Fehér Béla: Balkán nagyoperett (beleolvasó)

1. A Gárda meghal, de nem adja meg magát

Kilenc lóerős nyitott Napier gördült a Hotel Palazzu elé. Lángoltak a vörös bőrülései a korzikai napfényben. Skrabek az utca túloldaláról figyelte a hosszú orrú automobilt. A gazdája kiszállt, eltűnt a szálloda forgóajtaja mögött, Skrabek pedig átvágott az úton, körüljárta az autót. Mit keres ez a szépség itt, az isten háta mögött, Ajaccióban? Ki a gazdája? A recepciónál nem kérdezősködhetett. Mocskos ingben, bő szárú halásznadrágban és foszladozó spárgacipőben nem állíthat be az előkelő hotelbe, ahol még a személyzetet is gyalogsági tábornoknak öltöztetik. Felnézett az épületre. Az első emeleti lakosztály teraszán éppen reggeliztek, hallani lehetett az evőeszközök csörömpölését. A mellvédnél fehér zsakettes úr állt, pezsgőspohárral a kezében.
Skrabek legalább egy órát várakozott, de a Napier tulajdonosa nem került elő. Idegesítette a várakozás, ráadásul hiába húzódott árnyékba, Korzikán a hőség elől nem lehetett elbújni. A hátán izzadságpatakok csörgedeztek, az inge a bőrére ragadt. Végül feladta. Elindult a régi városi strand felé, remélte, hogy Katinka már visszatért a Route du Salario fölötti hegyoldalról, ahol lepkékre vadászott, azonban üresen találta a romos italmérő kioszk mögötti padjukat. A támláján most éppen nem tanyáztak sirályok, de az ülőke meszesen fehérlő ürülékplecsniktől tarkállott. Dögletes sirályok! – bosszankodott Skrabek. Lerúgta a cipőjét, a parti homokba gázolt, rágyújtott. Amíg elszívta a cigarettáját, a tengert szemlélte, mint aki elvágyakozik. A láthatár elmosódva sötétlett, a távolban esőfüggöny hullámzott, az addig lágyan legyező szél megélénkült.
A Napier megérintette Skrabeket. Ha őt megérinti valami, sokat jelent, a megérzései kormányozták az életét. A legfontosabb tanácsokat mindig belülről kapta. Mű- ködött a szervezetében valami rejtélyes elemző központ, ahol hideg logikával kiértékelik a szándékait, elbírálják a döntéseit, megszűrik a gondolatait, és ha valahol hibát észlelnek, vészjeleket bocsátanak ki, visszalökdösik a helyes útra. Ilyen hátországra bátran lehet építeni. Skrabeket megnyugtatta, hogy a saját gépezete biztonsággal ajándé- kozta meg. Ha innen nézzük, a betegesre nőtt babonássága is érthető. Néha már számára is terhes, de mit lehet tenni, nyilván a babona is arra szolgál, hogy rendben menjenek a dolgok. Rendben, és mindig úgy kanyarogva, hogy a végzetet elkerülje. Az egész rendszer az ő érdekét szolgálja. Semmi nem történik véletlenül. A Napier érkezése sem véletlen.
– Mit szólna, angyalka, ha automobilt szereznénk?
– kérdezte aznap este Katinkától.
– Semmi értelme – ingatta a fejét Katinka. Rutinos mozdulatokkal szivarra gyújtott. Mióta Nizzában közösen rá- szoktak a dohányzásra, egy órát sem bírt ki füst nélkül. Két éve átnyergelt a szivarra. Jobb az illata, sokáig tart, ráadásul a szivarozó nő bámulatot kelt. – Van két lábunk, visznek bárhova.
– Automobillal nincs távolság. Szabadok leszünk. Ne legyen vaskalapos!
Katinka felnevetett.
– Nem hiszek a fülemnek! Ezt éppen maga mondja?
A bérgyilkos ébersége a tétlen esztendők alatt semmit nem kopott. Életformájává vált az állandó készenlét. Most is a deszkafalhoz lépett, felemelte az alkalmi kémlelőnek használt lécet, kilesett a kikötőre. Nyolc hónapja menekülniük kellett Bastiából, azóta Ajaccióban húzták meg magukat, a csődbe ment Étoile de Mer halászati társaság elhagyott raktárában.
– Korzika passzé! Forró a talaj. Itt az idő, nyúlcipő! – Skrabek olyan egykedvűen beszélt, mintha esze ágába se lenne elmenni. Katinka szemébe nézett. – Kell az automobil.
A lány a száját biggyesztette. Az utóbbi hetekben olyan sokszor felmerült a nyúlcipő, hogy nem lehetett komolyan venni. Nem vitatkozott, inkább belement a játékba.
– Jól van, Tódor, nyúlcipő. Menjünk Párizsba.
Skrabek megvakarta az arcát, mérlegelte az ötletet.– Párizs? Ez váratlan.
– Ön művész, a legnagyobbak közül. A fantázia, a lelemény bajnoka. A középszer nem az ön világa. Párizsban újra repülhet!
– Már nem repülök. Vénülök.
– Szedje össze magát! Hiszen tudja, La Garde meurt et ne se rend pas!
– Megint művelt, angyalka, ezerszer kértem, ne legyen olyan művelt!
Katinka eloltotta a szivarját, kibontotta a kontyba tűzött szőke haját, kibújt a ruhájából, meztelenül körbeforgott, tánclépéseket tett, ruganyosan szökellt. Imádott pucérkodni. Vézna kis teste, gombmellei, a combok belső oldalára kúszó dús fanszőrzet mindig nagy hatást tett Skrabekre. Karjait lengetve egy darabig szemérmetlenül forgolódott, aztán leakasztotta a fogasról a vérköpenyt, és belebújt. A kezére húzta a zöld gumikesztyűt. A haldaraboló asztalhoz sétált, félretolta a bogárgyűjtő dobozait, és lassú, szertartásos mozdulatokkal egymás mellé rakott három Bessemer beretvát. Micsoda bájos romlottság, micsoda belevaló kis némber, gyönyörködött a lányban Skrabek.
– Mit szólna, ha elvágnám a torkát? Pricc-pracc, kampec.
– Jó ötlet, lásson neki!
– Most is a kedvemben akar járni, igaz?
– Mindig, angyalka, tudja, hogy mindig.Katinka nem emlékezett rá, melyik regényben olvasta, mert egymás után falta a könyveket, de az egyikben azt írták, hogy a nehéz természetű, pedáns emberek szerelmi téren gyöngédek, éppen ezért még a disznópásztorok is kívánatosabbak a nők számára az illatos hajú, gügyögő férfiaknál. Már régen rájött, van benne igazság.