Martyna Bunda: Ridegség (részlet)
Ilda
A középső testvér, Truda ötlete lehetett, hogy éjszakára állítsák a rózsákat egy vödör tintába. Kapjanak egy kis jelképes színt. Ha már az utolsó férfit temetik. A legidősebb, Gerta lehetett, aki hozzáfűzte, hogy ez a csokor legyen legfelül. A mise előtt ötven złotyt csúsztatott a sekrestyés zsebébe, nehogy elfelejtse, melyik virág kerüljön a tetejére. A nehézfejű, bicegő sekrestyés kitett magáért, még gondosan el is rendezte a szalagokat a koporsó két oldalán. Az volt rájuk írva: „A rideg nő”.
Tél. Lucskos, végtelen február. 1979. A halom legtetejére került a sok színezett rózsa és a két fehér műanyag szalag, a „Hűséges Hitves” feliratú liliomok és „A Nagy Szobrásznak”, „E Táj Büszkeségének”, „A Makulátlan Alkotónak”, „A Pomerániai Földek Nagy Fiának” hozott virágok fölé. Mi volt ez „A rideg nő”-höz képest?
Aztán elindultak a nővérek vállt vállnak vetve, egymáshoz igazítva a lépést, közrefogva a legfiatalabbat, Ildát. Balról a középső lány, Truda. Máskor ő volt a világmindenség közepe, most magába fordulva, némán lépkedett ide-oda biccenő, vadonatúj fülbevalójával. Jobbról Gerta. Mindig nagyon érzékeny volt arra, mit mondanak az emberek, de aznap ő húzta ki magát a legjobban, szálegyenes tartással ment. Kettejük közt Ilda. Furcsán apró és törékeny volt aznap, nem mindennapi mellbősége ellenére, amire még abból az időből emlékeztek a városkában, amikor bőr kezeslábasba préselte magát. Előttük Tadeusz Gelbert ezüstzsanéros mahagónikoporsóban.
Így haladtak a gyászmenettel a szürkésfehér hóban, a sekrestyés kezében ütemesen ringott a kereszt, a szalagokon az Örökké Szerető Hitves, elöl a község elöljárója, a bankigazgató, Truda minden korábbi beosztottja, a szomszédasszonyok, a szobrászműhely jeles képviselői és a hűséges sírköves ügyfelek, a boltosnők, a trafikosnők, mindkét kartuzyi taxisofőr – mert senki sem hagyhatott ki ilyen eseményt a városban –, a nővérek pedig minden lépéssel közelebb kerültek a koporsóhoz. Hol a legidősebb, Gerta előzte jobbról a gyászolók következő sorát, hol a középső, Truda balról. Így aprókat lépve, szinte akaratlanul gyorsítva pont a frissen megásott sírgödör előtt érték utol a Törvényes Özvegyet. Szemben álltak a koporsónál. Ilda pedig fogta a férfitól kapott kis retiküljét, elővette a rúzsát, a férfi ajándékát, és kihúzta vele a száját. Jelenetet akartak, megkapták a jelenetet.
Még be sem sötétedett, amikor hármasban leültek a testvérek az asztalhoz a szűzlányhegyi házban.
Truda megint gesztikulált, túl sokat beszélt. Rövid lábú, hosszú nyakú, hebrencs nő volt, lapos, mint a deszka, és bár jóval túl volt már a negyvenen, érdekes módon a testvérei és sokan mások is szépnek tartották. Talán sajátos bája és különösen dús, szőke, sűrű, életteli haja miatt, talán azért vonzotta az embereket, ahogy mások szemébe nézett – a nőkébe melegen és figyelmesen, a férfiakéba bátran és pimaszul. Mert élet volt benne. Ha be akart bújni a testvére vagy az anyja mellé az ágyba, akkor bebújt. Ha meg akart csókolni valakit – megcsókolta. És még most is, hogy menthetetlenül belépett abba a korba, amikor nőként láthatatlan lett, Truda szerette az életet, és az élet ezt viszonozta.
Gerta széke állt mellette, aki viszont nem sokat ült ezen a széken. Forró teát kellett főzni, megitatni az átfagyott és lelkileg megrendült Ildát, keresni neki egy takarót, elővenni egy abroszt, leteríteni az asztalt, felszeletelni a kenyeret vacsorára. Gerta volt Truda fonákja. Sötét hajú, sötét szemöldökű, kék szemű, úszó- vagy atlétatermetű nő; ha márványba faragják, és kiállítják egy múzeumban, csodájára járnak. De ez a „nagy lábú, langaléta lány” nem tudott összhangba kerülni a testével. A végletekig földhözragadt, elviselhetetlenül kötelességtudó, szorgalmas, talpraesett, felelősségteljes, bátor nő – aki viszont mindig úgy látja, hogy nem elég fehér a kimosott ruha.
Ezekben a tulajdonságokban éppen Gerta hasonlított a legjobban az anyjukra, Rozelára, aki mindig a maga útját járva próbált tisztességes életet élni, boldogulni, megállni a lábán. Törvénytelen lány törvénytelen lányaként, arra ítélve, hogy örök szégyenben éljen, emelt fővel járt, és erre tanította a lányait is. Nemes. Pedig parasztlány. Bátor. Pedig lány. Egyszerű kasub kunyhóból indult, nem ismerte a betűket, még lengyelül sem tudott jól, de egyedül, a férje nélkül építette fel a Szűzlányhegy első téglaházát. Tele volt a ház könyvekkel, amelyeket sosem tud majd elolvasni.
Fizikailag Ilda emlékeztetett legjobban az anyjára. Hasonló testalkat volt, de csábosabb, mintha a legjobbat örökölte volna Rozelától – gömbölyű mell, széles csípő, vékony derék, szoborszerű lábak – és ez még megsokszorozódott benne. Csakhogy ezek a lábak az ő esetében kicsit görbén nőttek. A térde egész kicsit kifelé állt, ezért Ildának cowboyos lett a járása. Olyan volt az életben is. Ő volt az első, aki motorral járt a városban, szűk bőr kezeslábasban, csak Tadeusz vette rá később, hogy hordjon helyette méretre varrt, nőies ruhát.
Most viszont, a temetés napján olyan volt Ilda, mint valamelyik szent a kartuzyi templomban. Szótlan, mélyen a gondolataiba merülő, messze, a konyhán, az udvaron, a tavon túlra néző alakja viaszfigurának látszott, amelyen átsüt a fény. Mintha a nap, amely épp most telt el, kitárt volna előtte egy másik világba nyíló kaput. De Ilda gondolatban még mindig a Kartuzyi utcai kórházban járt Gdańskban, a második emeleten, a kardiológián, ahol Tadeusz, aki alig három napja még eleven volt, egy gumikerekű vaságyon feküdt, és fél kézzel az olajfestékkel ezerszer lekent éjjeliszekrényre támaszkodva kérlelte az orvosokat, hogy hozzák ide a Hitvesét, hogy a diószínű lambéria mellett, az asztalnál, amelynek fehér színe alól kilátszott a szürke, kemény, közönséges fém, kijelentse Ildának, hogy a Hűséges Hitvesnek tett esküt Isten előtt. És hogy ő, Ilda még mindig fiatal. Nem kellene rá pazarolnia a hátralévő életét. A Hitves gondját viseli majd Ildának, ha ő már innen nem menne ki. Igaz, Hitvesem?
„A rideg nő”. Így szólt a hideg feketével festett felirat a szalagokon.
Tadeusz nős volt már, amikor megismerkedtek. Ilda majdnem a másvilágra küldte a motorjával. A férfi ezt rögtön jelnek tekintette, és gyermeki tűzzel mesélte el több tucatszor, mintha Ilda ott sem lenne: vagyis éppen azon a napon, amikor komolyan kétségbe vonta a maga gömbölyded Madonnáit, a kritikusoknak viszont hitelt adott, éppen az egyik Madonnája ütötte el egy Sokół 1000-esen ülve. És Ilda kénytelen volt elismerni, hogy a Sopot egyik mellékutcájában berendezett műhely kellős közepén álló fehér cementszobor az ő – Ilda – arcát, mellét és fenekét viseli. Nem olyan Szűz Mária volt, amilyet általában lát az ember.
Azt a motorbiciklit pedig, a Sokół 1000-est Ilda a saját kezével húzta ki az árokból – olyan erővel, amit maga sem sejtett –, amikor 1945 januárjában, pont a szűzlányhegyi ház mögött, rengeteg ember és jármű haladt a Staniszewo felé vezető úton. Mentek szekéren és anélkül, gyerekekkel és anélkül, hátukon cipelt málhával. Elcsigázottan, már nem törődve azzal, hogy az ablakokból figyelik őket, kapaszkodtak fölfelé a Szűzlányhegyre, kitaposva a homokot a vizes hó alól. Egyszer csak furcsa moraj zavarta meg a csendet. Mintha méhek zümmögtek volna – de honnan került volna elő annyi méh, ráadásul a tél közepén? Ilda kinézett az ablakon, és azt vette észre, hogy szerteszét szaladnak az emberek, kiabálva, próbálnak bebújni a vizes hó alá, aztán a padlóra zuhant az ablaküveg. Miért rohant ki a házból? Miért ment föl a dombra? Hogyan történt, hogy ez a gyönge termetű, apró kezű lány kihúzott az árokból egy ilyen nehéz gépet, egy holttest terhével együtt?
Mint aki eszét vesztette, ezen a motoron menekült el ettől a holttesttől és a fának támaszkodó nőtől, akinek meglátta a pillantását – csodálkozó, de halott szemét. Elhaladt egy szekér elé befogott, döglött ló mellett, amelyből valaki már kihasított egy darab húst, maga mögött hagyta a pánikban eldobált csomagokat, a rongykupacokat, és egészen Chmielnóig robogott, ahol a jól ismert temető látványa térítette magához.
A következő öt napban a nővérével és az anyjával meg más szűzlányhegyi nőkkel együtt temették el a holttesteket, nem nézték az arcukat. Öt évig, addig a napig, amikor megszökött Tadeuszsal, Ilda tekintete kerülte ezt a domboldalt.
Tadeusz Gelbert olyannak látszott, mint akinek szinte isteni hatalma van a testek fölött, amikor kőbe faragja őket. Sosem tért vissza a feleségéhez, sosem vált el. Amikor évek múltán tűzbe dobta Ilda minden ruháját, Ilda már nem tudott a férfi nélkül élni. Azt hitte, Tadeusz sem tud nélküle – a pomerániai temetők tele voltak az ő arcát és mellét viselő Madonnákkal, az ő kezét és lábát viselő angyalokkal. Még az első közös kutyájukat, egy Peggy nevű, göndör szőrű spánielt is évszázadokra belekomponálta a prelátus gdański síremlékébe, egy griff testének szerepében. A mancsok, a kissé göndörödő szőrzet, az oroszlános külső tulajdonképpen – tiszta Peggy. Szégyen.
Éveket töltött el vele Ilda, mire belátta, hogy a fiatalkori motorozás a bőr kezeslábasban, az még semmi. Csak állig gombolt, keményített gallérjával, a piros pórázon vezetett elegáns spániellel vált levegővé a kartuzyi lakosok szemében. Még akkor is, ha csak az az Ilda létezett a konyhákban, a fazekak, az illatok, az ünnepekre és szertartásokra végzett előkészületek kavarodásában.
Vagyis az a koporsónál elővett rúzs csak egy részlet volt a műegészben, amelyben rég le voltak osztva a szerepek, és amelynek fináléját fekete tintával örökítették meg a szalagon. A szél meg a nehézfejű sekrestyés pedig gondoskodott arról, hogy kilométerekről is látható legyen a felirat.
