David Nicholls: Édes bánat (részlet)

Világvége

A világvége csütörtökön, délután négy előtt öt perccel, közvetlenül a diszkó után volt esedékes. Egészen addig akkor álltunk a legközelebb egy hasonló kataklizmához Merton Grange-ben, amikor félévenként egyszerkétszer szállingózni kezdtek az apokalipszisváró mendemondák. A körülmények nagy vonalakban mindig megegyeztek, és a világvégét soha nem valami banális dolog, mondjuk napkitörés vagy aszteroida okozta. Inkább egy régi maja jóslatról vagy Nostradamus elejtett megjegyzéséről, esetleg valami fura naptári egybeesésről szóló bulvárhír nyomán terjedt el futótűzként, hogy a dupla fizikaóra közepén le fog olvadni az arcunk. A tanár ilyenkor megadóan sóhajtott egyet, és felfüggesztette az okítást, amíg azon civódtunk, hogy kinek az órája a legpontosabb, és mikor kezdődjön a visszaszámlálás, és a lányok lehunyt szemmel, görnyedten kapaszkodtak össze, mintha egy vödör jeges vízre várnának, mi, fiúk pedig hetykén néztünk szembe a sorsunkkal, és csak titkon merengtünk az elmulasztott csókon, a rendezetlen számlán, a szüzességünkön, majd idéztük fel még egyszer, utoljára a barátaink, szüleink arcát. Négy, három, kettő…Lélegzet-visszafojtás. Aztán valaki elkiáltotta magát, hogy „BUMM!”, és kitört a megkönnyebbült röhögés. Csak egy kicsit sajnáltuk, hogy életben vagyunk ugyan, de pont a dupla fizikán. – Öröm, boldogság? Akkor akár folytathatjuk is, ugye?
És megint ott tartottunk, hogy mi történik, ha egy test egy newton erő hatására egy méter utat tesz meg. De tudtuk, hogy azon a csütörtökön, tizenöt óra ötvenöt perckor, közvetlenül a diszkó után egészen más lesz minden. Öt hosszú éven át vánszorgott csigalassúsággal az idő, de most, az utolsó hetekben, majd az utolsó napokban, kezdett gyökeret verni az eufória és a pánik, az öröm és a félelem elegye, no meg egyfajta őrült nihilizmus. A szülőknek írt levél és a tanítás utáni ottmarasztalás réme már nem hatott ránk, és ki tudta, mi mindent úszhatunk még meg baj nélkül ebben az új világban? Egy csapásra úgy tűnt, hogy a folyosókon elhelyezett tűzoltókészülékekben iszonyú potenciál rejlik, és csak találgathattuk, hogy Scott Parker tényleg megmondja-e a magáét Mrs. Ellisnek, vagy csak kamuzik, és Tony Stevens tényleg megint gyújtogatni fog-e a humán tárgyak épületszárnyában? Aztán, bármilyen hihetetlen is, elérkezett az utolsó nap, amely verőfényes időre virradt, és a kapunál kitört csetepatéval vette kezdetét. A nyakkendőt sokan a fejükre kötötték, és a csomó vagy öklömnyi bumszli volt, vagy kompakt, mint a gesztenye, a sok rúzs, ékszer és kékre festett haj pedig futurista nightclubot idézett. Hiszen ugyan mit csinálhatnak a tanárok, talán hazaküldenek minket? Persze nem tették, csak sóhajtottak egy nagyot, és intettek, hogy haladjunk. Az utolsó hét, mivel már nem volt védhető ok arra, miért is kéne definiálnunk, mondjuk, a folyóholtágat, a „felnőttélet” nevű micsodának szentelt ötletszerű, felületes és hervasztó órák jegyében telt. Nagyon úgy tűnt, hogy az a bizonyos „felnőttélet” nagyrészt nyomtatványok töltögetéséből és az önéletrajzunk összetákolásából áll. („Hobbi, érdeklődési kör: társas élet, tévé.”) Megtanultuk továbbá nyomon követni a csekkfüzetünk egyenlegét, és bámultuk az ablakon túli, csodaszép időt, és az járt a fejünkben, hogy már nincs sok hátra. Négy, három, kettő…
A szünetben az osztálytermünkben kezdetét vette a fehér egyeningek filccel való összegraffitizése. Úgy görnyedtek egymás háta fölé a fiúk, mint egy orosz börtön tetoválóművészei, és minden szabad felületre jutott valami szentimentális sértés.
Vigyázz magadra, te fasz! – írta Paul Fox. Ez az ing messziről bűzlik! – írta Chris Lloyd, és a legjobb barátom, Martin Harper is lírai hangulatba került: azt körmölte a részletgazdagon ábrázolt fütyi és golyók alá, hogy Haverok4ever. Harper, Fox és Lloyd. Ők voltak akkor a legjobb barátaim, avagy „a” fiúk, és bár keringtek körülöttünk lányok, név szerint Debbie Warwick, Becky Boyne és Sharon Findlay, alapvetően elvoltunk magunkban, és senki sem férkőzhetett közénk.