Karl Ove Knausgård: Az öröklét farkasai (részlet)

Negyvenévesnek látszó asszony nyitott ajtót. Sápad volt, sovány, arca sminktelen, szeme kisírt. Világoskék farmert viselt, fehér pólót, haját szorosan összefogta.

 Johansen enyhén meghajolt, megszorította a kezét, és mondott neki valamit, de olyan halkan, hogy nem értettem. A nő kicsit elmosolyodott, és bólogatott. Aztán hátrébb lépett az előszobába, Johansen pedig az autóhoz ment, és kinyitotta a hátsó ajtaját. Lassan húzta ki belőle a koporsót. Megvártam, amíg majdnem teljesen kihúzza, akkor megfogtam a végét, és ketten együtt kiemeltük.

 Egy nő állt a szomszéd ház emeleti szobájának ablakában, és nézett minket. Amikor találkozott a tekintetünk, visszahúzódott, és eltűnt.

 – Itt van – mondta a nő, amikor a koporsóval beléptünk az előszobába.

 Követtük, és beléptünk egy tágas helyiségbe, amely valószínűleg betegszobává átalakított vendégszoba lehetett. A középen álló franciaágyon, fehér paplan alatt feküdt a halott. Arca szembetűnő soványsága miatt öregembernek látszott, de amikor közelebb mentünk hozzá, láttuk, hogy viszonylag fiatal férfiról van szó. A koporsót óvatosan letettük a földre. Amikor felegyenesedtem, észrevettem, hogy még valaki van a szobában. Az ágy mögött, a fal mellett álló pamlagon egy lány ült. Tizenhat-tizenhét éves lehetett. Rövid, szőke haja volt, szemét sötét karika árnyékolta, mintha panda lett volna, fekete nadrágot, fekete pólót, szegecses övet viselt.

 Punk.

 – Talán jobb volna, ha most kimennél, Marie – mondta a nő, valószínűleg az anyja.

 – Jól megvagyok itt.

 A padlót néztem. Johansen összekulcsolta a kezét.

 – Gyere, menjünk ki mind a ketten – mondta az anya. – Hagyjuk magukra az urakat, hogy nyugodtan elvégezhessék a teendőiket.

 A lány dacosan rázta a fejét.

 Az anya Johansenre nézett.

 – Felőlünk maradhat – mondta Johansen.

 – Biztos?

 – Igen.

 A lányra nézett, és bólintott.

 A lány rezzenéstelen arccal bámult ki az ablakon, mintha ott se lettünk volna.

 Miután az anya kiment, egy fiú jelent meg az ajtóban. Talán tízéves lehetett. Az ő arcáról sem lehetett leolvasni semmit. Amikor tekintetünk találkozott, megértettem, hogy nagyon dühös. Sarkon fordult, és eltűnt. Johansen is kiment, egyedül maradtam a lánnyal a szobában. Semmivel sem tudtam elfoglalni magam, csak álltam az ágy és a halott mellett, és vártam, hogy Johansen visszajöjjön.

 Észrevettem, hogy a lány engem néz.

 Mondanom kéne valamit. Megkérdeznem, hogy az apja volt-e, vagy valami ilyesmit. Bár a halott itt fekszik, furcsa lenne a „volt”, a múlt idő. Igaz, a jelen idejű kérdés még furcsább volna.

 A lány felállt, az ágyhoz lépett. Kezét a paplanra tette, nagyjából a férfi mellkasa fölé. Lehajolt, és arcát a férfi arcához nyomta. Amikor felállt, felém fordult. Könnyek csorogtak a szeméből.

 – Tegnap még beszélgettünk – mondta.

 Bólintottam.

 Ekkor szerencsére visszajött Johansen. Hozta magával a kis fekete táskáját. A lány leült a pamlagra, lábát maga elé húzta, átkarolta, fejét a térdére hajtotta. A háta rázkódott. Johansen borotvát és egy csomag nedves törlőkendőt vett ki a táskából, lecsukta a fedelét, és borotválni kezdte a halottat.

 – Tudok segíteni valamit? – kérdeztem, amilyen halkan csak tudtam.

 De nem elég halkan.

 – Elénekelhetnél egy zsoltárt. – A lány felemelte a fejét, és a lábát letette a földre. – Úgyis olyan ájtatos képed van. Biztos sok zsoltárt ismersz. Énekelj el egyet apának.

 Nem tudtam, mit tegyek, segítségkérően néztem Johansenre, de őt lekötötte a borotválás, fel se pillantott rám.

 – „Mit bízunk a múló földi dicsőségben”, ez illene most ide.

 – Sajnos nem ismerem – mondtam.

 – „Halál és elmúlás a mi osztályrészünk” – szavalta. – „Föld porából lettünk, ismét porba térünk.”

 Johansen óvatosan elfordította a halott fejét, néhányszor végighúzta az álla alatt a borotvát, a törlőkendővel áttörölte a bőrét, aztán felpillantott a lányra.

 – Tudna esetleg segíteni a felkészítésben? – kérdezte.

 A lány megrázta a fejét, Johansen folytatta a munkát, a lány apatikusan nézte. A hátunk mögött bejött a szobába az anya, karján egy öltönnyel és egy szépen összehajtogatott inggel. A ruhákat letette az ágy mellett álló székre, és kiment, nem szólt senkihez egy szót sem.

 – Istenem, ezt akarják ráadni? – kérdezte a lány, miközben a székhez ment, és felemelte a ruhákat. – Anya? – kiáltotta. – Anya!

 Kiszaladt a szobából. Nem sokkal ezután már az emeletről hallottuk távoli, de éles hangját.

 Johansen rám pillantott, mielőtt visszarakta volna a borotvát a táskába. Halkan dúdolt valamit, és elővett egy kisollót. A fiú átvágott az előszobán. Ajtók nyíltak és csukódtak, a következő pillanatban megpillantottam a fiút az ablakon át, biciklivel ment lefelé a dombról.

 Johansen félrehúzta a paplant, megfogta a halott kezét, kicsit felemelte, és a körmét kezdte vágni. Az olló nevetségesen kicsinek látszott ormótlan mancsában.

 A lány masírozott be a szobába egy csomó ruhával a kezében.

 – Ezeket szerette viselni – mondta. – Mindig ezekben járt.

 – Rendben – mondta Johansen. – Tegye oda, kérem, a székre.

 Kopott farmer, sötétkék pulóver, zöld anorák.

 A lány a kezébe temette arcát, pár másodpercig csak állt és zokogott, aztán elindult kifelé, de a kezét nem vette le az arcáról. Johansen a halott másik kezén folytatta a körömvágást.

 – Úgy látom, szerette a természetet – mondta Johansen, és fejével a falon lógó nagy méretű fotókra mutatott. Az egyiken fiatal férfi ült egy tábortűz mellett, kávét melegített a tűz fölött, szorosan mellette szőke kislány állt piros anorákban. Egy másikon a férfi, az asszony és a kislány volt látható teljes sífelszerelésben, valamint egy szánkóban ülő kisbaba egy végtelennek tűnő hófehér lejtő tetején az ugyancsak végtelennek látszó kék ég alatt.

 – A lány azonban punk lett – mondtam.

 Johansen visszaeresztette az ágyra a halott kezét, az ollót visszatette a táskába.

 – Add ide azt a nadrágot – mondta.

 Anya és lánya az előszobában állt, amikor kivittük a koporsót. A fiút nem láttam sehol. A koporsót elhelyeztük az autóban, egy pillanatra meghajtottuk előtte a fejünket, azután Johansen odament hozzájuk, néhány szót váltott velük, és kézfogással búcsúzott, én közben az autó mellett álltam, és vártam.

 Amikor leértünk a dombról, észrevettem a fiút, akit megdöbbentett a kocsi látványa, nem számított ránk, láttam arcán a rémületet, amint a nyeregből fölemelkedve vadul taposni kezdte a pedált, hogy minél nagyobb ívben elkerülhessen minket.

 – Apám meghalt, amikor tízéves voltam – mondtam.

 – Sajnálom – mondta Johansen.

 – Oké, nem azért mondtam – feleltem. – Csak eszembe jutott, amikor a srácot megláttam.

 – Kivételes eset ez a mostani – mondta Johansen. – Hordágy és hűtőkamra a szokásos sorrend. Az asszony határozottan kérte, hogy otthon készítsük elő, és öltöztessük fel, és koporsóban vigyük el.

 – Miért?

 – Ezt nem kérdezhettem meg tőle.

 Többet nem is beszélgettünk, egészen addig, amíg egy órával később be nem vonultunk a pihenőszobába enni valamit. Ma is elfelejtettem tízórait hozni, és amikor Johansen felfogta, mi a helyzet, most is elém tolta a tízórais zacskóját, ugyanúgy, ahogy az előző nap. Ezúttal köszönettel elfogadtam, mert nagyon éhes voltam.

 Rozskenyérszendvics volt kecskesajttal és csipetnyi tubusos kaviárkrémmel.

 – Tegnap azt mondtad, hogy voltaképp halottak vagyunk, és amit halálnak gondolunk, az a második halál – mondtam.

 – És?

 – Ezt honnan szedted?

 – Örülök, hogy a gondolat nyomot hagyott benned – felelte, miközben a nyelvével körbenyalta az ajkát, egy kis vajmorzsát próbált eltávolítani a szája sarkából.

 – Persze tudom, hogy marhaság, de elismerem, hogy tegnap óta többször is eszembe jutott.

 – Az ősi egyiptomiak nem féltek a haláltól. Számukra csupán azt jelentette, hogy átkerülnek az egyik helyről a másik helyre. De ott, a halottak országában, ott már féltek a haláltól. Az a halál már végleges volt.

 – Aha – mondtam –, szóval azért nem iszogatsz esténként a városban, mert otthon ülsz, és az ősi Egyiptomról olvasol?

 – Előfordul, kétségtelenül.

 – És az egyiptomiak az élők világát a halottak országának tartották?

 – Nem.

 – Hát akkor ki tartja annak?

 – Én.

 – És miért?

 Egy ideig csak nézett rám, nem válaszolt a kérdésre, csak lassan, alaposan rágta a szájában lévő falatot.

 – Mert így érzem – felelte végül.

 Közben lefőtt a kávé, felálltam, megtöltöttem két bögrét, az egyikbe tejet is öntöttem, és jó sok cukrot tettem.

 – Komolyan gondolod, vagy csak ugratsz? – kérdeztem, és letettem a két bögrét az asztalra.

 – Mit gondolsz?

 – Nem tudom. Nem ismerlek.

 – De az intuíciód csak súg valamit?

 – Igen.

 – Mit?

 – Hogy komolyan gondolod.

 – Mindig hallgass az intuíciódra. Mindig igaza van.

 Egy ideig csendben ittuk a kávénkat. Gombóccá gyűrte a szendvicsek csomagolópapírját, de persze nem dobta be messziről a szemétkosárba, ahogy én tettem volna, hanem felállt, odament, és szépen beleejtette, aztán kezével előbb egy helyre húzta az asztalon heverő morzsákat, majd belesöpörte a másik kezébe, és ezt is bedobta a szemétkosárba.

 Mintha valamilyen rítust hajtott volna végre. Pontos, lassú, kimért mozdulatokkal.