
Erre a fajta veszteségre nincs is szavunk a magyar nyelvben – interjú Pollák Évával
Pollák Éva Átsuhanó Tündérbaba – Mese a babáról, aki jött, de mégsem érkezett meg című hiánypótló segítő könyve a pre- és perinatális gyásszal foglalkozik. Az átsuhanó babák családjának gyásza nemcsak a felnőtteket, de a kistestvért szeretettel váró testvéreket is érinti – így van ez a mesében Nin és Pip, a két tündérgyerek esetében is. Szomorúság Árnya szinte észrevétlenül költözik be Tündércsalád életébe, és a veszteséget minden tündér másképp éli meg. A Mezei Hajnal csodálatos rajzaival illusztrált könyv abban segíti az érintett családokat és az őket támogatókat, hogyan találjanak szavakat a veszteségre, illetve összefoglalja, a különböző életkorú gyermekek milyen sokféle módon reagálhatnak a gyászra, és mi hogyan támogathatjuk jól őket – és egymást.
Miért döntöttél úgy, hogy segítő mesekönyvet írsz a prenatális gyászról?
Tanácsadó szakpszichológus és családterapeuta vagyok, két kisiskolás gyermek édesanyja. Sokáig az oktatásban dolgoztam a magánrendelés mellett, az elmúlt években ennek helyét átvette az írás, illetve egy új pszichológiai központ vezetése.
Pszichológusként gyakran szembesültem azzal, hogy mennyire meg tudja viselni az embereket, amikor azt élik meg, hogy közvetlen környezetük nem, vagy csak kevéssé tud kapcsolódni a gyászukhoz. Esetleg, hogy nem lehet beszélni arról, amit épp átélnek, mert például szégyenérzet kapcsolódik a veszteséghez. Ez előfordulhat akkor is, ha a gyász nehezített gyermekáldáshoz, öngyilkossághoz, vagy akár magzatvesztéshez kapcsolódik. Amikor a saját – egyébként nagyon könyvimádó – családomat látogatta meg Szomorúság Árnya, sajnos nem volt olyan mesekönyv, amit együtt lapozgathattam volna az akkor óvodás gyermekeimmel. Így én írtam nekik egy mesét. Ahogy dolgoztam fel a saját veszteségemet, lassan, fokozatosan megszületett bennem az elhatározás, hogy ehhez a nehéz, kissé tabu témához támogató, kísérő mesekönyvet írjak.
Vannak a pre- és perinatális gyásznak egyedi ismérvei? Meg tudunk különböztetni különböző gyászmunkákat?
Minden gyász más, és mindenki egy picit másként gyászol. A Tündércsaládban is láthatjuk: Tündérmamán nagyon jól látszik kívülről is, mi zajlik benne. Pip, a tündérfiú, könnyen kapcsolódik ehhez, és bátran megmutatja a zaklatottságát, fájdalmát. Nin pedig kérdez, gondolkodik, eljátssza, így dolgozza fel a gyászát. Tündérpapa pedig inkább belül hordja, de ettől az ő gyásza sem lesz láthatatlan.
A pre- és perinatális gyász azért más, mert a társadalomban kevéssé ismert és elismert gyászfolyamat, hiszen a magzathoz a közvetlen családon kívül még szinte senkinek nincs kapcsolata. Ez csendet von maga köré, nem tudunk vagy nem merünk róla beszélni, ami izolációhoz vezet, és a veszteség feldolgozása így nehezebbé válik, hiszen kevés külső támogatás érkezik. Szomorúság Árnya ezért kíséri a családot, hogy felhívja a körülöttük élők figyelmét arra, hogy ennek a családnak most szeretetteljes figyelemre, törődésre és elfogadásra van szüksége.
A gyermekek gyászának mik az általános jellemzői? Miben különbözik a felnőttek gyászmunkájától?
A jellemzők életkoronként változnak, és sokszor erről szinte semmit nem tudnak a szülők, mert erről sem beszélünk. Épp ezért került a könyv végére egy hosszabb pszichológiai utószó, amely segít a családoknak felismerni, mi az, ami tipikusan előfordulhat, mi az, ami miatt nem kell aggódni, és mikor érdemes szakember segítségét kérni a gyásszal küszködő gyermek kapcsán. Általánosságban elmondható, hogy a gyerekek oda-oda lépnek a gyászhoz, és hogy egy-egy feldolgozott veszteséget (legyen az egy kisállat halála, költözés vagy akár egy várva-várt kistestvér elvesztése) újra elővesznek, amikor egy új fejlődési szakaszba lépnek. Ilyenkor ugyanis önmagukról, a családban, világban elfoglalt helyükről gondolkodnak, és ennek részeként számba veszik a velük történt fontosabb eseményeket.
Milyen volt a munkafolyamat a könyv illusztrátorával, Mezei Hajnallal? Hogyan képzeljük el az együttműködést?
Hajnival óriási megtiszteltetés és öröm volt dolgozni. Olyan rendkívüli érzékenységgel nyúlt a témához, hogy az mind engem, mind Mártát, a minket segítő szerkesztőt, meghatotta. Igyekeztem szabad kezet adni neki, hogy a benne megjelenő jelenetek kerüljenek papírra. Persze volt olyan jelenet, amit külön megbeszéltünk. Ez is inkább úgy zajlott, hogy beszéltünk róla, hogy szeretnénk még egy-két képet, amely az apa gyászát mutatja meg (hiszen ennek mélységét szavakkal kevéssé lehetett kifejezni). Másnapra átküldött pár vázlatot, és elfutotta a könny a szememet: gyönyörűek és tökéletesek voltak.
Már az első vázlatok előtt egyeztettünk, hogy a képek akvarellel készülnek majd, beszélgettünk a színekről, és arról is, hogy Tündérlakban gyász idején nem lehet rend (hiszen átmenetileg belül sincs). Olyan képeket szerettünk volna, amelyeken egy kisgyerek szeme elidőzhet, pásztázhat, új részleteket fedezhet fel. Hiszen a közös olvasáson túl a betűket még nem ismerő gyerekek a képek segítségével olvassák újra és újra a számukra fontos történeteket.
A különböző segítő könyvek szerinted milyen egyéb élethelyzetekben lehetnek hasznosak?
Szerencsére ma már számos olyan könyv elérhető, ami segíti a gyerekek érzelmi nevelését. A Mindwell pszichológiai központ vezetőjeként a könyvírás mellett a mindennapokban is aktívan részt veszek szülőknek szánt előadások és pszichoedukációs programok megvalósításában. Hiszek abban, hogy a megelőzés kulcsfontosságú, és hogy a könyvek, az olvasás, valamint a mesék kiváló eszközök lehetnek számos élethelyzet támogatásában – legyen szó akár veszteségről, testvérféltékenységről, vagy épp a harag, félelem érzéseiről.
Ha már segítő könyvekről van szó: melyek azok a mesék, mesekönyvek, amiket viszont kifejezetten károsnak tartasz?
Én kevéssé szeretem azokat a meséket, amelyek túl didaktikusak, bár ezek nem feltétlenül károsak. Fontosnak tartom, hogy egy gyermek az első 6-8 évében különféle módon és stílusban illusztrált könyvekkel találkozzon, hiszen ez a vizuális nevelés része. Károsnak talán azt tartom, ha egy (mese)könyv tartalma kirekesztő, a társadalom bizonyos tagjaira nézve negatív, elítélő üzenetet közvetít. Ez azért szerencsére nem igazán fordul elő a segítő könyvek között.
Bár az utóbbi években pozitív tendencia tapasztalható, a perinatális gyász még mindig tabutémának számít. Miért alakult ez így, mi áll a hátterében? Min kellene változtatni, mivel lehetne jobban elfogadtatni a témát?
Érdekes módon erre a fajta veszteségre nincs is szavunk a magyar nyelvben. Ha elveszítem a szüleimet, árva leszek, ha a páromat, özvegy, de ha a gyermekemet vagy magzatomat veszítem el, arra nincs kifejezés. Ez a nyelvi hiány társadalmi és érzelmi láthatatlanságot is okoz: sokszor az emberek nem tudják, hogyan reagáljanak ilyen helyzetekben. Az utószóban erre is gondoltunk, és összegyűjtöttük, hogy általában milyen jelenlétre van szüksége a gyászoló családnak, illetve honnan meríthetnek erőt a segítő barátok, családtagok.
Ahhoz, hogy a perinatális gyász tabu jellege feloldódjon, fontos lenne, hogy ezeket a történeteket és érzéseket elfogadottabbá tegyük, akár a közbeszédben, akár támogató közösségek létrehozásával, akár pszichoedukáció révén. Egyre több szülőtámogató csoport és szakmai műhely kínál biztonságos teret az érintetteknek, hogy elmondhassák érzéseiket és megbeszélhessék kérdéseiket.
A változást elősegítheti az is, ha a társadalom felé nyitott kommunikációval, például könyvek, beszélgetések vagy műsorok révén beszélünk ezekről az élményekről. Én magam november 11-én tartok egy ilyen beszélgetést a Kelenvölgyi Könyvtárban, remélem, sokan elhozzák majd a kérdéseiket. Minél többen tudnak ezekről a veszteségekről, annál inkább megértik, hogy milyen sokrétű és mély fájdalommal járhat a perinatális gyász, és így támogatást tudnak nyújtani az érintetteknek, akár csak azáltal, hogy meghallgatják és együttéreznek velük.
Mezősi Péter

