Kell, hogy létezzen egy finom egyensúly – interjú Horányi Hannával

Horányi Hanna Zelma első kötetét az Egy év, tíz hibát még gimnazistaként írta. Felnőtté válásról, új regényről, hibákról és elsőkről beszélgettünk.

2018-ban jelent meg első regényed, mi minden történt veled az elmúlt négy évben, mikkel foglalkozol most?

A gimnázium vége nekem a szabadság kezdetét jelentette (úgyhogy csak ennyit mondanék minden gimnazista olvasómnak: hidd el, jobb lesz): vonaton beutaztam Európát, önkénteskedtem Franciaországban, voltam pincérnő az osztrák hegyekben (kétszer), és laktam Hágában, a koronavírus kezdetét a nyaralónkban töltöttem, a Balaton északi partján. Írói idill. Közben felvettek a University College Rooseveltbe, ami egy kis liberal arts and sciences kollégium Dél-Hollandiában; mire útnak indultam augusztus végén, két fejezetet leszámítva kész volt a könyv. A következő két évben egyetemre jártam és dolgoztam.

Mi más? Négy évbe belefért elég romantika és elég összetört szív. És persze elég kaland – ahogy ezt írom, egy kisbuszban robogok át a Yucatán– félszigeten, egy egyetemi kurzus keretében.

Érzed a nyomasztó súlyát annak, hogy ennek az érzékeny korosztálynak írsz?

A Most először esetében őszintén szólva nem befolyásolta az írásomat a közönség féltése, inkább a hitelesség érdekelt. (Az első olvasóm a húgom volt, akihez újra és újra visszatértem: Mit gondolsz, ez túl sok? Vagy túl kevés?) Azt hiszem, létezik – vagy talán inkább kell, hogy létezzen – egy finom egyensúly.

A könyv – a főszereplője és a fókusza miatt – nem érint igazán nehéz témákat. Talán az egyetlen, amit ki tudnék emelni itt, az az, hogy ahányszor Zsófi valami újjal kísérletezik, mindig van mellette valaki, aki figyel rá, akivel figyelnek egymásra.

Most először című, új regényedben sem szakadsz el a kamaszkortól, miközben a valós életben felnőtt élethelyzetekkel kell megküzdened. Jó átélni az első félelmeiket, örömeiket újra?

Na az, hogy mennyire felnőtt az én életem, jó kérdés – még nem döntöttem el, hogy a szüleim házából kicsenni a fogkrémet a hollandiai szobámba, vagy három hónapot élni egy kiégett lámpakörtével felnőtt leleményesség, vagy csak rémes gyerekesség-e.

A viccet félretéve, a főszereplők életkora volt az egyik ok, ami miatt majdnem félbehagytam a könyvet. Zsófi tizennégy éves, mert annyi idős voltam, amikor elkezdtem róla írni – aztán közbejött az Egy év, tíz hiba megjelenése, meg mondjuk úgy, az élet, és én minden nappal távolabb kerültem az ő életkorától, életszakaszától. Ebből nyilván adódtak nehézségek; megtalálni egy autentikusan kamasz szemszöget, anélkül, hogy az lekezelően, bugyután, vagy stílustalanul hasson, kihívás. Ráadásul Zsófi egy komoly lány, ezért néhány gondolata talán túl felnőttesnek tűnhet – ilyenkor hogyan győződik meg az író arról, hogy nem csak a saját, az egyetemista életből fakadó kérdéseit erőlteti rá egy tizennégy éves lányra? Ugyanakkor azt gondolom, a könyv központi kérdései – Hogyan tudunk kapcsolatot találni másokkal? Mit jelent a család, a vallás, a nőiesség, a szexualitás egy lány életében? – nem korlátozódnak egyetlen korosztályra. Engem ugyanolyan komolyan foglalkoztatnak most is, mint tizennégy éves koromban – talán csak más szemszögből, más megfogalmazásban.