Szerhij Zsadan: A diákotthon (részlet)
Bár van még valami, Pása jól emlékszik rá. Tavaly tavasszal, amikor még csak kezdődött az egész, amikor még senki nem értett semmit, valahogy keményen összekaptak a kölyökkel. A kölyök folyton kérdezgette, ki mellett áll, mit fog csinálni, kire fog lőni. Pása, mint mindig, most is vonakodva válaszolt: neki semmi köze az egészhez, neki nem jó senki, ő nem támogat senkit. Mire a kölyök, teljesen váratlanul, valami olyasmit mondott, hogy nem akarja ismerni, hogy szégyelli, hogy a saját nagybátyja egy ritka nagy fasz. Pása először nem értette, miről van szó. Aztán megtudta, hogy – mint kiderült – a kölyök osztályában már az első hetekben halálra kínozták valakinek az apját. És Pása nem tudott róla. Pedig illett volna. Később próbálta elmagyarázni, hogy mire gondolt valójában, de a kölyök láthatólag nem szándékozott megváltoztatni a véleményét, és Pása valahogy nem találta a pedagógiai módszert, hogy bármiről is meggyőzze. Ebben maradtak. Továbbra is beszéltek egymással, de érződött, hogy a kölyök visszahúzódott, eltávolodott, nem bízik benne. Pása persze aggódott, de mit tehetett? Most tényleg, mit tehettem? – gondolja magában, miközben elalszik. Mit tehettem? Mit?
* * *
Hol hagyta Vira a ruháját? Hol az otthona? Mikor jut haza? A felüknek nincs otthona: szétszóródtak a környező városokban, végeláthatatlan szerelvényeken kijutottak innen, elvesztek a világban. Mennyi időnek kell eltelnie, amíg visszatérnek? S ha majd visszatérnek – ráismernek-e az otthonukra? Hiszen azelőtt egész másképp nézett ki minden. Most alig ismerni rá valamire: néma lakások, kivilágítatlan utcák, terek, amelyeket elhagytak a madarak. Szürke, nehéz épület áll a dombon. Az ablakok furnérlemezzel beszögezve. A furnérlemezeken jelek és figyelmeztetések – arról, hogy mit tettek, és mit fognak tenni. S mi lesz azokkal, akik itt laknak, cserébe azért, ami történt és történni fog. S mi azokkal, akik sosem jártak itt. Az épület fölött alacsony és ködös az égbolt, mintha egyenesen az ablakokból úszna a köd: felszáll, csomókba, hurkokba csavarodik, délre, a tenger felé sodorja a szél. Az épület körül fekete almafák, már jó ideje nem hoznak gyümölcsöt, de állnak, ahová állították őket. Sárga, nedves fű, sötét, ragacsos agyag, a nyirkos levegőnek égett gumiszaga van. A fák között kóbor kutyák botorkálnak az épület felé, három sovány, óvatos kutya. Olyan kétségbeesett és reménytelen a tekintetük, mintha hullákkal táplálkoztak volna az elmúlt napokban. Tudják, már nem lehet rosszabb, már nem lesz rosszabb, egyáltalán – már nem lesz sehogy. Nem maradt más, mint elbújni itt, a gazban, sütkérezni a kövek között, remélve, hogy gyorsan és fájdalommentesen fog véget érni ez az egész. Gázolnak a gazban, az épület előtti töredezett aszfaltra tévednek, szimatolják a benti hangokat, szimatolják a tehetetlenség szagát. Közelebb mennek, bedugják a pofájukat a furnér lyukaiba. Hirtelen új, szokatlan szagot orrontanak bent. Egy idegenét. Érzik, egész más szag ez, a fáradtság és közöny mellett van benne valami baljós, valami, ami igazán megijeszti őket. Talán az erő szaga. Talán a szereteté. S egyre nyugtalanabbak lesznek tőle. Mígnem vonyítani kezdenek, mélyen beszívják a nedves levegőt, fújják ki pofájukból a meleg párát. Nem bírják, megfordulnak, visszaszaladnak – a gazba, a kövek közé. Valamikor a reggeli órákban valóban égni kezd a város.
Körner Gábor fordítása