Ez most ilyen – Beszélgetések Thuróczy Szabolccsal (beleolvasó)

Kővári Orsolya:
Miért tetted parkolópályára a színházat?

Akkor tettem volna parkolópályára, ha nem játszanék. Van, aki egyáltalán nem játszik színházban. De tudom, miért kérdezed. Hiúság. A színházban be voltam olvasztva egy társulatba, több mint húsz évig. Tetszett a hatás, amit kiváltok, kiváltunk, de azért be voltam kenve fényvédő krémmel. Nem pejoratívan mondom. A filmes világ, bármit csinálok, mindig többre tart, mint a színháziak. Ezt a díjak is tükrözik. A színház karban tartja az agyamat, a pszichémet, a fizikumomat, de a próbaidőszak nagyon…

Kényelmetlen?

Kényelmetlen számomra, igen. Minden nap bemenni tízre, ezt is kipróbáljuk, azt is megnézzük… A filmes időbeosztást, létezést sokkal jobban szeretem.

Nem jó a színházi próbafolyamatban a folyamatos türelmetlenség, a bizonytalanság. Persze, biztosan más olyan darabokat próbálni, amiket már sokszor, sok helyen játszottak, ahol vannak viszonyítási pontok, de ez más miatt nem érdekel. A Pintér-univerzumban pedig már mindent kipróbáltam. Béla tudja, hogy mit akar. Hogy mit, miért ír, és miért úgy fogalmaz, ahogy. Precízen megírja a jelenetet, és azt úgy kell eljátszani, ahogy az írás közben megszületett a fejében. Ő már akkor maga előtt lát. Ezek a karakterek közel álltak hozzám.

Bélában bíztál a legjobban, emlékszem.

Így van, de nem is nagyon hívtak. Tudták, hogy rengeteget játszom, képtelenség egyeztetni. Volt egy-két kísérlet, a Jövedelmező állás Vajdai Vilivel, például, akkor még nem is voltam annyira türelmetlen.

Nincs elvágva a köldökzsinór. Amikor Kapa tíz év után leadta a Kaiserst, hívott Béla, hogy szerinte jól állna nekem. Annak nagyon örültem, szeretem játszani. Az ott megmaradt szerepeim, a Meg se kínáltak és az EgyÉletem tökéletesen kielégítenek teatroszexuálisan. Tesztelgetem a hatásomat másfajta terepen.

A színházban sokszor a pillanatnak örülünk, most jó közönség volt, értették, ilyesmik. Mit csináltunk aznap szépen? Mit javítsunk ki másnapra? Miért nem működött egy poén? Finomhangolások.

A film újító ereje vonzó, az újabb és újabb szituációk kiszámíthatatlansága, az újabb és újabb stábok, akiket meg kell hódítani – nagy kihívások, ezekbe szeretek energiát fektetni.

Van bármi hiányérzeted a pályáddal kapcsolatban?

Nincs. Már most sokkal több dolog történt velem, mint amire valaha gondoltam. A Csicska előtt fel sem merült bennem, hogy bárki főszereplőként tekinthet rám.

Nem gondoltad, hogy ez benne van?

És még az se lenne igaz, ha azt mondanám, hogy bíztam benne. Nem bíztam. Amikor elindult ez a sokféle dolog, levegőt se tudtam venni. El se jutott a tudatomig. Ha hatvanéves koromra meglesz a száz film – mindig ezek a hülye számok, nagyon szeretem őket –, az rengeteg. Most tartok kilencvennél. Hatvanig, max. hatvanötig még többféle férfitípust el lehet játszani: apát, szeretőt, özvegyet, utána már egyre nehezebb.

Mik a nagy pillanatok, eddig?

A Parasztopera bemutatója. A Titkaink bemutatója. Amikor a Filmszemlén megkaptam a legjobb főszereplő díját a Tiszta szívvelért. Az Aranyélet utolsó forgatási napja. Amikor felhívott Tilla, hogy a Csicska megy Cannes-ba. Az ötvenedik születésnapom az egyik Meg se kínáltak után, ahol ott voltak a szeretteim. Béla is eljött. Te is ott voltál. A Larry bemutatója, ahogy ott ültünk egymás mellett Benettel. Ezek nagy pillanatok voltak. Nincs sok, nem kérdés. De még lesznek! Tudom. És ha nem veled történik meg, hanem más nagy pillanatát látod, az is ugyanolyan fontos.