Kalocsa (beleolvasó)
Kezdetben voltak: Lili és Lali.
Egy lélekvesztőben hánykolódtak az űrben.
Lili kinőtt szkafandert viselt, a szíve fölött hímzett kalocsai rózsa.
A rózsa piros neonfénye bevilágította a világmindenséget.
Lili egy lány volt, Lali egy droid.
Aki épp egy történetet próbált elmesélni.
– Na? – kérdezte Lili, és a homlokát a kabin hideg ablakához nyomta.
– Hát szóval… – kezdte Lali, de az igyekvéstől szokás szerint kilazultak a karmantyúi, és berezonált a fúvókája. Benyúlt a nyakába, kipattintott egy gégeporcot, és igazított a hangszínbeállításon. Aztán folytatta:
– Teltek-múltak a napok,
még aludtak egy jó nagyot,
aztán mikor jött az óra,
tegnapelőtt virradóra
lecuccoltak,
taxit fogtak,
nagy sokára becsekkoltak,
átnézték az utaslistát,
kihúzták a Kovács Pistát,
ez is stimmel, az is kész,
pont esett, de semmi vész,
beszálltak az űrhajóba, és…
Lali hirtelen elhallgatott.
Most egy pillanatra egészen távoli naprendszerek szuszogását is hallani lehetett.
– Hé, Lali! Most miért hallgattál el? – kérdezte Lili, miközben egy dacos mozdulattal letörölte a monogramot, amit az ujjával a párafoltos biztonsági üvegre rajzolt.
– Tudod, Lili, azon gondolkozom… – mondta elgondolkozva Lali, és a homlokán egy keskeny sávban felgyűrődött a polikarbonát.
– Na, min?
– Hogy milyen kurvára bonyolult egy ilyen történetet elmesélni.
Az űrhajó egy pillanatra megállt, és megpördült saját tengelye körül.
– Bonyolult? Már mért lenne bonyolult? Jaj, Lali, te mindig mindent agyonkomplikálsz. Idefigyelj. Eddig minden teljesen világos. Van ez a Kalocsa, kész. Madarak, fák, jó levegő, kertes ház a külvárosban, boldog gyerekkor, szerető szülők…
– Jó, jó, de mégis,
hogy te is,
meg én is…
– …álmok, vágyak, ambíciók, zeneovi, néptáncszakkör, az első csók, az utolsó utáni cigi… Persze reménytelen nyűglődés a pályaválasztással…
Lali felemelte a mutatóujját, fél szemmel hibakódolvasó interfészére pillantott, és tovább akadékoskodott:
– Oké,
de viszont,
ha nézem ezt a viszonyt…
Lili zavartalanul folytatta:
– …éjszakai kupaktanács a nyári konyhában, anya titkos haditerve, a papa agyament ötletei, ésatöbbi, ésatöbbi… Mígnem egy nap…
– Mígnem egy nap… – ismételte kelletlenül Lali.
– Egy esős, nyári délelőtt… – diktálta Lili.
– Valamivel tíz előtt,
a kalocsai Coop előtt,
ott, ahol a lombok
takarják a dombot…
Lali hirtelen újra elhallgatott, mire a digitális kijelzőjén kigyulladt a metánszintjelző, de rögtön utána el is aludt.
– Na de most már aztán álljunk meg egy szóra! – méltatlankodott. – Hát ez a Kalocsa ez mégiscsak egy…
– Hát persze, Lali, ne butáskodj – mosolygott Lili –, Kalocsa egy kisbolygó, mindenki tudja. A Földtől kábé kétszázhúszmillió kilométerre, valahol a Mars és a Jupiter között kering az űrben. Területe ötvenhárom négyzetkilométer, keringési periódusa három egész héttized év, pályaellipszisének excentricitása…
– Na jó, és a szereplők? – vágott közbe Lali, de Lili nem hagyta magát.
– …államformája oligarchia, hivatalos nyelve: a kun.
Lali közelebb hajolt, és valamivel mélyebb hangfekvésre váltott:
– Egy hátborzongató történet hajmeresztő szereplői…
Egyikük egy high-tech droid,
de full extrás szinte már!
Wifi, bluetooth, Visa kártya,
vonóhorog, minibár…
A másik meg egy…
másik személy.
Egy bizonyos
nő.
A szkafandere csini, de a
szíve sajnos
kő.
