A címek türelmesebbek, mint én – interjú Vámos Miklóssal
Új karcsú könyved főszereplői postások. Hogyan találtál rá erre a napjainkban igen szomorú szakmára?
Volt régebben egy parasztházam, Budapesttől 55 kilométerre. Úgy képzeltem, ha majd végképp megöregszem, ott fogok élni. Kert, madarak, nyugalom. Amikor aztán a főváros III. kerületében sikerült kertes házba kerülnöm, még ugyan nem öregedtem meg végleg, de két kertes ház fölöslegessé vélt, a vidékit eladtam. Ott volt szomszédom egy számomra igen kedves asszony. Néninek láttam, pedig kortársam lehetett – arról, hogy ő bácsinak látott-e, nincsen tudomásom. Történetesen ő volt a falu postása. Amíg nyugdíjba nem ment. Aztán a helyi postahivatal is megszűnt. Ennyi a tény, a többi fikció. A Cím nélkül faluja is máshová került a térképen. A könyvem azért nem a postásokról szól, hanem az egymás kereséséről, és voltaképpen a posta, mint olyan, ennek valamiféle eszköze is. Akkor kezdtem írni a Cím nélkült, amikor kezdtek megszűnni a postahivatalok, tízesével, százasával.
A regény – részben fiktív – helyszíne beazonosítható, irányítószáma szerint 2455 és 2456. Volt valami különleges oka annak, hogy ezen a vidéken játszódik?
Igen. A hajdani görög faluból indultam ki, amit Beloiannisznak hívtak, ide menekültek a fasiszta rezsim elől az odahaza üldözöttek. Én kamaszként jártam ott, a hajdani zenekarommal, fölléptünk. Néhány éve megnéztem, immár szinte néptelen. Viszont szerettem volna egy dombot, a történetembe, és a Duna közelségét. A Google Earth huzamos bámulása után termett az én két regénybeli településem.
A cím nem csak a postásnak, hanem az írónak is nagyon fontos. Hamar megvolt a Cím nélkül remek címe?
Voltaképpen a cím sokkal előbb volt, mint a történet. Körülbelül tíz éve várta, hogy egy könyv élére álljon. A címek türelmesebbek, mint én.
Vámos Miklós milyen levelező, milyen levelező volt? Mikor írtál utoljára kézzel levelet?
Képeslapot írtam többet is, például a svájci writer in residency-ből. De szoktam Angliába is, a lányomnak. Amíg nem volt e-mail, heves levelezésben álltam sok külföldi ismerőssel és baráttal. Ez máig is megy, de már a net segítségével. Szeretem tartani a fontos kapcsolataimat. Egy postai levél azonban sokkal többet ér az e-mailnél. Van teste, meg lehet érinteni, és ha kézzel írták, a tartalmánál is többet elárul arról, aki papírra vetette. Valamelyest izgat a grafológia is, a magam amatőr módján. A saját kézírásomat is szoktam elemezni.
Könyved titkos védőszentje Hermész mellett Örkény István. Vele leveleztél esetleg?
Igen. Pedig egy városban éltünk. Két levelet is írt, s én mind a kettőre válaszoltam. Akkoriban a fontos dolgokat írásban beszéltük meg, azt hiszem, ez jellemző volt. Fölteszem, a Tóték postására gondolsz, aki a családnak a rossz leveleket nem kézbesíti. Nekem írás előtt és alatt eszembe se jutott, csak utána, s azért helyeztem el az erre utaló célzást a szövegben.
A levéltitok szent. De sérthetetlen is?
Csak azért, mert szerénytelenség volna előállni ezekkel az itt-ott rám nézve hízelgő sorokkal. Tisztán emlékszem, az ő írógépének a szokásosnál nagyobbak voltak a betűi. Láttam is nála a (ha jól emlékszem, Remington márkájú) fekete masinát, amit látáskorlátozottak számára gyártottak, legalábbis Örkény így mondta. Ő jól látott, és sajnos nem kérdeztem meg, honnan szerezte azt a gépet. Több más akkori írónagyságtól is vannak leveleim. Igazából az irodalmi múzeumban volna a helyük, de nem szívesen válnék meg tőlük. Nehéz szívvel hoznám nyilvánosságra a tartalmukat. Kivéve ha ők adnának rá engedélyt, odaföntről, amire talán kevés az esély.
Szegő János
