A hó letisztítja a tájat – Hidas Bence interjú

A halál menedéke című könyvéről

Harmadik regényedben nagyot ugrasz. Míg az előző két történet 1924-ben és 1926-ban játszódott, addig az új könyv első lapjain 1968-ban járunk és majdnem 2000 méter magasan a Tátrában. Levegőváltozásra volt szükséged?

Nem feltétlenül. Nagyon szeretem a húszas éveket, és nem titok, hogy vissza fogok térni a közeljövőben ehhez a korhoz. Most azonban egy olyan ötletem volt, amit csakis egy későbbi időszakban tudtam megvalósítani. Illetve az sem utolsó szempont, hogy a helyszínnek nagyon jól áll a hatvanas évek csehszlovák miliője. Ott vannak a korabeli filmekből ismerős presszók, szállodák, vasútállomások, hegyi üdülők, a jellegzetes bútorok, plakátok és ételek. Mindez vizuálisan nagyon erős hátteret ad egy történetnek, ugyanakkor nem válik öncélú díszletté: maga a korszak hangulata is hozzátesz a lassan kibontakozó feszültséghez.

Dercsei Imrével az új történet főhősével már találkozhattunk korábbi műveidben mellékszereplőként, de akik most lépnek be regényvilágodba ők is teljesen képben lesznek. Erre a kettős könyvelésre mennyire figyelsz írás közben?

Bár visszatérő szereplőről van szó, Dercsei karaktere ebben a könyveben tárulkozik fel igazán. Úgy gondolom, hogy a régi és az új olvasóimnak is elegendő lesz néhány utalás a korábbi könyvekre, a jellemfejlődés jelentős része azonban A halál menedéke sorai között bontakozik ki. Emiatt nem is törekedtem arra, hogy túlságosan az első két műhöz láncoljam az új regényt.

Dercseit ráadásul nem csak kívülről, hanem belülről is megismerjük, hisz az új regény narrátora lett. Ez az új, egyes szám első személyű perspektíva izgatott vagy ehhez a történethez ez kellett?

Van olyan, amikor a regény már az előtt hatással van az íróra, hogy az bármit is elkezdett volna írni belőle. Ezt most én is megtapasztalhattam. Az első pillanattól kezdve, tudtam, hogy ezt a könyvet csakis egyes szám első személyben írhatom meg. Úgy éreztem, hogy ez a szempont tovább tudja erősíteni a történet kamara jellegét, illetve ilyen módon a lélektani szál is erőteljesebben kirajzolódhat.

Ebben a művedben is fontos szerep jut a történeti fikciónak, a valós elemekből épített fantáziának, de a naplók és általában a hó lepte nyomok olvasásának is. Te milyen naplóíró vagy?

Egy ideig vezettem álomnaplót, de ez sajnos nem vált az életem szerves részévé. Úgyhogy erre nem tudok mit válaszolni, csupán annyit, hogy a naplórészek írása ilyen szempontból is külön kihívást jelentettek. Teljesen más megközelítést, narrációt és tempót igényelt a megalkotásuk, de bízom benne, hogy sikerrel jártam.

Szerzői jegyzetedből kiderül, hogy te magad is előszeretettel túrázol a Tátrában. Tudsz ilyenkor is fejben írni?

Ezek az alkalmak inkább az adatgyűjtésre alkalmasak. A pihenés mellett próbálom minél jobban megismerni – mondhatni magamba szívni – a környeztet. Ilyenkor a megszokottnál jobban figyelek az apró részletekre, amik az írás közben még élőbbé tehetik a cselekményt.

Kedvenc filmed a jeges-csodálatos Fargo, több könyved is hóban-fagyban játszódik. Szoktál azon gondolkodni, miért ilyen fontos neked a hó, a tél?

Gyerekkorom óta közel áll hozzám a tél, nem tudnék egyetlen konkrét okot mondani. A hó letisztítja a tájat, elcsendesíti a világot, közben pedig valami fenyegető elszigeteltséget is teremt – ez a kettősség nagyon inspirál.

Szegő János