Bíró Szabolcs: Dél pörölye (részlet)
1. fejezet
Az Úr 1345. évének tavasza
Visegrád
Az éjszaka éppen kezdett hidegebbre fordulni, amikor az alsóvár őrsége észrevette a lángokat. Ha mindez fényes nappal történik, bizonnyal a sűrűn bodorodó füstöt látják meg előbb, és akkor talán gyorsabban tudtak volna cselekedni – azon a tavaszi éjszakán viszont már csak az tűnt fel nekik, hogy a visegrádi magyar városrész kellős közepén hatalmas lángokkal lobog valami óriási máglya.
Nem kellett hozzá sok időnek eltelnie, hogy kiderüljön: nem máglya az, hanem a fehérvári prépost, Tatamér érsek háza. Addigra azonban már talpon volt fél Visegrád, és mindenki kétségbeesetten igyekezett oltani.
Hanem a tüzet nem sikerült egyhamar megfékezni, és az nem is állt meg a királyi alkancellár házánál: terjedt tovább minden irányba, belémarva a gazdasági épületekbe, fölfalva minden gyöngébb faépítményt, tönkretéve a csűrökben felhalmozott terményt. Egyre több ház égett a Duna partján, melynek valósággal őrjítő volt a közelsége – hiszen hiába hömpölygött ott a vén folyam, úgy tűnt, sehogy sem lehet belőle eleget s időben meríteni. A férfiak ordítva osztották parancsaikat, az asszonyok jajveszékelve siettek menteni a még menthetőt, az apróságok meg zokogva nézték a szörnyűséget. A félrevert harangok minduntalan zúgtak, fellármázva mindenkit, a német városrészben csakúgy, mint a fellegvárban: aki csak élt és mozgott Visegrádon, nemsokára azon volt, hogy oltsa a dühödten tomboló lángokat.
Csak mire erőtlen, tompa fénnyel fölvirradt a nap, akkorra sikerült az utolsó kis tűzcsóvát is elfojtani. Aztán az eső is szemerkélni kezdett, apró szemekben, mind sűrűbben hullva alá a szomorkás felhőkből. Locsolta, hűtötte az üszkös romok mélyén rejtve izzó zsarátnokot, mosta szét a hamvakat szürkésfekete latyakká.
Távoli mennydörgést visszhangoztak a visegrádi hegyek. A messzeségben valahol vihar tombolt, s csak idő kérdése volt, hogy a királyi székvárost is elérje. Kormos képű, mocskos ruhájú, holtfáradt emberek igyekeztek előle menedékbe húzódni – sokan a szomszédokhoz, vagy épp egyenest a várba bekéredzkedve, hiszen a lángok az imént ették el fejük fölül a tetőt.
A vihar délután vonult el: Lajos király csak akkor kapott részletes tájékoztatást az eseményekről, hiszen amíg az elemek tomboltak, addig a kárt sem lehetett rendesen felmérni. Akkor azonban kiderült, hogy az éjszakai tűzvész szerencsére nem követelt emberéleteket – azaz csupán egyetlenegyet. Tatamér érsek házában, a megszenesedett törmelék alatt megtalálták az alkancellár egyik szolgálóját – minden bizonnyal az intézőt, akire a prépost a házát bízta, míg ő maga távol járt Visegrádtól. A holttetem pokoli látványt nyújtott: egészen a húsáig leperzselődött róla minden, az pedig feketére égett a csontjain. De még ebben az iszonyatos állapotában is ott szorongatta az olajmécsesét, jobb mutatóujjára húzva annak gyűrűforma fogantyúját. S bár az érsek háza a puszta földig leégett, azt egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy a szerencsétlenül járt intéző a levéltárban vesztette életét – mindebből pedig könnyedén kikövetkeztethető volt, mi is történt valójában az éjjel. Az ügy részleteit a királyi kúria elé tárták, s minthogy Nagymartoni Pál országbírónál – hivatalából fakadóan – nemigen akadt bölcsebb ember a király környezetében, ezért ő volt az, akinek érthető és hihető magyarázattal kellett előállnia a történtek kapcsán.
– Szerencsétlen flótás, béke poraira – szólt az országbíró –, nyilván ki akarta használni, hogy az ura nincs otthon, s kutakodni vágyott bizonyos iratok között.
– Kém lett volna? – kérdezett közbe egy fiatal talján lovag. – Minket, akik az Alpokon túlról érkeztünk, egynémely magyar urak előszeretettel vádolnak kémkedéssel, s ezt igencsak nehezen viseli firenzei büszkeségem. De még inkább feldühödöm, ha valamely földim okot ad a gyanúra. Miféle volt az érsek úr intézője?
– Itt szülte az anyja szemben, Maroson – legyintett az országbíró. – Ördög tudja, mire volt kíváncsi. Bárhogy is, a saját kíváncsisága vitte a sírba. Hát magától értetődő, nemdebár? – sóhajtott Nagymartoni Pál, látva a sok meredten bámuló, értetlenségtől tompa szempárt. – Ez a nyomorult, bármit akart is, túl közel tartotta a mécsesét a taplószáraz tekercsekhez, imigyen magára gyújtva a reá bízott házat. Isten az egyedüli tudója, mi történt pontosan, de a legvalószínűbb, hogy az intéző hamar megfulladt a füsttől: ezért nem tudott segítségért kiabálni, és ezért égett halálra ott, az iratok között, árulkodó bűne helyszínén.
– Országbíró uram – szólalt meg halkan a király, aki mindaddig komor tekintettel hallgatott. – Mekkora a kár, ami a városban keletkezett?
– A német városrész érintetlen maradt – kezdte a jó hírrel az idős Nagymartoni. – Tatamér érsek portája, mondhatni, teljes egészében odaveszett. Három szomszédos ház szintén teljesen leégett, további négyet sikerült legalább részben megóvni. Az állatokat mindenhonnan időben kimenekítettük, de az ólak, istállók közül nagyon sok lett oda. Mindemellett jó néhány ló szertefutott, a viharnak hála még vagy másfél tucatnyi hátast kergetnek Lackfi Dénes mester lovászlegényei…
– Kergetnek azok két tucatot is, felség – helyesbített a fehér sárkány elsőszülöttje, aki immár két éve viselte apja után a lovászmesteri tisztséget. – Ha szerencsénk van, valamennyi hátas követi azt az egyet, amelyet ősi ösztönei okán vezérménnek ismer el. Akkor a legények hamar befogják az egész ménest, és szépen visszaterelik a rémült párákat Visegrádra. Persze lehet, hogy nincs szerencsénk, hiszen nem egy összeszokott ménes szökött meg, hanem több porta mindenféle külön-külön tartott és legeltetett lova, akkor pedig több vezérmén is lehet köztük, és a szélrózsa minden irányába…
– Értjük, Dénes mester – intette le az országbíró a túlbuzgó lovászmestert, egyszersmind igyekezve kicsit derűsebb képet festeni a fennálló helyzetről. – A lényeg, hogy az intézőn kívül nem halt meg senki más, a lovak közül nem szökött meg két tucatnál több, s végül is a tűznek sem sikerült túl nagy területen pusztítania. A folyóparti palotát is szerencsésen elkerülték a lángok, csupán a friss falszakasz mellett nyaltak bele egy-egy állványzatba, de ott Szent Flórián éberen őrködött. Persze ahol pusztított, ott kegyetlenül pusztított, mi tagadás…
– A kamara kibírja a terheket, amelyeket a város újjáépítése róhat rá – mondta a tárnokmester, Anjou Károly egykori zászlóvivője, Raholcai Tót Lőrinc. – Az épületekben nem keletkezett akkora kár, hogy ne tudnánk segítő jobbot nyújtani a rászoruló alattvalóknak. Hanem az érsek háza…
– Az biz’ odalett teljesen – jelentette ki aznap már sokadjára az országbíró. – Ott nincs mit kijavítani, ahelyett Tatamér érsek kénytelen lesz teljesen újat felhúzni.
– Nem ezen fő most a fejem – vonta fel fél szemöldökét a tárnokmester. – A királyi alkancellár sehol sem marad hontalan ebben az országban, és a vagyonából akár egy kisebb palotára is futja a Duna mellett. De az irattár, uraim, az irattár…
– Való igaz – sápadtak el egyszerre többen is. – Az iratok mind megsemmisültek…
– Adományok, ítéletek, birtoklevelek – sorolta Raholcai Lőrinc. – Ezrével.
– Ha nem tízezrével – lehelte az országbíró. – Mind oda. Mind egy szálig.
– Quod crimen, quod scelera!1 – kiáltott felháborodottan a firenzei lovag. A mord magyar urakat kezdte meglehetősen zavarni ez a túlzott előadásmód, nem is beszélve a szavakat kísérő heves gesztikulációról.
– Canis tota mater!2 – káromkodta el magát a király, amit mindannyian sokkal őszintébb gesztusként fogadtak. – Ezt a terhet hónapokig nyögi majd a kancellária.
– Hónapokig? – nézett rá a tárnokmester. – Évekig, felség, évekig!
– Százával küldhetjük szét a birtokfelügyelőket az egész archiregnum területére – vette vissza a szót az országbíró.
– Mind beleőszülünk, mire valamennyi nemes valamennyi jószágát számba vesszük, ellenőrizzük a birtokleveleik hitelességét, és persze megújítjuk azokat, ellátva a királyi nagypecséttel. Piszok nagy fejetlenség lesz itt, felség…
– Nem lesz – jelentette ki keményen az uralkodó. – Mindenki hagyja abba a sipákolást, azonnal!
A meglett férfiak leforrázva pislogtak a tizenkilenc éves férfiúra, akinek még a szakálla sem nőtt ki rendesen. Lajos tekintetére sötét árnyékot vetett magas homloka. Volt a nézésében valami ördögi, ami minden főnemesnek a torkára forrasztotta a szót.
– Ha még nem tettétek meg, tüstént küldessetek Tatamér érsekért: azonnal munkához kell látnia! Őt bízom meg az új oklevelek kibocsátásának felügyeletével. Országbíró uram, tégy róla, hogy a munka megszervezésében ne essék semmi csorba! Ha a prépost úr nemtetszését fejezné ki, emlékeztesd rá, milyen gondatlansággal jelölte ki visegrádi háza intézőjét!
– Értettem, felség.
– Tótsolymosi mester! – intette magához jegyzőjét a király. – Holnap délig vedd lajstromba a károsultak nevét, írd össze gondosan, kinek mije lett oda az éjszaka folyamán, s ebből mi az, ami valóban nélkülözhetetlen kárt jelent!
– Úgy lesz, felség – bólintott készségesen Tótsolymosi Apród János, igyekezve elrejteni, mennyire fázik a rá váró feladattól. Mert az, hogy az alkancellár felügyeli a munkát, még korántsem jelenti, hogy valójában nem az ő dolga lesz az új oklevelek ezreinek megszövegezése – még ha nyilvánvalóan nem is egyedül kell majd megküzdenie a gigászi feladattal, ami egy jókora csapat írnokkal karöltve is hatalmas teljesítményt követel.
– Tárnokmester, az elkészült lajstrom alapján utalj ki a kincstárból mindenkinek annyi pénzt, hogy folytatni tudják életüket! A királyi székvárosban nem válhat földönfutóvá egyetlen hűséges alattvaló sem. Persze gondoskodj róla, hogy tisztes kölcsön legyen: a királyi kincstár nem oszt alamizsnát!
– Értettem, felség – biccentett Raholcai.
– Lovászmester, amennyiben a hátasokat holnap estig nem sikerül mind egy szálig visszaterelni, személyesen indulj az eltűnt lovak nyomába! Egyetlen haramiát sem akarok az országban, aki megbillogozott visegrádi lovakkal kérkedik. A kancellárián majd kiállítják neked a parancslevelet, hogy jogodban áll minden lovat elkobozni, amelyiknek felismered a jelét.
– Megértettem, felség – bólintott Lackfi Dénes. – És mit tegyek, ha nem lesz elég a felszólítás?
– Post verba verbera3 – nézett rá a király sötéten. – Szükséges éppen egy Lackfinak magyaráznom ezt?
– Nem szükséges, felség – vágta rá az ifjú lovászmester.
– Meglesznek a hátasok.
– Holnap Visegrád minden dolgos keze lásson munkához: a várost mielőbb meg kell tisztítani a romoktól, és rögvest megkezdeni a helyreállítási munkálatokat. Dixi.4
A rögtönzött királyi tanács tagjai biccentettek, majd mindenki a dolgára indult. Lajos ott maradt a trónusán ülve, mogorván figyelve a távozó embereket. Nem szerette, ha az események váratlanul és kedvezőtlenül alakulnak: ezúttal is eluralkodott rajta a búskomorság, a feje hasogatott.
– Felséges uram – fordult még vissza hozzá az országbíró. – Ami az érsek úr intézőjét illeti…
– Árulóként kéne vele bánni – mordult fel Lajos –, és elrettentésül közszemlére tenni a testét. Vagyis… ami megmaradt belőle.
– Részben én is így gondolom – fintorodott el Nagymartoni. – Másfelől azonban…
– Igen, tudom – értette el a gondolatát az uralkodó.
– Nem lenne jó, ha kitudódna, hogy illetéktelen személy turkált a királyság irattárában. Hiába szegeznénk ki a tetemet a kapu fölé, sokan a gyengeség jeleként értelmeznék, hogy egyáltalán megtörténhetett ilyesmi.
– Akkor hát… – tétovázott az országbíró, mert azt akarta, hogy Lajos mondja ki az utolsó ítéletet.
– Kapjon tisztességes temetést! – döntött a király. – Legyen ő a visegrádi tűzvész hősi áldozata, aki utolsó leheletéig ura házát védelmezte!
– Úgy lesz, felség – bólintott az országbíró, majd magára hagyta Anjou Lajost, hogy még napszentület előtt futárt menesszen Tatamér érsekhez.
Az ördögbe! – fortyogott magában még órákkal később is Nagymartoni Pál. Micsoda rohadt egy gané munka lesz rendbe rakni az okiratokat! Lehet, hogy egyes pereket elejüktől a végükig újra kell tárgyalni, hiszen ki tudja, készült-e rendes másolat minden ítéletről? Jól kibabrált velünk az a szerencsétlen intéző, végül csak azt kapta, amit megérdemelt.
De vajon, tette fel magának a kérdést újra meg újra az országbíró, mire lehetett olyan fenemód kíváncsi?
1„Micsoda bűn, micsoda iszonyat!” (latin)
2„Ebanyja!” (latin)
3„Szavak után verés.” (latin)
4„Szóltam.” (latin)
