Stájn Emma: Ketten indultak (beleolvasó)

– Mi ez a leventedolog, és mit fogunk holnap csinálni a ménesbirtokon? – rukkolok elő a kérdéssel az egyik hatásszünetben.

– Honnan a ménkűből szalasztottak tégedet, hogy ennyire tudatlan vagy? – jön az újabb gyanakvó viszontkérdés Fricitől, és súlyos csend telepszik az asztalnál ülőkre. Érzem, hogy nagyon észnél kell lennem, hogy mit válaszolok.

Az egyik kémekről szóló sorozatban azt mondták, hogy ha nem fedheted fel magad, csak annyit ferdíts az igazságon, amennyi mindenképpen szükséges, különben belezavarodsz, és később ellentmondásokba kerülhetsz önmagad korábbi állításaival.

– Igazából mi Németországban élünk és csak látogatóba jöttünk Magyarországra. Aztán tegnap elkeveredtünk a szüleinktől és most itt vagyunk – válaszolom lesütött szemmel, miközben meg-megbicsaklik a hangom és azon imádkozom, hogy Léna ne kezdjen el szokásához híven tudálékoskodni és pontosítani a direkt homályosan vázolt helyzetet. A zsigereimben érzem, hogy ez a fura kapcsolat nem hinné és nem is bírná el az igazságot.

– Imádkoztok vacsora előtt? – kapcsolódik be váratlanul Irén is a kérdezz-felelekbe.

– Hát, erre eddig még nem volt szükség: anyu annál azért jobban főz! – vihog fel Léna, de még azelőtt észbe kap, hogy bannolnám.

– Akkor ti németek vagytok? Német zsidók? – kérdez rá nyíltan Frici, miközben a szülei riadtan néznek össze a feje felett.

– Nem, mi magyarok vagyunk, és nem vagyunk zsidók. Legalább is nem tudok róla, hogy azok lennénk. Nem járunk zsinagógába és nem hordunk kupakot a fejünkön. Mondjuk, másmilyen templomba se járunk. Amolyan fake magyarok vagyunk, tudod?

– Ööö… nem igazán.

– Meghaltak? – vág közbe Zsigmond, mintha csak azt kérdezné, hogy mennyi az idő.

Bár szerencsére ilyesmiről szó sincs, mellbe vág a nyers őszintesége. Lázasan kutatok a megfelelően megfogalmazott válasz után, miközben azon dohogok, hogy hogy lehet valaki ilyen érzéketlen tuskó; aztán eszembe jut, hogy ez háborús helyzetben valószínűleg rutinkérdés.

– Nem élnek – válaszolom diplomatikusan. Minden szavam igaz, és nekem ez valamiért sokat számít. Lénát annyira sokkolja a téma, hogy azonnal kilaggol és hál’ Istennek nem szól egy szót sem.

Mindketten ugyanarra gondolunk: egy nappal ezelőtt még volt családunk, otthonunk, életünk. És most? Próbálunk életben maradni egy világháború kellős közepén, vadidegenek jóindulatára és segítségére utalva úgy, hogy a szüleink még meg sem születtek.

– Szóval? – próbálok ezerrel visszatekerni a biztonságos jelenbe, mielőtt úrrá lenne rajtam is a kétségbeesés. – Mi ez a leventedolog?

– Felkészülünk a haza védelmére, testben és lélekben! Hallottad a kormányzó úr beszédét, nem? Most, hogy a románok átálltak, már mink is férfinak számítunk! – húzza ki magát büszkén Frici, és az arca csak úgy ragyog. – A legjobbakat beveszik az SS-be, amihez új csizma is dukál!