ármányt meg fondorlatot megelégelve átadja majd a kormánypálcát másoknak, hogy tengerparti rezidenciájában élvezhesse időskorának éveit. Itt érezte csak igazán jól magát, a világ eme szegletében, ahol minden rögöt, kavicsot, pálmafát és bokrot ismert, és bármerre járt, szíve és lelke csordulásig megtelt a gyerekkor édes emlékeivel.

Na de ne kalandozzunk most ilyen messzire!

Ott tartottunk, hogy Diocletianus kísértete ezen a nyári kora reggelen a perisztilium déli szegletében, a vesztibulumba vezető lépcsők tetején állt. Utóbbit mostanság rotundaként vagy átriumként is emlegetik az útikönyvek és az idegenvezetők. (Meg persze a mai splitiek is.) Majdnem szabályos kocka alakú, szintén kupolás építmény, ám jóval kisebb, mint a katedrálissá lett hajdani mauzóleum, a tetejét pedig, ahol a kupola kövei összeérnének, középen szabadon hagyták, hogy a nap minden órájában természetes fény világítsa meg a belső terét. Az utókor által „Spalatói” előnévvel illetett Tamás főesperes, aki alaposan tanulmányozta a város és környéke történetét, azt is kikutatta, hogy a vesztibulum egykoron az a helyiség volt, ahol Diocletianus a követeket és hírnököket fogadta, és ahol meghallgatta azok beszámolóit birodalma közeli és távoli szegleteinek történéseiről.

Azt viszont a császár kísértete a vesztibulum bejáratától ezúttal nem láthatta, hogy a lánynak mindkét lábfején is megkérgesedett a bőr, mintha sarut viselne. Pedig ez is azt jelezte, hogy a lábfejek tulajdonosa messziről érkezett.

Azután indulhatott útnak, hogy elolvadt a hó, ami a balkáni hegyekben sokáig megmarad, ám aki ismeri a természet jeleit, és ebből kifolyólag tudja, hogy merre kell a hágókat és az átkelőket keresni, nem kell tartania attól, hogy a hóolvadást követően sárossá változott hegyi utakon elkeveredik. Ha valaki elég elszánt, nem ismer akadályt. Márpedig a lány a vesztibulumba vezető lépcsőkről nézvést is elszántnak tűnt. Meztelen lábfeje mellett jókora zsák hevert, ő meg ült a vörösmárvány oszlopok tövében, a katedrális lépcsőjén, rendíthetetlenül, akár az éjfekete szfinx, mintha arra várna, hogy történjék valami.

– Koldus lenne? – tette föl a kérdést egyéb társaság híján saját magának a császár kísértete. – De hiszen a koldulást szigorú törvények szabályozzák, az itteni koldusok pedig eleve riválisként tekintenek és összefognak minden jövevénnyel szemben. Ha meg a zsákból árulna valamit, azt is jobban tenné, ha másutt ejtené meg. Akár a piacon, akár a városfalakon kívül, ahol inkább elnézik az ilyesmit, és ahol már nem üt akkorát a törvény alabárdjának nyele.

Hiába kormányozott Diocletianus egykor egy hatalmas birodalmat, és ha úgy hozta a szükség, hiába járta be keresztül-kasul annak minden szegletét, hol azért, hogy megoldásokat találjon a birodalom legkülönfélébb bajaira, hol meg azért, hogy megvédje Rómát a barbárok hódításaitól, és hiába látta a világ sok-sok csodáját (amelyek száma a szóbeszéddel ellentétben bizonyosan több a hétnél), egész életében az emberi szépség vonzotta a leginkább. El is határozta, hogy pirkadat ide vagy oda, közelebb megy a lányhoz, és kilesi annak titkait. Bátor lánynak tűnt, nem olyannak, aki megijed a napfelkeltét követően is bolyongó kísértetektől. Különben is, Diocletianustól nem kell senkinek tartania: csak azért kísért lassan egy évezred óta Spalató falai között, mert képtelen elszakadni szeretett városától, amely egyben életének mesterműve is. Noha annak idején komoly reformokat hajtott végre és számtalan előremutató rendeletet hozott, a birodalmat hosszú távon mégse tudta megmenteni. Rómának, a világ hajdani urának az emléke létezik csupán, Spalató azonban rendületlenül áll.

A császár elindult a vesztibulum lépcsőjén a lány felé, amikor egyszeriben megelőzték. Mintha csak jelre vártak volna, nyugat felől, a Vaskapu irányából katonák bukkantak elő. Féltucatnyian voltak talán, mind állig felfegyverzett, marcona férfi, bőrből készült sisakjukon és sodronyingükön a városőrség jeleivel. Egyenesen a lányhoz rohantak, fölrángatták a lépcsőről, és taszigálni, vonszolni kezdték a perisztilium közepe felé. Amaz feleletképpen éles hangon kiál­tozásba fogott. Diocletianus megpróbálta a zajban kivenni a lány szavait, ám fogalma se volt, hogy amaz miket beszél. Márpedig bizonyosan mondott valamit, azt a hangos lárma mögül is tisztán ki lehetett hallani. Diocletianus azonban egy kukkot sem értett belőle. Ez nem a helyiek nyelve volt, de azoké sem, akiket a tenger szokott idehozni Spalatóba. Se dalmát, se talján, se horvát, se teuton szavakat nem lehetett az éles hangú kiáltozásból kihallani. A lány ismeretlen nyelve megfoghatatlanul messzi helyekről mesélt. Olyan távoliakról, amelyek Diocletianus egykori birodalmának határain is túlnyúltak. A császár nem is bírta a kiáltozást hallgatni tovább. Vetett egy utolsó, csalódott búcsúpillantást a perisztiliumra, ahol egyelőre még folyt az egyenlőtlen küzdelem a rendíthetetlennek tűnő nyugalmából amazonná változott jövevény és az alabárdos városőrség között, aztán lassú léptekkel elindult a Bronzkapu felé, abban a reményben, hogy bolyongó lelke a kéklő tenger partján, a hófehér sirályok szárnyai alatt – ha csak ideiglenesen is, de – nyugalomra lel.

Második ének

Az érsek a zaklatott éjszakát követően nyugtalanul és kimerülten ébredt. Úgy érezte, mintha szemhunyásnyit sem aludt volna, és nem értette, hogy miért. Hiába törte a fejét, az előző napon történtek közül nem jutott az eszébe semmi olyasmi, ami akár őt, akár a körülötte folyó dolgokat kizökkenthette volna megszokott menetükből. A tegnap ugyan­olyan volt, mint akármelyik hétköznap, nem adott okot arra, hogy az éjszaka ennyire kurta, furcsa és önmagából kifordult legyen.

Mégis az lett.

Azzal kezdődött, hogy bár a megszokott és jól bejáratott esti teendők és procedúrák után a szokásos időben nyugalomra tért, amint a párnára hajtotta a fejét, rögtön érezte, hogy képtelen lesz elaludni. Gondolatai vágtázni kezdtek, akár az elszabadult lovak, és hiába igyekezett megfékezni vagy egyenesben tartani őket, úgy dülöngéltek ide-oda a vág­ta hevében, akár a hajók a viharossá vált tengeren, a megdagadt hullámok között. Az ér­seknek egyszeriben régi emlékek jutottak az eszébe, évtizedekkel ezelőtt átélt események, valamint emberek, akikkel jó vagy éppenséggel rossz volt találkozni. Továbbá azok a nem e világi lények, akikkel számtalan csatát megvívott eddigi élete során azért, hogy megőrizze lelke és elméje épségét, ám időről időre mégis le akarják rohanni, nem törődvén sem az állapotával, sem a pozíciójával. Annak idején, fiatalabb (és nem is annyira fiatal) éveiben az ördög – mi tagadás – időről időre incselkedett vele, talán többet is, mint kellene, és az érseknek – aki akkor még nem volt érsek, azonban már komoly és felelősségteljes tisztségeket töltött be – minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy állja a próbatételt, és hűséges maradjon az Úrhoz, Krisztushoz és az egyházhoz egyaránt. Ahogy ez az emberrel megesik, volt, amikor sikerült neki, időnként azonban nem. Aztán ahogy az élete nyugvópontra érkezett, úgy a keserű és tragikus emlékek okozta rohamok is elmaradoztak, az utóbbi időben pedig elkerülték teljesen. Mindezek után meglepetésként és letaglózóan hatott, hogy annyi esztendő után ismét visszatértek a gondolatait és érzelmeit uralni kívánó régi démonok.

– Mégis történt az előző nap olyasmi, ami esetleg elkerülte a figyelmemet, pedig fontos lett volna rá odafigyelnem? Hallottam valakitől valamit, aminek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget, holott nagyon is lényeges lett volna?

Hiába töprengett, semmi efféle nem jutott az eszébe.

Azt a gondolatot is el kellett vetnie, hogy esetleg olyan ételt fogyasztott, amely megterhelte a szervezetét. A szokásos eledeleket vette napközben magához: egy kevés olajbogyó, egy kis kecskesajt, némi hal meg valamicske sült bárányhús. Kagylót nem, az időnként kétségtelenül föl szokta kavarni a gyomrát, ezért igyekszik is kerülni: hiába született a tenger közelében, hiába tért vissza hajlott korára ismét az Adria mellé, a kagylót a rákokkal és más, hasonló vízi teremtényekkel egyetemben képtelen volt megszokni. Effélét kizárólag olyankor szokott enni, amikor nagyobb lakomák alkalmával szolgálják fel. Most azonban még csak kis mennyiségben se fogyasztott belőlük. A dalmát bor se volt a szokottnál erősebb. Se a feje, se a gyomra nem fájt, utóbbi nem is háborgott. Igaz, hogy az éjszaka forró volt, a hold teljes korongjával világított, a tiszta égbolton hiánytalanul ragyogtak a csillagok, és a kabócák is folyamatosan zümmögték éji éneküket, de hát az ilyesmi nem szokta az érseket zavarni. A nyugtalanság oka ezek szerint nem valamelyik testrészében vagy belső szervében, netán külső körülményekben keresendő, hanem a lelkéből és a gondolataiból származik. És amennyiben nem történt olyasmi, ami fölkavarhatta volna, meglehet, ezután fog. Az, hogy az éjszaka nagy részét ébren, nyugtalanító és megzabolázhatatlan képzetek, gondolatok és érzetek közepette töltötte, minden bizonnyal figyelmeztetés: olyan dolog vár rá, ami nem föltétlen jelent örömöt. Sőt egyenesen rosszat ígér.

Az éjszaka utolsó harmadában az érsek mégiscsak elszendergett, ám amikor fölriadt, a hálóban még sötét volt. A hár­tyával fedett ablakon keresztül látta, hogy az égbolt épp hogy csak kezd lassacskán világosabb tónusokat ölteni az éjszaka koromfeketesége után. Letérdelt az ágya melletti feszület elé, és hadaró szavakkal arra kérte az Urat, hogy tisztítsa meg az elméjét és a szívét a káros gondolatoktól és érzésektől, és engedje, hogy a megfelelő módon döntsön akár a saját, akár mások sorsát illetően. Természetesen tisztában volt vele, hogy minden igyekezete ellenére ugyanolyan bűnös teremtmény, mint ebben a földi siralomvölgyben mindenki más, és egyedül az Úr irgalma képes őt a helyes útra visszavezetni és azon megtartani. Az ima valamelyest megnyugtatta, és noha továbbra is úgy érezte magát, mint akit fejbe vertek, éjjeli öltözékét nappalira cserélte, azután kinyitotta a háló ajtaját. Intett az ott kuporgó szolgának, hogy nincs teendője, majd az érseki palota sötét folyosóin elindult a kijárat felé.

– A kulcsot! – szólt rá az érsek a palota kapujánál ácsorgó őrre, és valamivel hangosabban pontosított: – Add ide a katedrális kulcsát!

Amaz a derekán függő, a sodronyingére erősített kulcscsomóhoz nyúlt, és kissé remegő kézzel – mintha kis időre átvette volna az érsek éjjeli nyugtalanságát – leakasztotta a legnagyobb darabot. Ment volna az érsek után, ám amaz egy határozott mozdulattal leintette. Az őr különösebben nem csodálkozott, korábban is megesett, hogy az érsek egy szál maga indult el a székesegyház felé. A szolga amúgy se kérdőjelezheti meg urának szándékát és akaratát. Még gondolatban sem.

Az érsek a jókora kulccsal a kezében kilépett a palota kapuján. Az épület a város délkeleti sarkában állt, félúton az Ezüst- és a Bronzkapu között. Szinte teljes egészében a falakba simult. Egy kívülálló számára úgy tűnhetett, hogy ez is csak egy Spalató házai közül, amelyek Diocletianus hajdani palotájából emelkedtek ki, és ma is úgy néznek ki, amilyenné majdnem ezer esztendővel ezelőtt építették őket. A palota egyik fele a keleti és a déli irányba húzódó falak találkozásához emelt őrtoronyhoz tartozott, úgyhogy a lakói akár úgy is érezhették, hogy feladataik közé tartozik az is, hogy a tengert kémlelve figyeljék, mikor tűnnek föl akár mostanság a velencei gályák, akár pár emberöltővel ezelőtt a bizánci hajók, amelyek az elmúlt évszázadokban többször is kísérletet tettek Spalató bevételére. Mert bár évekkel ezelőtt legalábbis papíron békét kötöttek, a velenceiek rendületlenül dühösek voltak amiatt, hogy a város pár emberöltő óta a magyar király birodalmához tartozik. Elvégre szerte a világon tudják, hogy a magyar nem tengeri nép, ők hajóra csak akkor ülnek, amikor muszáj. A fennálló helyzetet tehát a velenceiek magukra nézvést emberöltők óta megalázónak érzik, és békekötés ide vagy oda, az alkalmat lesik, hogy mikor tehetnek újabb kísérletet Spalató meghódítására.

Az előző érsekek nem sok figyelmet fordítottak a palotára. Miért is törődtek volna azzal, hogy milyen állapotban van az épület, amikor többnyire nem itt, hanem a távoli királyi udvarban tartózkodtak, ott, ahol a szerintük igazán fontos események zajlottak, ezért ők is mindent megtettek azért, hogy ne maradjanak ki a dolgok sűrűjéből? A mostani érsek volt az első, aki megtörte a hagyományt, és hivatalviselése eddigi évtizedének javát a városban töltötte. Ami azzal járt, hogy csak viszonylag későn értesült az udvarban folyó dolgokról, mint ahogy az ottaniak se számították őt az ország legfontosabb előkelőségei közé. Amaz azonban nemigen törődött ezzel. Úgy gondolta, neki a spalatóiak lelki üdvének őrzése és gondozása az első számú feladata, nem pedig az, hogy részese legyen annak, ahogyan az ország bárói egymással acsarkodnak a király és a trónörökös kegyeiért, illetve ahogy a király igyekszik időről időre újra meg újra letörni azok szarvait, mielőtt túl nagyokra és hegyesekre nőnének. Amúgy is, a Magyarországon átélt egykori élmények olyannyira mélyen beleégtek a tudatába, hogy hiába telt el majdnem két évtized, és hiába tudta, hogy azóta arrafelé is béke van, amint az odaút során az érsek meglátta a hegyek mögül kibukkanó széles rónákat, elsőként mindig az jutott eszébe, hogy vajon mikor térnek vissza a pokol rémséges fiai.

Természetesen, ha halaszthatatlan és mások által elvégezhetetlen ügyek mégis elszólították, nekivágott a hosszú útnak, és elment a hegyeken túlra, a távoli Budába, az új városba, ahol Béla király immáron az udvarát tartotta, és amelyet új királyi székhelynek szánt. Az érsek ilyenkor igyekezett minél kisebb és kevésbé fényűző kísérettel menni, hogy gyorsabban haladjanak, és ő dolga végeztével újra Spalatóban legyen. Leginkább a palotájában, amelyre elődjeivel ellentétben ő ige­nis gondot fordított: újabb tartógerendák beépíttetésével megerősítette az ezeréves falakat, kicsinosíttatta a belső helyiségeket, és az őrtorony mellé eső részre ráadásként még egy emeletet és egy erkélyt is felhúzatott. Lecserélte a belső berendezést is újabb bútorokra és más tárgyakra, csupa olyanra, amelyek jobban illettek egy magas rangot viselő egyházi személy székhelyéhez. Mindennek oly módon igyekezett megteremteni az anyagi forrásait, hogy önkényes foglalásokkal megnövelte az egyházi szántók területét, a Jadran folyóra pedig vízimalmokat telepíttetett, hogy aztán az itt keletkezett termények és egyéb áruk eladásából befolyó összegeket az érseki palota csinosítására fordíthassa.

Az éjszaka a vége felé közeledett, a keleti falak fölött jól láthatóan világosodott az ég. Hamarosan a nap is fölbukkan a hegyek mögül, megvilágítja a várost, és percek alatt fölforrósítja a mozdulatlan levegőt. Máskor is megesett, hogy az érsek napkelte előtt a katedrálisba ment imádkozni, hiába intették az emberei, hogy ne tegye, mert ilyenkor még sötét van az utcákon, miközben a városőröknek már lejárt az éjjeli szolgálatuk, ő csak legyintett, hogy nincs mitől tartania. Nem bántja senki, neki Spalatóban nincsenek ellenségei, az elődjeivel kapcsolatos egykori huzavonákkal ellentétben őt a város, a káptalan és Béla király együttes akarata ültette az érseki székbe. Különben is, ez egy békés hely, a palotától a katedrálisig tartó út meg alig pár lépés csupán. Az érsek szokás szerint most is keleti irányból érkezett a periszti­liumhoz. A szeme sarkából látta, hogy a császár szelleme a vesztibulumba vezető lépcsősor tetején áll, ám rendületlenül ment tovább, föl a lépcsőkön, a szfinxek és az oszlopok között, a nagykapuig. A keze remegett, amikor a kulcsot a zárba csúsztatta és elforgatta. Belépett, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót.

Odabent a kintinél hűvösebb volt, és erőteljesebb sötét. Az ér­sek, mintha a székesegyház belsejét akarná szemrevételezni vagy ellenőrizni, magasba emelte a palotából magával hozott mécsest, aminek a nagy sietség közepette is gondosan őrizte a fényét. Se élő, se holt nem mutatkozott, a mécses fölegyenesedett lángja pedig azt jelezte, hogy a levegő se rezdül. A katedrális Szent Domnius nevét viselte, Salona mártír püspökéét, akit azért végeztetett ki a Spalatótól északra eső hajdani város másik szülötte, Diocletianus, mert a parancs és a kínzások ellenére se volt hajlandó megtagadni keresztény hitét. Micsoda fricska az utókor részéről, hogy pont róla, egyben Spalató védőszentjéről keresztelték el azt a székesegyházat, amelyet eredetileg a gyilkosa emeltetett a saját dicsőségére! Mindazonáltal a császárt ez se zavarta különösebben: már látták a szent falak között is kí­sérteni, mintha a saját képmásában akarna gyönyörködni a kupola belső peremén.

Ha a szűkös fény engedte volna és lett volna érkezése foglalkozni vele, az érsek legalább egy pillantást vethetett volna a hatalmas templomajtóra. Nem mintha nem látta volna már számtalan alkalommal, de tényleg nem lehet manapság se betelni vele. Egy helybéli képfaragó, Andrija Buvina műve volt. Helyesebben az övé és a céhéé, elvégre az inasokétól a legényekén át a mesterekéig számos munkáskéz dolgozott rajta. A két­embernyi magas, kétszárnyú ajtó belsejének kazettáiba Krisztus életének stációit vésték, olyan aprólékossággal, hogy hosszú perceken keresztül lehet csodálni ezeket az oltárképeknek is beillő, egyenként kicsiny, ám annál csodálatosabb mesterműveket. Buvina és segítői évekig dolgoztak rajta, versenyt futva nemcsak az idővel, de az építők céhével is, akik a harangtornyot igyekeztek a vetélkedés okán mielőbb befejezni, mígnem rá kellett jönniük arra, hogy hiábavaló próbálkozás. Amennyiben ők is megkövetelik maguktól a míves munkát – márpedig megkövetelték, elvégre nem kontárok voltak, azaz céhen kívüliek –, úgy nincs értelme a diadal kétes öröme miatt kapkodniuk. Sokkal inkább dicsőségre válik (az övékére, a városéra és persze az Úréra), ha olyan művet hagynak maguk után, amelynek évszázadok múltán is csodájára járnak a népek.

– Uram, irgalmazz…

Az érsek akkorát sóhajtott, hogy majdnem elaludt a mécses lángja. Elhaladt a szószékre vezető lépcső mellett, majd a padsorok között, aztán az oltár előtt jobbra fordult, és le­térdelt Szent Domnius sírja előtt. A mártírhalált halt püspök földi maradványait ide menekítették eredeti sírhelyéről, miután Salonát földúlták az északkeletről, a hegyeken túli rónákról érkező pogányok. A város lakói akkor délnyugat felé, a tengerpartra menekültek, Diocletianus hajdani palotájában és annak környékén reméltek megbújni a pusztítás elől. Nem kellett csalatkozniuk, a támadók ide már nem tudták követni őket, úgyhogy Salona pusztulása Spalató fölemelkedését vonta maga után: a város akkor kezdte el kinőni a palotát, területe és lélekszáma sebes gyarapodásnak indult. A mártír Domnius csontjait pedig itt, a mauzóleumból lett katedrálisban helyezték immáron valóban végső nyugalomra – azon a helyen, ahol hajdani ellenségét és gyil­kosát, Diocletianust is eltemették egykor. Hogy a császár pontosan hol nyugszik az épületen belül, azt Salona és Spalató históriájának krónikaírója, Tamás főesperes se bírta megmondani. (A mai helytörténészek se tudják.) Azt, hogy a halálban megbékéltek egymással, jelezte, hogy hiába aludta örök álmát Domnius és Diocletianus egyazon helyen, a székesegyház falai nem dőltek össze, és az égiek más módon se mutatták ki esetleges nemtetszésüket.

A szent sír előtt az érsek végre megnyugodott. Zihálása abbahagyott, lélegzetvétele lassult, a szíve se vert már olyan hevesen, és a veríték is kezdett a ruhája alatt fölszáradni. A rém­álomnak azonban továbbra se értette az okát. Hosszú évek teltek el azóta, hogy legutóbb azokkal a szörnyűségekkel álmodott. Az ember balga módon azt hiszi, hogy a bűnök fölött – függetlenül attól, hogy ő vagy mások követték-e el – előbb-utóbb eljár az idő, ám a földöntúli hatalmak, jöjjenek akár a mennyekből, akár a pokolból, rendre emlékeztetik arra, hogy bizonyos dolgoktól képtelenség megszabadulni, akkor is, ha a gyarló lélek irgalmat és megbocsátást remél. Vannak események, amelyek annyira mélyen vésődtek bele az ember minden egyes porcikájába, hogy nem bír elfutni előlük. Ha időnként el is lepi az emlékeket a mindennapok pora, elég egy váratlan fuvallat, és máris láthatóvá és – ami még fájdalmasabb – érezhetővé válnak.

Az érsek Szent Domnius sírjánál térdepelve összekulcsolta a kézfejét, és elmormolt néhány imát. Utána csak hallgatott, igyekezvén nem gondolni semmire. Abban reménykedett, hogy a feje és a lelke egyaránt kitisztul, és a rémképek visszabújnak abba az odúba, ahol rendesen rejtőzni szoktak. Olyanok voltak ezek, akár a murénák, amelyek a tenger alatti sziklák észrevétlen üregeiben vagy az évszázadokkal ezelőtt a vízbe zuhant antik korsókban lapulnak mozdulatlanul, aztán egyszer csak kidugják rémisztő fejüket, és odacsapnak a kagylókat, tengeri sünöket és tengeri csillagokat gyűjtögető gyanútlan búvároknak. A katedrális sötétjében és csöndjében azonban mégse merészeltek előjönni, és az érsek minden porcikájában érezte a lassacskán szétáradó nyugalmat. Az se rémisztette meg, hogy az oltáron túl, a hátsó hajó alatt időnként meg-megreccsent valami. Valószínűleg az ugyancsak nemrég elkészült kórusszékek fája pattant egyet-egyet a templom hűvösében, de persze az is lehet, hogy Diocletianus szelleme unta meg odakint a nézelődést, és úgy gondolta, tesz egy sétát egykori nyughelyén. Lám, ő is nyugalmat lelt a majdnem ezer év alatt, és amiatt se tűnt idegesnek, hogy eltüntették császári sírhelyét. A dolgok előbb-utóbb a helyükre rendeződnek.

Ebben bízott az érsek is, miközben az oltár előtt térdepelt. Hogy mennyi időn keresztül, azt nem bírta megítélni. Ha lett volna a közelben óra, talán annak is megálltak volna a lassan pergő homokszemei. Arra eszmélt, hogy odakint lárma hallatszik. Ekkorra már kivilágosodott, a katedrális ablakain keresztül áramlott be a fény. Az érsek bosszús volt, amiért megzavarták. Elfújta a templom kövére helyezett mécsest, és nehézkes mozdulatokkal fölemelkedett. Hiába, bár az elméjét igyekszik frissen tartani, a teste érzi már a kort. Fülelt. A harsány férfihangok közé női sikolyok keveredtek. Ezek a pokolfajzatok nem átallnak épp a székesegyház előtt erőszakot elkövetni valakin?! Hol van ilyenkor a városőrség?

Az érsek, amennyire erejéből tellett, az ajtóhoz sietett, és el­fordította a belülről a zárban hagyott kulcsot. A katedrális hűvöse után megcsapta az érezhetően melegedő és újra forróságot, talán újabb nehéz éjszakát ígérő levegő. A lépcsők alatt, a perisztilium majdnem ezeréves kövén, az egyik szfinx előtt az alabárdos városőrök éppen letepertek egy nőt, aki közben veszettül kiabált. Ám nem ez volt az igazán furcsa és különös. Hanem az, amiket és ahogyan a nő sikoltozott:

– Eresszetek, átkozottak! Engedjetek az utamra! Rohadékok, vegyétek le a mocskos kezeteket rólam!

Az érsek a katedrális bejáratából földbe gyökerezett lábbal figyelte a jelenetet. A nő azon a nyelven átkozódott, amelyet az érsek mostanában nem hallott, régebben viszont annál gyakrabban, nem csoda hát, hogy azonnal fölismerte a semmi máshoz nem hasonlító szavakat. És egyszeriben mintha a rémálmok démonjai is közelebb jöttek volna hozzá.