Anthony Hopkins: Jól csináltuk, kölyök! (részlet)

Az élet, az élet, az élet!

1952-ben a szüleimmel egy vasárnap délután elmentünk a moziba, hogy megnézzük Chaplint a Rivaldafényben. A film a McCarthy nevéhez fűződő boszorkányüldözés idején készült, amikor a sajtó pellengérre állította Chaplint. A film egy rövid, de annál drámaibb zenei bevezetés után – ekkor hangzik fel először Terry (Claire Bloom), a balerina hősnő motívuma – a következő mondattal kezdődik: „A tündöklő rivaldafény, amelyben az időseknek meg kell hátrálniuk a fiatalok elől.” Valami mélyen megérintett abban a történetben. A film a londoni varieték világában játszódik, amit Chaplin mindenkinél jobban ismert. Calvero, a színpadról kikopott, öregedő komédiás – őt alakítja Chaplin – megmenti Terryt, az öngyilkosságra készülő fiatal balerinát a végzetes lépéstől. „Miért nem hagytál meghalni?”, kérdezi tőle a lány, mire Calvero így felel: „Mire ez a nagy sietség? Van valami, ami ugyanolyan elkerülhetetlen, mint a halál. És ez maga az élet! Az élet, az élet, az élet!” Amikor pedig megkérdezik tőle, hogy tényleg utálja-e a színházat, így válaszol: „Persze, hogy utálom. De utálom a vér látványát is, pedig itt folyik az ereimben.”
Mennyi fájdalom van azokban a jelenetekben! Megszállottja lettem annak a filmnek. Mintha rólam szólna. Önmagam láttam Calveróban. Olyan akartam lenni, mint ő.
– Te jó ég! Megint meg akarod nézni? – kiáltott fel apám, valahányszor elindultam a moziba, hogy még egyszer jegyet vegyek rá, mert nem tudtam betelni vele.
A film végén Calverót újra a szívébe zárja a közönség, és még aznap este meg is hal. „A szív és az ész, kész talány!”, mondja Terrynek.
Apám vett nekem egy kis vetítőgépet, amellyel sokszor nézegettem hosszabb-rövidebb részeket különböző Chaplin-filmekből, az Aranylázból, a Modern időkből. Ma is emlékszem a felforrósodott vetítőgép semmihez sem hasonlítható szagára és a falon függő fehér vásznat megvilágító fénynyalábra, amikor izgatottan vártam, hogy feltűnjön az első képkocka. Miután megnéztem a Rivaldafényt,írtam Chaplinnek egy rajongói levelet, amit elküldtem egy posta címére abban a városban, ahol lakott, majd kaptam egy géppel írt rövid válaszlevelet tőle, amelyben köszönetet mondott.
Negyven évvel később pedig Chaplin lányának, Geraldine-nak a meghívására ott ülhettem annak a háznak a kertjében, ahol annak idején megkapta a levelem. Ott volt Robert Downey Jr. is, akivel együtt játszottunk az 1992-ben készült Chaplin címűfilmben. Amikor leültem Chaplin zongorájához, hogy játsszak valamit, hirtelen az az érzésem támadt, hogy amiről addig csak álmodtam, valóra vált. A látogatás után visszamentem a forgatás helyszínére, és a szünetben valaki bekopogott a lakókocsim ajtaján. Richard Attenborough lépett be, és azt mondta: „Pár perce jött a hír, hogy ott vagy az Oscar-jelöltek között.”
Ha valaki 1952-ben, amikor tinédzserként rojtosra néztem a Chaplin-filmeket a kis vetítőgépemmel, azt mondta volna nekem, hogy negyven év múlva ott fogok kávézni a híres komikus kertjében, és még aznap közlik velem, hogy Oscar-díjra jelöltek, kinevettem volna. De A bárányok hallgatnak nézettsége rekordokat döntött a mozikban, és számos Oscar-jelölést kapott.
Az meg sem fordult a fejemben, hogy megkapom a díjat. Nem is akartam elmenni a díjkiosztó gálára. Gondoltam, arra hivatkozom majd, hogy dugóba kerültem. Az ügynököm felhívott, és azt mondta, nem tehetem meg, hogy nem megyek el. Igaza volt. Nem csak tiszteletlenség, de hálátlanság is lett volna az Akadémiával szemben. És tiszteletlen semmiképpen nem akartam lenni. Ezzel együtt komoly fenntartásaim voltak az ilyen ceremóniákkal szemben. Nem az emberekkel volt bajom, hanem a felhajtással – ki nem állhattam az ilyen magamutogató, flancos eseményeket. De hát kellett nekem ezt a pályát választanom!

(Gellért Marcell fordítása)