Amikor a legjobban szerettelek (beleolvasó)

Miután beszéltünk Tommyval, a nyár hátralévő része jobb, mint amiről álmodni mertem. Nem villogtatjuk előtte az érzéseinket, de azt már képtelen vagyok megállni, hogy megfogjam Evelyn kezét, vagy kisimítsam a haját a szeméből. Tommy a fejét rázza, szerelmespárnak nevez minket, aztán elfordítja a tekintetét, és keres egy lányt, aki leköthetné a figyelmét. A napok többségében a hajógyárban dolgozik, így gyakran maradunk kettesben a húgával…

Ma délután a mólón fekszünk, a fölöttünk úszó felhők alakjáról beszélgetünk. Evelyn nedves haját fújja a szél, a kezem a combján pihen. Egyszerre izgató és megnyugtató a bőréhez érni, mintha mindig is így hevertünk volna egymás mellett, mintha a kapcsolatunk sosem lett volna ennél kevesebb. Felé fordulok, hogy lássam az arcát, és minden porcikáját magamba szívom, mint egy festő a modelljét vagy egy művész a múzsáját.

– Mit csinálsz? – kérdezi Evelyn elpirulva.

– Tudni akarod? – kérdezek vissza hirtelen félénken. Nem tehetek róla, az okozza, ahogy rám néz.

– Igen. Tudni akarom.

– Az emlékezetembe véslek így, tizenhat évesen. – Amint kimondom a tizenhatot, megriaszt a beismerés, hogy minden életkorban látni akarom, el akarom tenni ezt a képet későbbre. Hogy majd átkutathassam az emlékeimet éppen ezt a pillanatot, a közös életünknek ezt a részét keresve. Maga alá dugta a jegyzetfüzetét, amelybe a legtitkosabb álmait írta le. Azt, hová akar elutazni, milyen kalandokra vágyik, miféle ötletek kavarognak a fejében, amióta találkozott Maelynn-nel. Már mesélt nekem ezekről az álmairól, de még nem engedte meg, hogy elolvassam a jegyzeteit, amelyeket aközben firkantott le, hogy a hasán feküdt a mólón, és nézte, ahogy úszom. Tizenhat éves, a bőre lebarnult és sima, a könyökén egy vékony sebhely maradt ott, ahol egyszer nyáron beütötte a móló szálkás szélébe, amikor megcsúszott. A teste tutaj, amelyen elhajózhatnék, bele abba a mennyei boldogságba, amit érzek.

Mellém gömbölyödik, az orcáját a csupasz vállamra nyomja, az ajkam a homlokához ér, a haja a nyakamat csiklandozza.

– Furcsa, hogy egyáltalán nem furcsa, ugye?

– Te meg én? – kérdezi.

– Te meg én.

– Mintha mindig is így kellett volna lennie. – Miközben kimondom, igaznak érzem, mintha valahol odabent titokban tudtam volna. Mintha a végzetünk készen várta volna, hogy rátaláljunk. – Nem?

– Én mindig is reménykedtem benne – feleli Evelyn. Fordul egyet a gyomrom, amikor elképzelem, hogy ő ezt elképzeli.

– Még egy év, és aztán örökre hazajössz, bármit tehetsz… – suttogom. – Mi akarsz lenni, Evelyn?

Elmosolyodik, és oldalra hajtja a fejét.

– Nem tudom… Maelynn akarok lenni, olyasvalaki, aki látta a világot, és vannak érdekes történetei. Hallottál már valaha az utazó koncertzongoristákról? – Megrázom a fejem. – Maelynn rengeteget mesélt róluk. Ezeket az embereket azért fizetik, hogy egy zenekarban zongorázzanak, el tudod ezt képzelni? Talán az akarok lenni. Vagy pilóta, hogy elrepülhessek, ahová csak akarok.

– Nem lehetsz pilóta – ugratom.

– Miért? – vonja fel a szemöldökét. – Mert nő vagyok?

Felnevetek, teljesen az ujja köré csavar azzal, hogy mindenben hisz a saját korlátait kivéve.

– Mert félsz a magasban.

Csettint a nyelvével, kétségtelenül végiggondolja az összes olyan alkalmat, amikor nem mert leugrani a Captain’s Rock legmagasabb pontjáról.

– Ó, szóval hirtelen mindent tudsz rólam, Joseph Myers?

– Tudok ezt-azt – felelem halkan.

– Nos, ha olyan okos vagy, akkor te mi akarsz lenni?

– A tiéd. – Dübörög a szívem, mint a csupasz talpunk szokott a földúton, az elmúlt évek összesűrűsödve vágtáznak a mellkasomban, amikor magam felé húzom az állát, és most először megcsókolom.

Fordító: Fügedi Tímea