Meglep ez a súlytalanság – interjú Grecsó Krisztiánnal

Ezt a könyvet különösen mélyről írtad. Megosztod velünk hol volt számodra az új nagyregényed őspontja, netán ősrészei?

Nagyjából tizenöt éve elhatároztam, hogy meg szeretnék bocsátani magamnak és az apámnak. Nem feltétlenül azért, hogy aztán elkezdhessek dolgozni, és ha a lelki munkát elvégeztem, készen álljak valami másra, vagyis egy lehetséges regény miatt. Határozottan magánemberként érdekelt az ügy. Szerettem volna elbúcsúzni tőle, elengedni a tengernyi fájdalmat, amit miatta hurcoltam. Ez a munka rendre megfeneklett, újra és újra kezdődött, többször elértem ugyanarra a nulla pontra. Aztán jöttek a saját életem végpontjai, a rák majd az apaság. Mindkettőben beszédes volt az apám hiánya, és hogy miként boldogulok az emlékével.

Legutóbbi interjúnkban az akkor még készülő új regényed a Mellettem elférsz szét- illetve továbbírásaként aposztrofáltad. Olvasva a könyvet mintha az egész eddigi életműved átfogó szintézise lenne, olyan motivikus rímekig is mint a Balázsolás című versed. Te eleve tudtad, hogy ezt a fesztávot fogod át vagy menetközben tágult ekkorára a perspektíva?

Igen, akkor még azt hittem, csak azt írom meg, ami abból kimaradt, vagyis egy modern klasszikus aparegény lesz. Amolyan kilencvenes évek retró. De folyton kiestem a szövegből. Eleinte úgy véltem, ismét a személyes indulatokkal van baj. És nyilván akadt ilyen helyzet is, de aztán kiderült, hogy a történet mást és többet akar. És amikor végre tudtam figyelni rá, kitárult. Valóban azt lett a mániám, hogy apám a túlvilágról beszélni akar velem. Annyi felemelő, démoni, megrázó pillanat hozta őt vissza, hogy muszáj volt figyelnem rá. És amikor végre nem a saját bajaim, sértettségem volt előtérben, kiderült, hogy ez inkább egy transzgenerációs történet, adósságok és hitelek története, egy identitás regény, ahogy a gének tudnak emlékezni.

Ha elkezdjük olvasni a könyvet, akkor az első név a nagymamádé, Juszti mamáé, neki ajánlod új műved, idézel is tőle. Apakönyv, nagyanyai keretben?

Ahogy elkezdtem kutatni, családfakutatás, hadtörténeti múzeum, és így tovább, szépen lassan tágult a perspektíva is, és megrázóan elkezdtek látszani a női, az asszonysorsok. Akik tartották az életet, hogy be ne szakadjon. Vártak, magányosan évekig, gyereket neveltek, művelték a földet. Nagy történetek, kitartás, erő, valóság. Hogy nekem egy nő a példaképem, az szerintem sok mindent elárul róla. Egy négy elemit végzett parasztasszony, aki nekem az alfa és omega, tőle kaptam a tartásom, a hitem, az írásbeliséghez való vonzódást gyerekkorom óta csodáltam, és fiatal felnőtt koromra ez csak erősödött. Nagy adomány egy családnak, ha akad benne egy efféle központi bolygó.

Korábbi folyóirat-megjelenéskor a főhős neve Ajtony volt, most Eriket ismerhetjük meg. Az ő neve is szervesen összefügg a te életeddel: születésnapod az ő neve napja. Miért volt szükséges a névcsere, de ami fontosabb: milyen a viszonyod most Erikkel?

Az Ajtony nevet senki nem szerette, sem a barátaim, aki olvasták a szöveget, sem a Magvető remek és elképesztően sokat dolgozó csapata. És persze elvileg mindegy, hogy hívnak alteregót, akiről konkrétan elmondja az elbeszélő, miért ő maga, és hogyan kapta a nevét, mert a kérdésed, nyilván, nem is erre vonatkozik. Fura üresség van bennem, egyszerre megkönnyebbültem és felszabadultam, és meglep ez a súlytalanság. Hiányzik a harag és a fájdalom. Nem akarom elfeledni az apámat. Meg kell tanulnom, hogy ő nem azonos a gyűlöletével és az alkoholizmusával. Ez azért érdekes, mert szerintem az Apám üzentben a róla minázott hős szerethető, érthető, követhető, ez nem egy bukás történet. Amit a mondat tudott, azt kell most nekem is megtanulnom.

Hol látod a markáns különbséget az önéletrajzi regény és a manapság kurrens autofikció között?

Ez fontos kérdés, mert ez a könyv markánsan nem autofikció. Engem az nem érdekel, ahhoz nekem túl fontos a múlt. Nekem a származás annyira meghatározó, hogy privát, napi indulatokat, távlatok nélkül, nem bírok elviselni. Nem érdekel. Nem zavar, ha más örömmel dagonyázik ebben, az olvasás szabadsága és szuverenitása mindig felvillanyozott, de az Apám üzent egy nyomozás, egy vágy, egy felismerés, egy identitás regénye, és így bármennyire alanyi, bármennyi kutatás van mögötte, elemelődik a személyes teremtől.

Már a Mellettem elférszben is találkozhatott az olvasó a családfáddal, de a mostani fa gyökérzete mélyebbre ás, szélesebb. Volt olyan családi legendárium, ami új értelmet nyert, netán megcáfolódott, nagyon meglepett?

Ó, jaj, nagyon is sok. A családi mítoszok java részéről kiderült, hogy vagy hamisak vagy rosszul őrizte meg őket az emlékezet. Kegyes volt velem az Úr, hogy erre most jöttem rá. Amikor már ezzel is megengedő, elfogadó vagyok. Az Apám üzentben azt szeretném elmesélni, hogy nincs végletes lelki eredmény, mindenért újra és újra küzdenünk kell. És ha ez így van, megengedőbbek vagyunk a múlt embereivel is. Ha a nagyapám egyetlen éntörténete másé volt, az nyilván azt jelentette, amit eddig is tudtam, hogy rejtőzködött.

Mennyire és hogyan emlékszel a regényírás utolsó óráira? Tudtad, hogy hol lesz a vége?

Mivel folyton újra írom a szövegeket, és nagyon sokat dolgozom rajtuk a kollégákkal, barátokkal, nem tudhatom, hol van az érdemi vége. A kutatásokon túl sokat interjúztam, telefonoztam. Néha már tényleg az őrületig hergeltem magam és vártam, hogy jöjjön az apám. Aztán leültem a barátaimmal, Beck Zolival és Nádasdy Ádámmal és gyönyörűen végig mentünk a szövegen. Aztán jött a két zseni nő Turi Timi, a kötet szerkesztője, akinek akkora szeme van, mint a Balaton. És Schmal Alexa, a kivételes olvasószerkesztőm. Elképesztő, mekkorákat dolgoztunk együtt. Hálás vagyok nekik.  

Számomra az Apám üzent a megérkezés és a továbblépés könyve is és még inkább a szabadulásé. Mit jelent Neked most a könyv megírása után ez a fogalom?

Ahogy mondtam neked, hiányt. De ez két élű ügy, a hiány, önmaga metaforája is. Hiányoznak a régiek, hiányzik az erejük, a szívük, és hiányzik a sok fájdalom. De meg fogok tanulni a nyugodt emlékükkel élni. Nem az átemlékezett, és felejtésre ítélt szép emlékükkel, nem arról beszélek, hogy glóriát teszek a fejük fölé, és szükségszerűen soha többet nem gondolok rájuk, hanem arról, beköltözöm közéjük. De ahogy a feleségem hozta borító ötlet – amit Baranyi B. Andris szokás szerint ragyogóan megmunkált –mutatja, azért még oda tud izzadni a könyököm az asztalhoz vacsora közben, és addig nincs baj.

Szegő János