Christine Leunens: Amber nyomában (részlet)
Ahonnan már nincs visszaút
1991. január 3.
Ablak híján nem láthattunk ki a hóvidéknek látszó felhőkre, melyek a kék ég alatt ugyanúgy fehérlettek, mint úti célunk valóságos hóvidéke. Ezen a katonai repülőgépen, az új-zélandi légierő LC–130-as Herculesén ugyanis nincsenek oldalablakok. Ahogy nincs padlószőnyeg, párnázás és hangszigetelés sem. Hatfős filmes stábunk az egyik oldalon, tudósok és katonák sora a másikon. Az ülésünk nem volt egyéb, mint hevederek fonadéka, de ez is csak arra szolgált, hogy mégse a szegecseken üljünk. A gép rázott, és nem én voltam az egyetlen, aki robbanó gyomorral sietett a gép farában lévő vécéhez okádni, egymásnak adtuk a kilincset.
– Szégyen a futás, de hasznos! – kiáltott oda az egyik katonai állományú a mellette ülőnek.
– Na, azért nem mindig – hangzott a válasz.
Váratlanul újabb légörvénybe kerültünk, a pilótánknak mégis ebben a pillanatban kellett bejelentenie, hogy elértük a Rubicont. Magyarázatként Bertrand a balomon a fülembe harsogta, hogy most még van visszaút, de amint átlépjük ezt a pontot, bármennyire is elromlik az idő, muszáj lesz leszállnunk, máskülönben a visszatéréshez nem lesz elegendő az üzemanyag, és lezuhanunk az Antarktiszon. Kisfiús izgatottsággal hozzátette, hogy ha a leszállás McMurdóban túl kockázatos lenne, akkor el kell repülnünk a Déli-sarkig, reménykedve, hogy ott találunk leszállópályát, de ha nem találunk, akkor megkísérlünk majd egy vakleszállást a tejfehér semmiben. A hidegtől és a piától vörös orrával, a BeaverTails reklámsapkával megszelídített gesztenyevörös loboncával, és a szakállával, amelynek szintén nem ártott volna némi megszelídítés, Bertrand inkább elment volna a Mikulás alvállalkozójának, mintsem zseniális filmesnek, akinek már régről ismertem – bár a természet tréfája folytán a vigyora inkább vicsorgásnak hatott, amire a bozontos szemöldöke még rátett egy lapáttal.
A gázturbinás hajtóművek bömböltek, ennek ellenére néhányan elbóbiskoltak. Én azonban nem bírtam aludni. Túl sok volt a kérdőjel. Mi lesz, ha valami történik velem, mielőtt mindent beismerek? Eszembe jutott a 901-es járat végzetes útja. Az ilyen földrésznéző túrák rutinszerűen indultak Új-Zélandról, és érkeztek vissza még aznap, anélkül hogy a gépek leszálltak volna az Antarktiszon. „Körjárat a semmibe”, így hívták őket.
Mi viszont leszálltunk a Kék Jég kifutópályán. Rátettem a lábamat a vaslépcsőre, és a szűz hó sokkoló végtelensége láttán vettem egy mély levegőt. Ilyen lehet egy újszülött első lélegzetvétele. A hideg levegő fájdalmasan tódult le a tüdőmbe, és ahogy egy újszülöttnek rácsapnak a hátsójára, kaptam én is egy nagyot a hátamra, hogy adjak hangos életjelet. Jól sejtettem, Bertrand volt az. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy fapofát vágjak. Ezúttal prémsapkát csapott a fejébe, a csíkos mosómedvefarok féloldalt a vállát verte. Elképzelni se tudom, hogy egy döglött és poros állat hogyan juthatott át az új-zélandi vámon, még ha a tranzitfolyosón is. Bozontos szakállával és szemöldökével meg ezzel a preparátummal a fején Bertrand olyan volt, mint egy jeti.
– Itt nincs miért aggódnod, Ethan. Nincsenek jegesmedvék, farkasok, de még jávorszarvas se – ugratott. Ez régi vicc volt kettőnk közt, a jávorszarvas.
– Márpedig aggódom – nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy meg ne húzzam a farkat. – Ezzel az izével a fejeden úgy nézel ki, mint a hiányzó láncszem!
– Na, hagyd azt csak békén! – csapott a kezemre.
Hamarosan összedugtuk a fejünket a többiekkel, és Bertrand tartott egy rögtönzött „miért vagyunk itt?” eligazítást.
– Ügyeljetek a csonthóra! Ne tévesszen meg benneteket a sima felület: lehet, hogy csak ujjnyi vastag. És alatta – füttyentett – harminc méter mély szakadék! Szóval amikor azt mondom, stop!, dermedjetek le.
– Anélkül is le vagyunk dermedve – szellemeskedtem, bár a hideg szemlátomást nem különösebben zavarta a keménykötésű québecieket körülöttem.
Bertrand higgadtan fejezte be a mondandóját.
– Nem megyünk el, amíg valóra nem váltjuk Ethan idevágó forgatókönyvét – vaskos karjával átölelte a vállamat –, és el nem kapjuk ennek a helynek a szellemét. Amikor ez meglesz, szeretném majd a dokumentumfilmünket Aurélie-nek dedikálni, a feleségemnek, aki harmincnégy éve kitart mellettem, a filmes hobbim ellenére is. Egyszóval nehogy bármelyikőtök valami hülyeséget csináljon, mert akkor az emléketeknek kell majd dedikálnom a filmet.
Bertrand és én nagyon régóta ismerjük egymást. Oldalakat tudnék írni arról, micsoda aranyszíve van, mindig kiáll a gyengékért, harsogóbban nevet, mint kiabál, sosem kerülik el a figyelmét a tágabb összefüggések, a többire viszont rá se hederít. De amennyire tudom, idáig nem halt meg, úgyhogy korai még dicshimnuszokat zengeni róla.
Betereltek minket a reptéri buszba, a Retro Ivánba, nemsokára pedig a Scott alaptáborban voltunk, ahol átvehettük öltözőszekrényeink kulcsait. Pontosabban a kulcsát, mert az összes szekrényt ugyanaz a kulcs nyitotta. Itt senkinek sem jutna eszébe máséban turkálni. Ezután jött a fejtágítás, elmondták, errefelé hogyan működnek a dolgok: generátor, tűzbiztonság, gyógyszerezés, kisdolog, nagydolog, szemét, hová kerülnek innen ez utóbbiak (Christchurchbe, persze), valamint hasonló, olykor érdeklődésre kevésbé számot tartó műhelytitkok. Végül kikötöttünk a hullámbádog Quonset-barakkban. A fekhelyválasztásnál észnél voltam, tapasztalatból tudtam, hogy jobb Bertrand fölött aludni, mint alatta, hacsak nem akarom, hogy a fejemre süllyedjen a matraca. Az étkezdében meleg büfével várták a csapatot, és Bertrand hosszasan társalgott a szakáccsal, gyanítom, igyekezett összehaverkodni vele, hogy megtudja, hogyan juthat be éjjel a kamrába.
Itt éjszakára kikapcsolják a fűtést, és én egy társalgóban ülök, ahol a hőmérő higanyszála jelenleg 2 °C-on áll (és folyamatosan megy lefelé), báránybőrökkel takarózom, és az ölemben a szövegszerkesztő miatt megnyitott laptopom jelenti az egyetlen halvány melegséget. Már igencsak későre jár, a többiek rég alszanak, bár az éjféli nap miatt nem igazán érezni, hogy éjszaka van. Jóllehet ez a napló arra szolgál, hogy rögzítse, mivel foglalkozom, amíg a távoli Antarktiszon időzöm, azért ez több ennél, hiszen a forgatás ötlete álmatlan éjszakáimon azért pattant ki a fejemből, hogy meg ne tébolyodjam, és hogy elvonulhassak ide, egyfajta önkéntes száműzetésbe. Egy szó, mint száz, térre, tiszta lapra és távolságra volt szükségem, hogy megvallhassam, amit meg kell vallanom, és biztos lehessek benne, hogy az igazat vetem papírra. Ennek érdekében ki kell nyitnom azt a bőr hátizsákot, amely itt áll mellettem a padlón, megtömve a nagyjából egy évtizedet átfogó régi naplóimmal. Azt hiszem, mostanra valóban és szó szerint ott vagyok, ahonnan már nincs visszaút.
Nambassa
1979. január 27–29.
Aki sose járt ott, nem foghatja fel a Nambassa varázsát, de aki ténylegesen járt már ott, az sem tudja szavakba önteni a tapasztalatát anélkül, hogy ne hatna lábtörlőnek a repülőszőnyeg. Röviden: a Nambassa a zene, a művészetek és az életmódváltás fesztiválja volt, a béke, a szeretet és az össznépi hippiérzés ünnepe egy Golden Valley-i nagygazdaság területén, ahová, mint annak idején Woodstockba, emberek ezrei látogattak el. Amit láthattam belőle, az csak a jéghegy csúcsa volt. Tömegek lengetnek öngyújtókat a Little River Bandnek, epigonbandák gyújtanak rá a Doorsra és Bob Dylanre, az emberrengetegben gyerekek rohangálnak a lábak bozótjában, nők hűsölnek a mobil zuhanyozókban, közszemlére téve meztelen testüket. A felszabadultság érzése, az arasszal a föld felett járás mámora. Jó, jó, nem tagadom, én is szippantottam párat egy füves cigiből, de repülésemben a sokaságból felszálló édes füstillat is ludas lehetett.
Akkori barátnőmmel, Oliviával akartam kilátogatni, de a dolog nem egészen a tervek szerint alakult, mert Olivia ki nem állta az én „koncert- és tömegmániámat”. Az ő szemében sosem sikerült megtestesítenem a bizonyos Barry Manilow-i ideált (ami jó indikátor a zenei ízlésére nézve). Ott, a szabadban eladásra vagy cserére kínáltak mindent, ami létezhet a nap alatt, masszázst és reflexterápiát egy egyszerű padon, kolit, szárit, szárongot az egyik standnál, momót, szamószát, naant egy másiknál, egy csomó Buddhát… Ha nem tudtam volna, hol vagyok, komolyan azt hittem volna, inkább Indiában, mint Új-Zélandon. A második ott töltött napomon történt, hogy egy napfénytől szikrázó, „hangulatgyűrűkkel” megrakott asztalnál egy fenekéig leengedett hajú, vékony, törékenynek látszó szőkeségen akadt meg a szemem. Azt hiszem, azért, mert zaklatottnak tűnt, az ujjai remegtek, miközben vizsgálgatta az egyik gyűrűt. A ruházata is szokatlan volt: feszes fehér lovaglónadrág, fölötte piszkos és fűfoltos, divatjamúlt fehér blúz. Mintha szüksége lett volna valakire – rám –, akivel osztozhat az adott pillanatban, felpillantott, véletlenül rám, és azt mondta:
– Tudod, a folyadékkristályok visszahatnak az emberre. Minden szín más hangulatot jelent. Mintha csíkonként elemeznénk a szivárványt.
Arra gondoltam, hogy valami tényleg nincs rendben, ha egyszer „bűvös” tárgyra van szüksége ahhoz, hogy a saját érzelmeit értelmezze.
Fanyar mosollyal az ujjára csúsztatta a gyűrűt, és azt kérdezte:
– Milyen vagyok ma? Ijedt? Dühös?
– Tanácstalan? – vetettem fel, bár arra gondoltam, hogy valószínűleg csak betépett.
Amikor továbbindult, volt valami benne, ami egyszerre töltött el kíváncsisággal és aggodalommal. Ahogy összefonta maga előtt a karját, ahogy kissé bicegve haladt egyik standtól a másikig, magányosnak és sebezhetőnek tűnt egy ekkora emberóceánban…, aztán rézsút átsodródott a tömegen kifelé egy mezőre, mintha áramlás ragadta volna el, én pedig kis távolságot tartva követtem.
Bement egy napsütötte karámba, ahol két, kókadtan álldogáló lóhoz lépett, és ahogy megpaskolta az orrukat, szemlátomást valamiféle érzelmi támogatást merített belőlük.
– Szeretnétek, ha ezek az undok legyek békén hagynának benneteket, ugye? – kérdezte, elhessegetve róluk a sötét rovarfelhőt, miközben sorra nekikoccintotta a homlokát a homlokuknak, olyan kedvesen, hogy azt kívántam, bár csak ló lehetnék.
– Hahó, szia, Ethan vagyok – léptem mellé. – Jól vagy?
Közelebbről nézve megállapíthattam, hogy valószínűleg még nem töltötte be a húszat. Természetes szépség, halványkék, lefelé ereszkedő szempár, napszítta szempilla és napégette orr, csinos, biggyedő száj, összességében valami egyszerű, már-már skandináv természetközeliség.
– Lássuk csak… – a verőfénytől bandzsítva bámult új gyűrűjén át a kőre. – Hmm, volt már jobb is.
Miközben felém nyújtotta, megesküdtem volna, hogy az „ében” szót hallom, és rámeredtem a bizsura.
– Ez sárga – állapítottam meg zavarodottan.
A homlokát ráncolta, ő is zavarodottnak látszott.
– Nem ében – tettem hozzá.
Bólintott, és hozzátette: – Nem ében, Amber. Én vagyok Amber. Ez a nevem.
A fenébe is, kezet akart rázni velem, fogtam fel végre.
– Jaj, bocsánat! Azt hittem, a folyadékkristályodra mondod, hogy ébenfekete.
Nevettünk, aztán csak álltunk pár pillanatig, egyikünk se tudta, mit mondjon.
– Nahát, te lóval jöttél ide? – tettem egy kísérletet.
Amber lenézett lovaglószerelésére, és leeresztette a vállát.
– Tudom. Millió ember, és én vagyok egyedül, aki kilóg a sorból. Van egy bátyám, ő hozott ide, aztán eltűzött pár sráccal – ez láthatólag eszébe juttatta a történteket, és apró körökben masszírozni kezdte a halántékát. – Az utolsó percben jöttünk ide, hogy békére és menedékre találjunk.
– Békére és menedékre?
– Hogy ne kelljen leölni szegényt azért, mert fiaffolt meg demivoltolt! – az arcomra kiülhetett az értetlenség, mert a kezével magyarázólag azt mutatta, mintha gyeplőt fogna. – Daniel idomítja, apám tenyészti a lovakat. Apa szemében lovat idomítani ugyanolyan hiba, mint amikor egy fiú balettozni akar.
– Véletlenül nem vagyunk rokonok apai ágról? Az enyém meg azt hiszi, hogy csak a lányoknak lehet hosszú hajuk.
Erre az ajkába harapott.
– Ez az egész amiatt volt, mert a ló a lábát törte, miközben gyakorolták a díjlovaglást. Végezni kellett vele.
Továbbsétáltunk, vagy inkább andalogtunk egy kevésbé zsúfolt térségig. Ott, ahol az öböl végül tiszta türkizkékké tágult, rajta napfényből font sodronying úszott, és tengervízillat keresztezte az utunkat, letáboroztunk. A nap hátralévő részében, majd egész éjen át másnapig megosztottam vele mindent, amim csak volt: sajtos lepényt, mazsolás lepényt, gyömbérsört, derékaljat és a hálózsákot is, amit kigöngyöltem, amikor ránk esteledett, hogy megmeneküljünk a moszkitóktól; és ő is megosztotta velem mindenét: ajakírját, tudását a fejünk feletti állatöv csillagképeiről és nagyra törő terveit arról, hogy védelmezni fogja a tengeri életet, állatokat ment, és nem hagyja az emberiségnek eltékozolni a világot. Azonkívül, hogy alsóneműre vetkezetten úsztunk egyet reggel a tengerben, mást se csináltunk egész idő alatt, mint beszéltünk és beszéltünk. Vagyis hát eleinte leginkább ő beszélt és beszélt, mialatt én leginkább csak hallgattam és hallgattam.
– A lovak erősek és izmosak, de elég egy rossz lépés, és hirtelen mintha üvegből volnának – magyarázta. – Egy ilyen ló annyiba kerül, mint egy ház, és apa még csak azt se tehette meg, hogy megmentse egy békés csődöréletre, mert egy ló lábszárcsontja annyira szilánkosra törik, tényleg, mint az üveg, hogy sose forr össze. Szegény ló annyira szenved, életképtelenné válik. Pedig apa a végtelenségig szerette azt a lovát. Csikóként akkorákat ugrándozott, hogy elnevezte Popcornnak.
Amber elmesélte, hogy az apja rászegezte a puskáját Popcornra, aztán elhajította, és járkált föl-alá, törte a fejét, mit lehetne mégis tenni, de sajnos még ő, Amber is tudta, hogy semmit. Úgyhogy ő emelte fel a puskát, de a fájdalmas nyihogás annyira összezavarta, hogy csak amikor a fegyver nagyot rúgott a vállába, eszmélt rá, hogy a lövés egyáltalán eldördült.
Nem hiszem, hogy utóbb a monológja felére is emlékezett volna, mert pár hét múlva még egyszer előállt a történettel, és a jelenet erősen megváltozott. Ezúttal az apja visszaparancsolta a házba, és annyira közvetlen közelről lőtte főbe Popcornt, hogy még Amber bátyja, Daniel is csupa vér lett. Talán azt akarta, hogy senki se tudja, még ő maga se, hogy ő követte el azt a gyilkos, jóllehet elkerülhetetlen tettet? Vagy ez a második változat volt az, amelyet mindenkinek mesélt, kivéve azokat, akinek különleges helyet szánt az életében?
Teltek az órák, és a fények változásával finom, sós szeplőket figyeltem meg az arcán. Hullámok paskolták a partot, de a csobogás egészen messzinek tűnt, mint vihar elmúltával a mennydörgés. Nyugalom szállt ránk, és halvány, úszómedencekék szeme egy verőfényes nap mélyülő végére emlékeztetett, amikor játszi erekre bomlik a fény. Eljött a pillanatunk. Megcsókolhattam volna, meg kellett volna csókolnom, különösen akkor, amikor mélyen a szemembe nézett, és éreztem, hogy a csókot akarja. Nehéz lenne elmagyaráznom, miért fogtam vissza magam. Úgy véltem, ő érzelmileg túlságosan kiszolgáltatott és megrendült. De leginkább attól féltem, hogy ha később megtudja, még együtt vagyok valakivel, az a bizalmát szegi. Olyan tisztességes akartam lenni, amennyire csak egy férfitől elvárható, és nem szerettem volna elszúrni a rajtot.
