Fekete Judit: „Sokan vagyunk, akik szeretnénk valamit mondani, jó hangosan, csak épp túl nagy a zaj” (interjú)

Fekete Judit hol nevettető, hol torokszorító új regénye, a Dolli az újrakezdésről szól. Az író kíméletlen humorral mutatja be: a fejünkben a családi, az anyai és a női szerepek mellett az öregedés is be lett betonozva.

Mi vagy ki inspirálta Dolli karakterét?

Dolli sok-sok idős ember karakteréből született, de a fő inspiráció leginkább a nagymamám volt, aki sajnos már nincs velünk. És persze ott van Dolliban fél Újlipótváros is, akikkel az utcán találkozom, vagy akár a Szent István Parkban. Dollik mindenhol vannak.

A történetben az idősek otthonának világa egyszerre realista és szatirikus. Mennyire építettél valós tapasztalatokra vagy történetekre?

A történetben minden, aminek valódi súlya van, valós tapasztalatokon alapul. Mindent, amit nagymamám mellett az idősek otthonában láttam és tapasztaltam, valamilyen formában igyekeztem beépíteni, akár a komolyabb, akár a viccesebb jeleneteket tekintve.

Az idősek otthona egy rokon számára egyszerre tud ijesztő és szerethető lenni, vannak olyan pillanatok, amelyek meghatóak, de sajnos sok olyan szituáció van, ami inkább dühítő és szomorú. Ezek között próbáltam egyensúlyozni, remélhetőleg sikerrel.

Te hogyan kategorizálnád, kiknek ajánlanád a könyvedet?

Azt hiszem, Laik Eszter szerkesztő fogalmazta meg ezt a legjobban, ő azt mondta, ez a könyv a család minden tagjának szól. Szól a fiataloknak, akiknek ez a világ még távoli, de segít, hogy empátiával tudjanak az idős emberekre tekinteni, szól a mi korosztályunknak is, akiknek még van idős szülőjük, és persze szól Dolli korosztályának is. Szeretném, ha látnák, hogy értjük őket, szeretjük őket.

A saját, vállaltan szókimondó és lázadó, mondhatni punkos attitűdöd miben érhető tetten a regényben, mennyire volt hatással a könyvre? A lázadás nem más, mint megújulás, jól érzem?

Hát ez igazán hízelgő, köszönöm, és azt hiszem, ha így van, akkor Dolli karakterében érhető leginkább tetten a punkos attitűd. Dolli valójában egy punk…

A lázadás lehet megújulás, de lehet egy kiáltás is a világba, ha nem vesznek észre, vagy ha láthatatlan vagy, mint Dolli. Azt hiszem, sokan vagyunk, akik nagyon szeretnénk valamit mondani, jó hangosan, csak épp túl nagy a zaj.

A könyvben fontos szerepet kapnak olyan komoly témák, mint az öregedés, az egészségügy és az idősgondozás – szerinted mire kellene a leginkább összpontosítanunk, mind egyénileg, mind társadalmilag, hogy ezek a toposzok ne legyenek ennyire negatívan terheltek, mint napjainkban?

Ez egy nagyon bonyolult és összetett társadalmi probléma, mert minden, amit a könyvben érintek, valójában abból adódik, amit ma az idős emberekkel kapcsolatban gondolunk, nemcsak egyénileg, hanem társadalmilag is.

A mai modern világunkban a gyorsaságnak, a szépségnek, a technikai tudásnak és a gazdasági hasznosságnak van értéke. Ezekkel egy idős ember nem igazán rendelkezik, ezért kívül reked. És amíg régen még nagy szükségünk volt a tapasztalataikra, ma egy-két gombnyomással hozzájutunk minden információhoz. Azt hiszem, azon kellene változtatni, hogy megértsük: a valódi érték nem a technológiában lelhető fel, hanem bennünk, emberekben, legfőképp az idősebb generációkban, akik már sok mindent átéltek. Innen indul minden.

Mezősi Péter