„Nem az emberek kapják meg a nevüket, hanem a nevek az emberüket”

Bereményi Géza Magyar Copperfield című önéletrajzi regényében végigköveti gyerek- és ifjúkorát – erről a múltbéli kalandozásról kérdeztük.

Mit keres Dickens híres szereplője a címben?

Számomra megdöbbentő élmény volt kilencéves koromban, amikor elolvastam a Copperfield Dávidot Ottlik Géza átiratában. Lényegében ugyanaz történt egy kétszáz évvel azelőtti Angliában, ugyanaz a sorsélmény, mint az enyém, és érezhető, hogy Dickens azt a történetet is a saját gyerekkorából írta meg, enyhén fikcionalizálva. Azokat a felnőtteket írta le élményszerűen, akik gyerekkorában körbevették, azokat az angol csodabogarakat. Én pedig a magyar csodabogarakkal tettem ugyanezt.

Az emberélet kezdetétől a főhős tizennyolc éves koráig jutunk el a történetben. Nehéz volt visszaemlékezni?

Először is összeszedtem, hogy mire emlékszem, és amire nem, azt természetesen kihagytam, és nem egészítettem ki a fantáziámmal. Ezeket az emléksávokat egymás mellé téve kiderült, hogy azok összefüggő egészet adnak ki. A római történetírók közül többen is állították azt, hogy amit az ember elfelejt, az nem fontos. Az ember csak a fontosra emlékszik. Ebben a hitben írtam meg ezt a regényt. A lehető legpontosabb emlékeket vettem elő, és egymás mellé állítva azok kiadtak egy szemléltető ábrát. A kronológiához ragaszkodtam, időnként persze vannak harmincéves előreugrások is a történetben, mert nem állhattam meg, hogy ennyi ember sorsát ne folytassam tovább, amennyiben az példaszerű volt.

Volt-e abban direkt szándék, hogy akár történelmi személyek, akár a magyar történelemben azóta kultikussá vált események, úgymint 1956 tapasztalata, megelevenedjenek?

Ezekre emlékeztem. Úgy látszik, az ember nem véletlenül emlékszik. Úgyhogy igaza lehet a római történetíróknak.

Beszél súlyos gyermekkori betegségéről a Diftéria című fejezetben. Mennyire volt nehéz képileg megteremteni ezt az állapotot?

A vártnál rövidebb lett a betegség leírása, mert kábulatban töltöttem az időt. De a legfontosabbak így is benne vannak. Talán másnak nem azok lettek volna hangsúlyosak, de én erre emlékeztem, különösen pedig arra, hogy a világ megoldását súlyos betegen a színek hozzák. A színeket próbáltam felidézni.

A regény hangsúlyos része az irodalom melletti tanúságtétel is.

Ez is a betegségemből ered. Nagyon sokáig ágyba kényszerültem, gyönge voltam, és akkor tanultam meg olvasni, talán három és fél évesen. Az ágyba kényszerültem, és egymás után olvastam a könyveket, mert akkor fedeztem fel ezt az élményt.

Fontosnak tűnnek a felnőttekkel folytatott beszélgetések is, nagyon életszerűen jelennek meg.

A felnőttek a betegségem után kezdtek el mesélni nekem és beszélni hozzám. Igazából nem tartottak már akkor kisfiúnak, pedig nagyon kisfiú voltam, de látták, hogy figyelek, és hát beszélni is elfelejtettem, ennélfogva az ő szavaikat ittam. A figyelő tekintet elég volt. Nagyapám például olyan dolgokat mondott el nekem, amit senkinek a világon. A feleségének sem, a többi felnőttnek sem, sőt, azokat szerintem titokban tartotta, nekem pedig elmondta. Kisfelnőttnek kezdett tekinteni. Érdekes volt. Talán önmagának mesélt. Önmagának gondolta át a dolgokat. Visszaemlékezett, és a tükörbe nézve mondta. Nem érdekelte a hatás, amit rám tett, egyáltalán nem is fordult oda, hogy mit szólok hozzá – magában beszélt.

Ennek a tizennyolc évnek mik a sarokpontjai?

Egy barátom megkérdezte, hogy mit írok, és mondtam, hogy az önéletrajzomat. Visszakérdezett, hogy miért, eddig mit csináltál? Hiszen amikor fikciót írtam, akkor is önéletrajzi elemek voltak benne. A személyes megéltséget mindig nagyon fontosnak tartottam. Több mint három évig írtam ezt a könyvet. Nagyon sok korszakot éltem át életem első tizennyolc évében, amit talán a történészek nem is vennének észre. Egy monolitikus egységnek tartják a Kádár-kort, de annak is legalább négy-öt szakasza volt, és aki akkor élt, tapasztalhatta, milyen különbségek vannak benne. De én ezt írás közben fedeztem fel. Ezzel a korszakkal együtt nevelkedtem, és meg tudtam különböztetni, mintha különböző világokban éltem volna, úgy, ahogy változott az életkorom. Össze is próbáltam számolni, hogy hány korszakot éltem én meg, és tizenhetet tudtam összeszámolni a születésemtől, nem a történelemkönyvek alapján. Például apácák voltak eleinte az óvónők, majd azok eltűntek, és helyükön az óvónénik, óvóbácsik már a Szovjetunióval való barátságról beszéltek a gyerekeknek. És az apácákból kalauznők lettek, és ahogy a viselkedésük változott, azt mind-mind meg tudtam különböztetni, és észrevettem, hogy az alapvető emberi kapcsolatok is megváltoznak: kicserélődik minden.

A regényben fontos a saját név kérdése is.

Mindenki emlékszik a családi becenevére, ahogy elnevezték. A név az nagyon fontos az ember életében. Az megjelöli őt. Mennyire tud vele azonosulni, mennyire nem. Az sorsdöntő dolog. Én már kamaszkoromban azon gondolkoztam, lehetséges, hogy a nevek voltak előbb, és azok találták meg az emberüket: nem az emberek kapják meg a nevüket, hanem a nevek az emberüket. Rájöttem, hogy ez tulajdonképpen platóni gondolat. Ha olvasunk, akár egy jó amerikai vagy francia könyvet, ott is a nevekből a szereplő jellemére lehet következtetni, pedig annak a névnek a jelentését sem ismerjük, csak a hangalakjából meg lehet állapítani. Van valami nagyon fontos az elnevezésekben, valami sorsszerű.

Ön szerint mire képes a nyelv az emlékezettel összefüggésben?

A leírásokat én minden fejezetben olyan nyelven beszéltem szerzőként, amilyen nyelven akkoriban gondolkoztam és beszéltem. Visszaváltoztam kamasszá, diákká, gyerekké. Ez döntés kérdése volt különben, de hát nagyon élveztem. Ráadásul még emlékeket is ébresztett bennem. Olyan dolgok jutottak eszembe, amiről azt gondoltam, hogy nem őrzött meg a memóriám. Pont ez a korabeli nyelvkörnyezet váltotta ki belőlem az emlékeket. Az, ahogy beszéltek, például a nagyanyám és a nagyapám, és ahogy az édesanyám beszélt, az három külön világ volt, és nagyon jó volt felidézni, és azt hiszem, hogy szóról szóra pontosan az ő szóhasználatukat tudtam idézni. Ennek nagyon örültem. Felfedezőút is volt.

Tinkó Máté