Meglepő, hogy egy rövid mondat mennyi mindent bír el – interjú Harag Anitával

Új könyved egyik fontos motívuma a szót értés egymással: „Szeretjük az olyan szavakat, amiket egy másik nyelvből már ismerünk”. A nyelv indítja el a történeteket, vagy a történetek keresnek maguknak nyelvet?

A nyelvet és a történetet az én novelláimban alig lehet szétválasztani. A nyelvben van a történet, a nyelv maga a történet.

Előző könyvedben (Évszakhoz képest hűvösebb) 13 írás szerepelt, a mostaniban 29. Ez több játéklehetőséget is teremt a kísérletezésre. A novellák teherbírására, rugalmasságára voltál kíváncsi?

Igen, kicsit minden egyes novella a kísérletezés terepe volt. Az új kötetnél már bátrabban nyúltam a formához, az elbeszélői hangokhoz, nézőpontokhoz. Érdekelt, hogyan lehet ábrázolni a töredékességben a megszállottságot, a tudatfolyamszerű, egyetlen bekezdéssé váló szövegfolyamban a vágyakozást, ugyanakkor ennek a vágyakozásnak a tagadását. Izgalmas bemutatni, hogyan vágyakozik egy húszéves lány, hogyan vágyakozik egy nyolcvanéves nő, hogyan egy harmincas férfi.

Van a könyvben egy búvópatak-szerű ciklus (A kékszemű férfiak), ennek a nyolctételes prózasorozatnak van külön története?

A kék szemű férfiak eredetileg egy három rövid mozaikból álló szöveg volt, amiben ugyanaz a pár szerepel a kapcsolatuk különböző időpillanataiban. Izgalmas volt elkezdeni kísérletezni a három szöveggel, hogy mi lenne, ha szétválasztanám, és a kötet különböző pontjain helyezném el őket. Egyébként is érdekelt, hogyan lehetne a novelláskötettel mint formával kísérletezni, tehát nem csak a novellákkal. Szerettem volna, hogy ezek a rövid szekvenciák külön-külön is teljes értékű szövegek legyenek. A három rövid szöveghez szerkesztés közben egyre több mozaikdarab kapcsolódott, amiket igyekeztem úgy beleszőni a novelláskötetbe, hogy mindegyik megtalálja a számára legmegfelelőbb helyet. Kíváncsi voltam, hogyan hatnak a körülöttük lévő szövegek értelmezésére, illetve, hogy ezek a mozaikdarabok milyen hatással vannak egymásra a kötetben szétszórva, hogyan értelmeződnek újra a következő mozaikdarab függvényében. A szövegek egymásra hatása minden novelláskötet esetében fontos, de azt éreztem, hogy a Valakire mindig gondolni kell novelláinál a sorrendnek kiemelt jelentősége van. Még annak is, hogy az egyik novellát befejező mondat után milyen mondattal kezdődik a következő.

A műveidben a neveknek is szerepe van, a hangzástól a jelentésig. Ezeket a neveket a figurák hozzák magukkal vagy esetleg te gyűjtöd külön az alkalmas neveket?

Nem gyűjtöm a neveket tudatosan, de a jó neveket észreveszem. Persze, mi a jó név? Nekem az a jó név, aminél rögtön el tudok képzelni egy karaktert, fölidéz bennem egy hangulatot, el tudom képzelni, ahogy valaki szeretettel, dühvel, szomorúsággal gondol arra az emberre, akit így hívnak. Az idegen nevek ilyen szempontból több teret engednek a képzelődéshez. Milyen lehet Nils, és milyen lehet Agnieszka. Ez nem csak engem érdekelt, de a kötet első novellájának elbeszélőjét is. Vagy milyen Aurora, egy huszonéves olasz lány, aki Londonba költözött, és milyen a majdnem-nagymama Gianna, akinek hiányzik a majdnem-unoka Aurora.

A rövid mondatok erősen jellemzők az epikádra. Ezekkel mintha a csendeknek, a csak gondolt, de ki nem mondott mondatoknak is sokkal nagyobb lenne a jelentősége. Miért szereted a rövid mondatokat?

Szeretem az egyszerűséget (ami nem jelent egyet a leegyszerűsítéssel!), a letisztult, egyszerű nyelvezetet, és ez magával hozza a rövidmondatozást. Meglepő, hogy egy rövid mondat mennyi mindent bír el. Ugyanakkor az új kötetben kifejezetten hosszú mondatokkal is kísérleteztem, például az Illik hozzá az Isztria című szövegben a beszélő tudatállapotához jobban illettek a hosszú mondatok. Ez is fontos, a beszélő hangja, az, amiről beszél, hogy milyen eszközökkel lehet a legjobban kifejezni a helyzetet, amiben benne van. Az új kötet néhány szereplőjének mániákus túlgondolásaihoz jobban illettek a hosszabb, látszólag soha véget nem érő mondatok, amiket, néha legalábbis olyan érzésem volt, a végtelenségig lehetne folytatni.

Az Illik hozzá az Isztria című novellában szerepel a következő mondat: „A táskámban van egy könyvtári könyv, amit mindig meghosszabbítok egyetlen mondat miatt.” Te tudod melyik az a könyv és melyik az a mondat? És ha igen, elárulod nekünk?

Az említett mondatot nem árulom el, helyette egy aktuális egymondatot igen: „Mindig meglepett, hogy az eseményeknek erre a láncolatára úgy reagáltak, hogy megismételték: amint a tárgy megint a kezükben volt, újra leejtették, és utánahajoltak, hogy lássák, ahogy zuhan.”

Szegő János