fbpx
Líra Könyvklub

Állástalan táncos (részlet)

A Magvető Kiadó különleges kötettel köszönti Kemény Istvánt hatvanadik születésnapján. Az Állástalan táncos egyszerre Kemény István válogatott és legújabb verseinek gyűjteménye és egy izgalmas beszélgetőkönyv is, melyben Hegyi Katalin irodalomtörténész a legfontosabb Kemény-versek keletkezési körülményeire, alkotópillanataira és motívumaira kérdez rá. A következőkben a Remény című vers kulisszatitkai után magát a verset is olvashatjuk:

Hegyi Katalin: A Remény A királynál című 2012-es kötet utolsó ciklusának címe és vezérverse is. 2013 februárjában a Literán Babiczky Tibor ajánlásával a 2012-es év verse lett. A vers képi világa emlékeztet a korai verseid miliőjére, de személyesebb azoknál. Ellentmondásosnak tűnik a vers címe (Remény) és a vers utolsó szakasza:

„hogy lettem én ennyire magányos,
és hogy teljes képtelenség, félreértés,
de ez mégse lesz már soha máshogy.”

De ki tudja? A harmadik szakaszban írod, hogy

„idáig nem jár le az Isten.
De most itt volt, és ő kísért le később:
egy szó nélkül ballagtunk le ketten.”

Eszembe jut a csendes Istenről József Attila pár sora:

„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot.
[…]
Úgy segített, hogy nem segíthetett.”

és Ady Endre Az Úr érkezése című verse is:

„Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.”

Kemény István: Egy napon fejeztem be a Búcsúlevéllel. Ha most ránézek a két versre, sötétek, de mind a kettőben van egy pozitív fordulat. A Búcsúlevél végén annyi a feloldás, hogy a csengetést meg fogom hallani, és majd csak akkor döntöm el végleg, hogy visszajövök-e a hazámhoz – addig nem. A Reményben pedig van egy időhurok, ami a reménytelen utolsó sorokat visszavezeti pár sorral előbbre, a reményhez.

(Napló: okt. 19. k. Befejeztem a két verset, és lehet, hogy egy harmadikat is (a mennyek országát). Ki se mentem, esett, a versek szomorúak, de vannak, vannak, vannak! Így örültem három végtelenül szomorú versnek.

Füzet: egyet lapozok, és a Búcsúlevél után ott a Remény. Most, tizenegy évvel később egyértelmű, hogy ez a folytatás. De akkor ez eszembe se jutott – nem is értem, miért. Pedig a napnál világosabb, hogy a Búcsúlevél megírása után mentem egyenesen a hegyre jóslatot kérni, hogy most mit csináljak.)

Remény

Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,
a részletek halkan zúgtak odalent,
idefenn most egyik se hiányzott.
Kérdezni jöttem fel, de a jósnő
hazament a lázas kisfiához.

A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba,
pattogva tűnt el, pedig nagy volt:
a törhetetlen üveg maradéka!
Csak a szívem kérdezgette halkan:
kedves vérem, hova lesz a séta?

Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,
mert innen már csak lefelé van út,
és idáig nem jár le az Isten.
De most itt volt, és ő kísért le később:
egy szó nélkül ballagtunk le ketten.

De ez a végén lesz, itt még csak állok,
és érzem, ahogy elkezdek nevetni:
hogy lettem én ennyire magányos,
és hogy teljes képtelenség, félreértés,
de ez mégse lesz már soha máshogy.

2010. október 11–19.

nyitókép: Bartis Attila