Vida Kamilla: Demográfiai csúcs (részlet)

Megkérdeztem a férjemet, hogy szerinte narcisztikus vagyok-e, és nem azonnal válaszolt

Egy politikai műsort vezetek,
amiben időnként bíráljuk a kormányt.
Nem ideálisak a demokratikus állapotok az országban,
ahol élek, ezért megfordult már a fejemben,
amikor három egymást követő napon
egy ismeretlen szám hívott reggel tízkor,
és nem szólt bele senki, csak lihegett,
hogy van összefüggés a munkám és a hívások között.

De nem mertem erről beszélni, mert megijedtem:
beképzelt pöcsfejnek tartanak majd,
aki annyira el van szállva magától, hogy azt hiszi,
olyan fontos ember, hogy figyelteti az állam.
De most újra eszembe jutott,
ahogy a Rákóczi úton láttam
a szinte kihívóan tekergő térfigyelő kamerákat:
addig álltam az egyik előtt,
míg végre felém fordult,
és belemosolyogtam.

Valamiért érdekel, szimpatikusnak gondol-e, aki néz.
Tetszem-e neki, gondol-e rám munkaidőn kívül,
szurkolt a bértárgyalásomon?
Strigulázza, mennyit hazudok anyámnak?
Feláll neki, mikor szexchatelek?
(Vajon miért férfinak képzelem el?)
Jó embernek tart, rossznak vagy átlagosnak?
Szereti a verseimet? Megvette a könyvemet?
Ja, dehogy, megvolt neki kéziratban!
És ezt a versemet olvassa?

Igen, rólad szól, ajándék! (Sokan irigyelnének.)
Felkeresel majd egyszer, és elmondod a véleményed?
2030. június 10. 17.00, Tütü Tangó kertcafé?
(Jó ott a pizza.)
Szívesen megismernélek.
Sokat szorongok azon,
hogy nem szeretsz.

Hosszúúúúúú hétvége

Reggel, matatás a konyhában,
kattan a vízforraló, egy pirítósra elég
margarin van még, az öledbe ülök,
nyitom a szám az aszalt paradicsomért:
egyszer meg akartam énekelni a zuglói
panelidillt.

Kritikát olvasol egy filmről, amit még nem láttál,
görgetsz és bólogatsz, a paradicsom úgy kerül
a számba, hogy nem is nézel rám,
de simogatod közben a hátam.
Így reggeliznek a budapesti értelmiségiek
olyan filmekben, amikről most nem olvasol kritikát,
de láttuk már, eltanultuk a mozdulatsort.

Idegesítenek azok,
akik csak a művészetben élnek,
akik jobban szeretik a művészetet, mint az embereket,
óvakodni kell tőlük.
Bezárod a cikket,
most már a szemembe nézel,
megnyugtat, hogy ezt mondod,
én is utálom őket.

Sosem élveztem annyira az írást, mint ezen az őszön:
mámoros elmesélni a történeteket,
valami közhasznút gyúrni a magánérdekűből,
eljuttatni a tetőpontra az allegóriát,
ha kész: hússzor elolvasni,
(a JBL-ből szól a Spice Girlstől a Wannabe)
ugrálni a nappaliban hálóingben,
és geci nagy királynak érezni magam
(azért nem minden mozdulatsort sikerült
elsajátítani azokból a filmekből).

De vannak dolgok, amiket jobban szeretek.
A halálos ágyamon nem a verseimre fogok gondolni
legalábbis kurvára remélem,
hogy nem reflektálással fogom tölteni a végét.
Hanem veled, veled, meg veled, meg veled,
meg veled, meg veled, meg veled, meg veled,
meg hogy ezt fogom felidézni, ezt a reggelit,
a hosszú hétvégéket, a barátaim arcát,
megnézem még egyszer a Titkok Kamráját,
a gyerekeim boldogok lesznek, én meg mindenkinek,
akinek akartam, végül el fogom mondani, hogy szeretem.