Interjú Victoria F. Veylával

Victoria F. Veyla néven márciusban jelent meg az első romantikus fantasy regényed, Az elátkozott lap. Bookstagrammerként/booktokerként már nagyon sok történetnek voltál részese olvasóként. Mikor gondoltál először arra, hogy saját regénybe kezdj?
A könyvek kis korom óta az életem részei. A családomban nem egy könyvmoly van, így szinte elkerülhetetlen volt, hogy ne legyen közeli kapcsolatom könyvekkel. Tizennégy évesen írtam meg az első, akkor még könyvnek nevezett történetemet. Az első barátomnak akartam meglepetést szerezni, mert sikerült berántanom az olvasás világába, így két nap alatt írtam neki egy „könyvet”.  Ezek után elkapott az alkotás varázsa és a többi pedig már történelem.

A romantikus fantasyk között nagyon sok tündéres, vérfarkasos vagy vámpíros történet található. Te ettől eltértél, és a francia kártyát vetted alapul a cselekményhez. Honnan jött ez az ötlet?
Szeretem, ha egy történet kicsit más, de a tipikus elemeket sem vetem meg, ha egyedien vannak tálalva. Az egyik nagy inspirációm a Pinterest volt, a másik pedig egy dal – My Heart I Surrender – refrénjének egy konkrét sora. Emellett mindig is szerettem franciakártyával játszani, és nagyon tetszettek a lapok dizájnjai, így végül ez lett a történet alapja. Ráadásul még nem találkoztam olyan könyvvel, ahol ez a téma kapja a főszerepet, így még inkább meg akartam írni.

Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával meséltél róla, hogy nem kedveled a klasszikus Disney-féle boldog befejezéseket. Miért? Milyen véget tervezel te a történeteidnek?
Gyerekként természetes, hogy az ember a Disney-féle boldog befejezéseket várja, de felnőve már másfajta történeteket is tud értékelni. Én kifejezetten szeretem, ha a happy end nem jön könnyen, és a karaktereknek akár keményen meg kell küzdeniük a végkifejletért. Íróként is ebbe az irányba hajlok és nem félek „megdolgoztatni” a karaktereimet. Sokkal izgalmasabb egy ilyen történet, mint az, ahol egy csók mindent megold.

Vannak még más történetek is a tarsolyodban? Honnan inspirálódsz?
Ötletekből sosem szenvedek hiányt. Inspirációt sok mindenből merítek: képekből, élményekből, álmokból vagy akár koncerteken, színházban tör rám az ihlet. A legnagyobb ihletforrásom azonban a zene. Gyakran előfordul, hogy egy dal refrénjének egyetlen sora megragad bennem, és addig jár a fejemben, amíg történetté nem formálódik. Az elátkozott lap esetében is így történt, sőt egy másik, már megírt regényem alapja is egyetlen dalsorból született. Ráadásul a történeteimben a karakterek általában komoly próbatételeken mennek keresztül, és ha a történet megkívánja, nem félek drasztikus döntéseket sem hozni – akár egy-egy karakter sorsát illetően. A fiókban várakozó történeteimben sincs könnyű dolguk a karaktereimnek, de megharcolnak a maguk boldogságért.