Martina Baradel: Jakuza blues (részlet)

1.

Találkozás

Amikor Kóbéban leszállok a gyorsvasútról, tekintetem egyből egy sűrű erdőre téved. Az elmúlt évek során számos vasútállomáson megfordultam, melyek közül egyesek olyanok voltak, mintha az óceánból emelkedtek volna ki, másokat rizsföldek vettek körül, ismét mások pedig rideg fémszerkezetükkel, jelzőlámpáikkal és felhőkarcolóikkal úgy néztek ki, mint egy sci-fiből vett látomás. Végül volt még néhány kicsi, zsúfolt pályaudvar, ahol mindig a peronon kapható udonleves illata töltötte be a levegőt. Még soha nem jártam azonban olyan utasterminálon, amely ennyire közel esett volna a hegyekhez. A Sinkanzsen pillanatokon belül továbbindul Hirosima felé, és egy sötét alagútban eltűnik a szemünk elől.
Az erdő felől könnyű köd száll fel, megül a fák tetején, én pedig a kijáratot keresem. Az állomás üvegfalán túl végtelen szürke síkság tárul fel. A látóhatár síkját kikötői daruk sziluettjei törik meg: bár jól tudom, hogy Kóbe igazából tengerparti város, és nem hegyvidéki, a sűrű erdő látványa egy pillanatra mégis megzavar.
Először járok itt, és a helyről meglehetősen gyér ismeretekkel rendelkezem: olyanok jutnak eszembe, mint a szörnyű 1995-ös földrengés; a régi, nyugati stílusban épült Kitano városnegyed, melyet a 19. században az elsők között nyitottak meg külföldiek előtt; valamint a híres marhahús.
Talán ennek a különleges, japán mércével nézve kihalt, ám burjánzó természeti környezetben megbúvó pályaudvarnak is köszönhető, hogy Kóbe egy csapásra belopta magát a szívembe. A kijáratnál, egy kis elárusító bódéban, édességeket, italokat és néhány különféle ízesítésű bentót kínálnak. Az ebédidő már rég elmúlt, és kissé meg is éheztem, de túl izgatott vagyok az evéshez. Tépelődöm egy keveset, majd inkább rögtön metróra szállok, hogy bemenjek a központba, Motomacsiba, ahol szállást foglaltam. Miután bejelentkeztem, kipakolom a ruháimat a szekrénybe, majd lehuppanok az ágyra, és sóhajtok egy nagyot, mert eszembe jut, hogy miért is vagyok itt: évekig tartó tanulás és kutató-munka után holnap végre találkozhatok Tanaka Dzsunicsiróval, a japán maffia, a jakuza egyik befolyásos főnökével. Pár éve már foglalkozom a témával, így jól tudom, hogy a jakuza igencsak különbözik attól, amit a filmekben látunk, vagy amiről az újságokban olvashatunk: ez nem egy titkos szervezet, tagnak lenni nem bűncselekmény, és a hozzá köthető erőszakos cselekmények jellemzően sokkal kevésbé súlyosak, mint más bűnszervezetek esetében. Ezért meglehetős nyugalommal várom a találkozót, abban a biztos tudatban, hogy nem történhet velem semmi rossz. Ám ha mégis, akkor is tagadhatatlan tény, hogy egy pálya-futása elején járó kriminológusnak nem túl sűrűn adatik meg, hogy személyesen beszélhessen egy bűnszervezet főnökével.
Azon tűnődöm, hogy a ruhák, amiket hoztam, egy fehér blúz, egy sötét nadrág, egy fekete ruha, megfelelőek-e. És vajon hogy kellene viselkednem? Gyorsan elhessegetem ezeket a kétségeket. A találkozó időpontját már korábban kitűztük, egy megbízható újságíró segített megszervezni, így már csak ki kell várnom a holnapot, és elmenni a megbeszélésre. Meggyőződésem, hogy túl sokat fantáziálni a lehetséges forgatókönyvekről felesleges, sőt, hiba lenne: az improvizálás soha nem jelentett gondot, ahogy az ösztönös döntéshozatal sem. Mivel biztosan történni fog valami, amit most nem láthatok előre, jobb, ha nem rágom magam ezeken a gondolatokon. Ezt mondogatom magamnak, ám attól tartva, hogy lekésem a találkozót, egy nappal korábban elutazom Kóbéba…
Ma este sétálok egyet Francescával, egy régi egyetemi barátnőmmel, aki néhány éve él a városban. Kabátot, sálat veszek, és elindulok a kikötő felé. Tisztában vagyok vele, hogy a száz évvel ezelőtti Kóbe már nem létezik, mégis látni szeretném a helyet, ahol 1915-ben megalakult a Jamagucsi-gumi, egy jakuza csoport, amely kezdetben csak mintegy húszfős volt, ám a háború után Taoka Kazuo, a harmadik főnök irányítása alatt a japán alvilág egyik legbefolyásosabb csoportjává vált.
Amikor Taoka árván maradt, a kóbei kikötőben kezdett dolgozni, ahol hamarosan összebarátkozott egy kis klán, a Jamagucsi-gumi tagjaival. Néhány év leforgása alatt el-nyerte a „Kuma”, azaz Medve becenevet, mivel mindig igen erőszakosan támadott, és néha előfordult, hogy ellenfeleinek még a szemét is kikaparta. A második világháború éveit börtönben töltötte gyilkosságért. Amikor szabadult, azonnal visszatért a bandájához, és megtudta, hogy Jamagucsi Noboru, a második főnök időközben meghalt. Nem volt hát vesztegetni való idő: a feketepiac virágzott, a kikötő visszatért a régi, kereskedelmi funkciójához, és ahogyan Japán többi részében is, valakinek itt is gondoskodnia kellett a rend fenntartásáról. Kuma rögtön alapított is egy építőipari vállalatot, miközben társait nagy sikerű hódításra vezette az illegális fogadások és a zsarolás világában. Amikor hivatalosan is kinevezték a Jamagucsi-gumi élére, azonnal szövetségre lépett a Honda-kai-jal, egy másik, szintén Kóbe városában működő klánnal, és hamarosan át is vette az irányítást felette. Stratégiája egyszerű volt: szövetségre lépni a kevésbé nagy hatalmú csoportokkal, melyeknek csatlakozniuk kellett az ő szervezetéhez, megtámadni a már ellenőrzése alatt álló negyedekkel szomszédos városrészeket, és ily módon a lehető legnagyobb területet meghódítani. A Jamagucsi-gumi rövid időn belül eljutott a virágzó kereskedelmi városba, Oszakába is. A nagyvárosban kínálkozó lehetőségek alkalmat adtak a klán számára, hogy gyors tempóban, exponenciálisan növelje bevételeit. Kevesebb mint húsz év alatt a Jamagucsi-gumi huszonöt tagú klánból egy háromszáznegyvenhárom csoportot tömörítő szövetséggé vált, amely összesen nem kevesebb mint tízezer tagot számlált. A központ továbbra is Kóbéban maradt, pontosabban a kikötőben, ahol a Jamagucsi-gumi, a szakszervezetek gondos kizárásával, korlátlanul irányíthatta a munkásokat és a teherhajókat. Taoka Kazuo felemelkedése a korabeli politikai szereplőknek is szemet szúrt. Különösen a jobboldali tömörülések keresték vele a kapcsolatot, amelyek az 1960-as évektől kezdve igyekeztek a maguk javára kihasználni a jakuza egyre növekvő hatalmát. Taoka ekkoriban már idősödő vezetőnek számított, de tizenkétezer emberrel a parancsnoksága alatt még mindig a japán bűnözői világ nagy hatalmú kulcsfigurája maradt. Legalábbis 1978-ig, amikor egy júliusi estén egy klubban megtámadták, ahol más, fontos jakuza tagok és néhány lány társaságában tartózkodott. Mint kiderült, a támadással Narumi Kijosi, az oszakai Macuda-gumi tagja akart bosszút állni főnökük meggyilkolásáért, aki a Jamagucsi-gumi tagjaival vívott konfliktusban vesztette életét. Egy 38-as kaliberű fegyverrel nyakon lőtte a Medvét, majd a zűrzavarban elmenekült. Taoka túlélte a merényletet, Narumit pedig néhány héttel később, Kóbe közelében egy hegyen, megcsonkított testtel találták meg. A legendás főnök a támadást ugyan sikeresen átvészelte, az őt ért sérelemért pedig bosszút állt, de az elszenvedett traumát soha nem heverte ki teljesen, és végül 1981-ben meg is halt.