A fejünkben működő motor – interjú Nádasdy Ádámmal

Két nyelvészeti könyved is egyszerre jelenik meg. Az egyik (Milyen nyelv az angol?) informatív bevezetés az angol nyelv világába (te magad tájleírásnak hívod), a másik (Szmoking és bermuda) összegyűjtött nyelvészeti írásaid tartalmazza, a régebbi köteteid anyagát újabb szövegekkel kiegészítve. Míg az angol könyv zöldmezős beruházás, addig a másik lingvisztikai mű inkább át- és ráépítés. Ez két külön munkamódszer is lehetett, különböző kihívásokkal. Milyen tapasztalataid voltak?

A gyűjteményesben (Szmoking…) főleg összefésülésre volt szükség. A közel harminc év alatt adódtak átfedődő cikkek, azokat gyomláltam a szerkesztő, Turi Tímea javaslatára. Sokszor ugyanazt mondom – de az igazságokat mindig ismételgetni kell. Ez a kötet főleg a magyar nyelvről szól, mintegy beinvitál a nyelvész műhelyébe. A másik könyv az angol nyelvet mutatja be, de nem nyelvkönyv, hanem – reményeim szerint – szórakoztató információk füzére. Mint a hétvégi magazinokban a „Tudta Ön…?” típusú érdekességek.

Könyveid olvasva mintha maga a nyelv is egy élőlény lenne. Nyelvészként mennyire lehet külön vizsgálni a nyelvet a nyelvet használóktól? Akár úgy is kérdezhetném, hogy a nyelvésznek mindkettőre kíváncsinak kell lennie?

Kíváncsi persze lehet, de nekem a mestereim azt tanították, hogy nem a használókat, hanem a fejükben működő motort kell vizsgálni, amely létrehozza és megérti a mondatokat – függetlenül attól, hogy ők éppen gazdagok vagy szegények, apácák vagy örömlányok. Ez szakmailag konzervatív szemlélet, de hát ezt sose tagadtam. A nyelvtudomány nem mondja, hogy az ostoba, hazug vagy gonosz nyelvhasználat magát a nyelvet „rongálná” vagy „szennyezné”. Ez olyan tévedés, mintha azt mondanánk: a zongorát rongálja az, aki giccses, igénytelen darabokat játszik rajta. A legkártékonyabb beszéd vagy írás is lehet nyelvileg kifogástalan.

„A nyelv nem tudna működni, ha nem volna pontatlan.” – írod a Szmoking és bermuda egyik fejezetében. Az úgynevezett hiba ezek szerint eleve a működés része? Majd hozzáteszed, hogy „a nyelv sem nem logikus, sem nem ember alkotta”. Akkor honnan jön a nyelv?

Kétféle hiba van, de egyik se nyelvészeti: az egyik a nyelvbotlás, a másik a félreértelmezés. A nyelvbotlás („a megrendült tömeg” helyett „a megrendelt tömeg”), egyéni és véletlenszerű, a nyelvhasználat része, ezt a pszichológia (vagy akár a logopédia) vizsgálja – nem a fejünkben lévő motor hibája. A félreértelmezés (pl. „négyzethálós füzet” helyett „kockás füzet”) meg azért nem lényeges, mert a nyelv szemmel láthatólag válogat, hogy a világ dolgaiból mit nevez meg precízen (csésze és bögre), és mit mos össze (kocka és négyzet) – ilyenből annyi van, hogy nincs értelme hibának nevezni, ezért a nyelvészet a hiba fogalmát nem használja. A „farmer” szót „nadrág” értelemben használni nem hiba. Hogy honnan jön a nyelv, azt nem tudjuk: az ősemberrel együtt kellett kialakulnia.

Mindig külön izgalom a nyelvészeti példáid olvasni. Ezeket te folyamatosan gyűjtöd? Állandóan jegyzetelsz? Vagy ezek a remek példák részben irodalmi munkásságodhoz tartoznak?

Ha itt ravaszul arra célzol, hogy a példáim egy részét esetleg én találom ki, erre nem vagyok hajlandó válaszolni. Egyébként gyűjtöm, és vannak kollégák, barátok, akik szállítanak.

Te tudod, mi volt az első szó, amit kisgyerekként kimondtál? Ha igen, megosztod velünk?

Én persze nem emlékszem, de állítólag a bátyáimtól eltanult „jeje” volt, amit az ételre mondtam, szerintem az „egyed!” szóból.

Szegő János