Vámos Miklós: Sánta kutya (részlet)

GONDOLKODTAM

Eccer vót, hol nem vót, vót eccer egy kisjány, aki nagyon bízott Istenben. Ha Őrá gondolt, megkönnyebbedett a lelke. Amég egész kicsi vót, nem merészelt szólani hozzá, csak imádkozott, és várta mindég, hogy Ő mondjon valamit. Mikor nagyobbacska lett, már vette magának a bátorságot, s az imákba beleszőtte kéréseit és kérdéseit. Várta a választ. Isten nem olyan könnyű eset, ritkán ád jelet. Vagyis szinte soha, nem törődhet vélünk egyenkint, hangyák vagyunk idelenn a fődön, születünk, futkosunk, meghalunk.

Én vótam az a kisjány, de most már felnőttem, és Örzse megsúgta az oratóriumban, hogy szerinte nincsen Isten. Mögsúgom neköd, Évikém, löhet, hogy Ő odafönn nem is létözik! – így súgta a fülembe, mert Örzse Szögedéből jött ide. Sokszor csúfulják az őzése miatt, pedig nem tehet róla, neköm nagyon is teccik, néha szándékosan utánzom. Néha mög akaratlanul. Dühbe gurul, ha  csúfulják, de  sohsem haragszik, vagyis hamar megbocsát.

Ugyanabban a kamarában vagyunk, pöttöm lyuk, csak három fekhely U alakban, itt úgy hívják, hencser. Azokon hencsergünk, most csak mi ketten, amikor nincsen dolog. De dolog van doszt, a tartásért cserébe kihasználják az időnket. Kegyelemkenyéren vagyunk, jobb, ha nem ugrálunk, különben egyből kihajítanak.

Zsuzsit, a harmadik stipendiumos jányt azért hajították ki, mert leejtett egy tálat. Halak vótak azon a tálon, és olyan szerencsétlenül alakult, hogy a Méltósága ölibe röpült az egyik. A Méltósága nagyon finnyás egy asszonyság, félni kell tőle mindenkinek, a Méltóságos viszont inkább csöndes, szelíd, galambősz férfi, pedig nem akárki, benne van a politikában. A Méltóságos, látva, mi történt, csak annyit szólt: Ni, egy repülő hal! – és nevetett. Erre Zsuzsi is nevetett, miközben kapkodta föl a halakat a szőnyegről, rakosgatta vissza a tálra, gyorsan a Méltósága öliből is kimarkolta, majd főhajtva kínálta a tálat a soron következő vendégnek, épp az Esperes úrnak. Erre már rákiabáltak, mit képzel, ami a fődre hullott, azt megegyék? – kizavarták, s még aznap este útilaput kötöttek a talpára szegény Zsuzsinak. Nem hallottunk felölle többet.

Mikor idekerültem, boldog vótam, hálás a Méltóságoséknak, hogy éngem választottak sok-sok jány közül. Éngemet az Esperes úr ajánlott, amit aztán sokszor megköszöntem, apolgattam a kezit, húsos ujjai vannak, egy gyűrű egészen rászorult, mélyen bevág, aligha tudja azt lehúzni onnat este. Ha neköm gyűrűm vóna, abban is aludnék, csak a heti feredésnél húznám le, vigyázva, nehogy úgy járjak, mint Örzse a láncával, mit a bakájától kapott a búcsúban. Mink a nagy közös feredőteremben tisztálkodunk a cselédséggel, ami a lóistállóval határos, behallatszik a lovak mocorgása, patát váltanak, döbb, döbb, nem szeretnek ott állongani naphosszat, azt szeretik, ha kiviszik őket a völgybe mögdógoztatni.

Örzse a rácsos ablak párkányára rakta a láncát, amin lógott a pici amulett a szívbe talált nyílvesszővel, és amég mosdottunk a nagy tekenőben, a lánc valahogy lecsúszott onnat, sose találtuk mög, pedig éjszaka is próbáltunk nyomára akadni gyertya fényinél. Örzse vörösre sírta a szemit, pedig az a bakája már nincsen is mög, de akkor is, mert örök emlék, azt mongya. Örzsét én mindég nagyon mög tudtam értöni, nincsenek szülei, de még nagyszülei sincsenek, akik neköm vannak, csak most már egy másik országban. Éngem is sokat csúfultak az iskolában, amért összevissza beszéltem eleinte, értve ez alatt, hogy svábot kavartam bele, ahogy a Nagyszüleimtől hallottam, leginkább azon nevettek: Matyar vagyok! – sokat köllött erőlködnöm, míg leszoktam ezekről, de mái napig is bebecsúszik, hogy tyün, meg hogy kume glájh! Örzse nem bánja, ha csúfulják, elintézi avval: Szögedében így gyön szájra, na!

Nincsen ínyére a studium, fogadok, ha a Méltósága engedné, egyáltalán nem tanulna semmit. Úgyis a söprő végin rohadunk mög, édöseim! – hajtogatja. Hát, én nem akarok a seprű végin mögrohadni, inkább azt vallom, tanulj, tinó, ökör lesz belülled! – ami az Esperes úr szavajárása. Igen szigorúan veszi a Méltósága a tanulást, a hiányzó pro primo bé lesz zárva a nyári konyha melletti sufniba, pro secundo kukoricára térdepöltetve. Én mindent megteszek, hogy panasz rám ne legyen.

A Méltósága sokszor kéri, hogy csináljunk kardalolást. Zsoltárokat tanít nekünk, két vokszba vagyunk osztva, Örzse avval a vékony hangjával a Méltósága liblingje, az enyimé majdnem a legmélyebb, ezen nem változtathatok. Szereti, ha dalolunk népi énekeket is, és akkor eccer nem vót baj, hogy svábul daloltam, amikor rázendítettem: Wenn ich kumm, wenn kumm, wenn ich wida wida kumm! – tapsikolt, annyira teccett neki. Érdeklődött, tudok-e mást, elfújtam a Tanzer Svábot, örvendezett nagyon. Úgy belemelegedtem, hogy a végin kiszaladt a számon egy danke, aztán bocsánatot kértem.

Ő persze nem sejti, mennyire csúfulnak a többiek, ha svábolok. Mikor vettük a kuruc–labanc harcokat, rögtön lelabancoztak, Örzse próbált mögvédeni, kár vót, mert erre őtet leparasztozták, pediglen vannak mások is, akik ízesen beszélnek, például a Borcsa, ő bászél, ugye, mindent ásan mond, nagyobb baj, hogy lopkod, ha rajtakapjuk, tágra nyílt szemmel úgy tesz, mintha nem értené: Hát én ászittem, hogy áz már náktek nám káll! – nevetünk, így mögússza a pofonokat, amit elcsórt, úgyis visszavettük tőle.

Amikor idejöhettem, igazság szerint még semmit nem tudtam. Nálunk a falusi iskolában Schipecz tanító úrnak az vót a fontos, hogy nyugton maradjunk, és ha nem rosszalkodtunk, senkinek nem adott csikót. Schipecz tanító úrra sokáig fölnéztem, azt hittem, mindentudó. Tőle kaptam könyvet először kölcsönbe, rendes könyvet, a fészerben olvasgattam, gyertyacsonkokat gyűjtöttem egy dózniba, amiben Nagyapám vágott dohánya vót, amég le nem szakadt a fedele, abba nyomtam bele a viaszmaradékokat, lángra lobbantottam a kanócokat, eccerre mindég csak egyet vagy kettőt, csórtam biztonsági gyútót, ha tudtam, ha pedig nem, akkor be köllött lopakodnom a konyhába parazsat szerezni a spórheltból.

Csudálatos könyvei vótak Schipecz tanító úrnak, igen féltette őket, naponta tisztogatta tollseprővel, és vasárnap lehetett látni, ahogyan egyenként porolgatja az ablakban, óvatosan nyitogatva-csukogatva a lapokat. Ott lakott az iskola mögötti két szobában, rögtön az ajtónál állott Jónás, a csontváz, Schipecz tanító úr nem tudta, hogy Jónás, valamék rakoncátlan deák nevezte el, rettegtem attól. Sokszor beküldött, hozzak palavesszőt vagy téntát, amit zöld borospalackban tartott, abból köllött a kis üvegekbe tölteni, padonkint egy kis üveg vót három deákra. Schipecz tanító úr hívott minket deáknak, sőt kicsi deáknak, amikor jókedve vót, ha viszont megharagudott, akkor mög ördögfattyának.

Eccer tanítás után belopakodtam a polchoz, nézegettem a könyveket, simigattam és szagolgattam is őket, Schipecz tanító úr kifigyelte, de nem lett mérges, adott egy szelet kalácsot, mondta, ez az ebédje, de már jóllakott. Ilyet se hallottam még, hogy valaki kalácsot ebédezzék, ő erre, mintha kitalálta vóna a gondolatom: Magamra minek főzőcskézzek?

Az első könyv, amit kaptam tőle, a Szép magyar olvasmányok vót, összeállította az ébredő magyar ifjúság épülésére Baronits Aurél ny. egy. tan. Történelmi históriák Simonyi óbesterről, Gábor Áronról, az egri vár hős védőiről, Jurisics Miklósról, Dugovics Tituszról et cetera, akikről sohsem hallottam még. Lassan, nehezen haladtam, mert olvasni se nagyon tanított a Schipecz tanító úr, beérte avval, ha az imádságos könyvben kijelölt versszakokat declamáltuk fennhangon, ám azokat nagyjából kívülről tudtuk.

A második, amit ideadott, Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa, eléggé unalmas, sok olyan szóval, melyet nem tudok, és idegen szókkal is, a latin nem erősségem. A vége megríkatott.

A harmadik könyvet én választhattam, a fedele miatt húztam ki, bordó bőrbe kötötték, Schipecz tanító úr azt mondta, lehet, hogy ezt még nem fogom érteni, de nem bánta, vihettem. Ez teccett a legeslegjobban. A pórul járt házasságszédelgő, Maureau Pál humoros regénye, franczia eredetiből fordítá Hazaffy Sámuel. Kiadá Erdélyi Károly, Bpest, Sándor-ucca 15. Vót az első oldalon egy billog is: ifj. Kömíves Ferencz kölcsön könyvtára, alapítva 1910, 1. sorozat 417. szám. Az 1910-nek nagyon örültem, hisz akkor születtem én.

Maureau Pál humoros regényében olyan világot ismerheték mög, amiről nem is tudám, hogy létezik. Feredő szobák valának például, amikben valahogyan két csapból jött a víz, s az egyikből meleg! Úgy képzeltem, hordókat építettek a falba, az egyiket talán vasból, hogy a cselédek rakhassák alá a tüzet, hogyan másképp lehetne az a víz mindég meleg? Szó vót hotelekről, ahol laknak, de közben alul nagy teremben étkeznek, kávéházakról, ottan csak isznak, pipáznak, szivaroznak, olvassák az újságot, lóvasútról, amelyen utaznak, olyan, mint nálunk a szekér, de mégis sínen, mint a vasút, medencékről, amikben úsznak, és télen is, mert házban vannak.

Páris városát örökre szívembe zártam. Azok a kertek! Azok a ruhák! Azok a kalapok! És folyton jeges puncsot ittak à la romaine, de megkóstolnám! Közbe mög mindég franczia szókat szőttek a beszédükbe, adieu, madame, merci, monsieur, bonsoir, mademoiselle, et cetera.

Mikor elkerültem onnat, Schipecz tanító úr nekem adta A pórul járt házasságszédelgőt, ha már annyira szeretem. Beleírta: Szépreményű tanítványomnak, nagy jövőt kívánva: Schipecz Demeter. Kezet csókoltam érte, ilyen drága ajándékot még senkitől nem kaptam. Elolvastam még többször. Így kezdődik: Ha férfi tönkre jut, az asszony végett esik, ha ellenben asszony vízbe öli magát avagy megmérgezi széngőzzel, az férfi miatt esik. Sokszor elgondoltam, milyen lehet az a vízbeölés, milyen lehet a széngőzzel a mérgezés, borzongtam, fuldokoltam.

Láttam, ahány könyv, annyiféleképpen írják a szavakat, ebben például vajjon a vajon, ugy az úgy, sohsem a sohasem, ez főleg teccett. Kérdeztem a Méltóságát, azt mondta, minálunk nagy az elmaradás, nem úgy, mint a francziáknál, ahol az akadémia megszabja, miként szabályos, persze a magyarok nem arról híresek, hogy betartanák a szabályokat. Na jó, de ez épp egy franczia regény! – mutattam. Erre kis butának nevezett, hiszen nem az eredetit olvasom, hanem Hazaffy Sámuel fordítását. Odáig ez valahogy nem rendeződött el az én fejemben. Heves vágyat éreztem, hogy megtanuljak francziául, nem fűztem hozzá reményt, amikor a latin is ilyen gyatrán megy, a coniugatio és a declinatio mindég összekavarodik nekem, hiába biflázom. A Méltóságának könnyű, ő anyai ágon franczia eredetű, amire nagyon büszke, de la Gouttes jány, ezt sokszor elmondja, az atyai ág viszont porosz, a von Tropferek több ízben udvari kamarások vótak különböző német császároknál, valaha réges-régen.

Tisztességesen beszélni itt tanultam én, Prókai tanár úrtól, aki híres költő, két verseskönyve is megjelent, Prókai Adolf: Fáklyák (hazafias versek), és Prókai Adolf: Koszorúk (versek). De még az ő műveit valamért nem szabad olvasnunk, tiltja a Méltósága. Nagy szerencsém van, hogy bekerülhettem ide, ahol híres költő az egyik tanárom. Prókai Adolf nem is a kastélyban lakik, hanem hintón érkezik kedd reggel, és szerda estig marad, vendégszobát kap éjszakára. A Méltósága Dolfikámnak hívja, Prókai tanár úrra nálamnál csak ő büszkébb, kérésére néha fölolvasást tart a kastélyban híres költőként, nagy vendégséget hívnak rája. Érdekes, szerkesztő úrnak szólítják, s nem költő tanár úrnak, minekünk Örzsével pedig mosogatni köll a konyhán.

Mi ketten vagyunk a legszögényebbek, stipendiumon. A tanítás minden jánynak ingyenes, de a kosztkvártély a többieknek fizetős. Ha kimehetünk a kastélyból, ami szombat esténkint lehetséges, adnak egy kis költőpénzt, amit én majdnem mindég visszahozok, a ládámban gyűjtögetem egy harisnyába csomózva. Nem tudom, mire kuporgatom, de nem akarom eltékozolni.

Amikor idekerültem, egy rend ruhám se vót, Nagyszüleim haragudtak, hálátlannak neveztek, nem azért tartottak eddig, hogy most úrijányképzőbe kerüljek, annak hasznát úgyse vehetem soha, maradjak inkább náluk, persze köllöttem ingyen cselédnek, lábuk kapcájának, akit zavarászhatnak álló nap. Boldog vótam, amikor az Esperes úr meglátogatta a mi falusi iskolánkat, kihirdetvén, hogy a Méltósága bennlakásos tanintézete a vármegye valamennyi iskolájából fogad tanulókat, de csak a legkiválóbbak legkiválóbbjait, beleértve a magaviseletet és a katekizmusbéli jártasságot is. Azt se tudtam, hogy mi a katekizmus, csodálkoztam, mikor a Bibliából kaptunk kérdéseket, szerencsére én épp olyat, amiről beszélt Plébános urunk a misén.

Lett meglepődés, mikor Schipecz tanító úr közölte, hogy innet én lettem kiválasztva, az Esperes úr pedig beszélni akart Nagyszüleimmel. Ők jóformán végig sem hallgatták, sopánkodtak inkább, kein Geld, kein Geld, hajtogatták, míg az Esperes úr rájuk nem förmedt: Ki kér maguktól pénzt? a kisjány stipendiumon lesz! csak az a dolguk, hogy örvendezzenek!

Nem tudhatta, hogy az én Nagyszüleim örvendezni nem képesek. Mikor az Esperes úr távozott, próbáltak lebeszélni a Méltósága bennlakásos tanintézetéről, ijesztgettek, milyen sanyarú élet vár ottan reám, pálcával büntetnek meg bezárással a sötét pincébe. Nem válaszoltam, pedig azt köllött vóna mondani, folyton vertek, bezártok, mi a különbség?

Vót nálunk néhány hónapig egy távoli rokon jányka, nekem beadták, hogy testvérem, közben pedig nem is rokonom, csak őnekijük, a szülei odavesztek a Nagy Háborúban, de ezt nem árulták el. Nagyszüleim egy darabig kényeztették, mert úgy vót, hogy küldik az örökségét, de szinte semmi pénz nem érkezett, állítólag adósságokat hagytak a szülői, ezért aztán egyik napról a másikra Nataska eltűnt. Tehát szó se vót testvérségről vagy rokonságról, pénz reményiben adták neki az élést-szállást. Sveszterkém ugyanolyan hirtelen tűnt el, mint ahogyan megjelent az életemben. Magyarázatot nem kaptam, azt mondták, elutazott. Slussz-passz.

Magyarázat ritkán van, s ha mégis, ritkán hihető. Később azt állították, bennlakásos iskolába ment, közben pedig árvaházba küldték. Sánta kutyák, falkában. Meséltem Örzsének Nasiról, abban maradtunk, hogy akkor se tennénk árvaházba egy szerencsétlen kisjányt, ha mögszakadnánk a munkába, míg Nagyszüleim igen messze vótak a mögszakadástól. Mindenesetre neköm a bennlakásos, az valami ígéret földjének hangzott, mert amiatt tettek éngemet ki a fészerbe, hogy ő tanulhasson, szóval a bennlakásost csodás helynek képzeltem. A Méltósága tanintézete tényleg csodás hely Nagyszüleimhez képest. A jányok többsége csúnyán beszél a Méltóságáról, gúnyolják a sok nehéz nyaklánc, karkötő, gyűrű miatt, ám én nem értek egyet, aki gazdag, annak van, és ha már van, mért ne hordja?

Amikor ideutaztam, Nagyapám vitt a vasútállomásra szekéren, Nagyanyám annyi fáradságot se vett, hogy kikísérjen, Nagyapám a ládámat a kocsi peronjának a sarkába tolta be, féltem, nehogy ellopják, benne vót mindenem, semmit se hagytam otthon, ha ugyan otthonom vót az neköm.

Egész úton a ládán ültem, ott is aludtam, hiába ajánlgatta a kalauz úr, hogy majd ő rajt tartja a szemit. Nem sejtettem, mikor lesz, hogy újra látom Nagyapám vagy Nagyanyám, sőt kérdés, látom-e őket valaha, azóta mindenesetre nem jöttek, én se utaztam haza, pedig már több mint öt esztendeje, hogy megérkeztem ide. A Nagy Háborúnak aztán vége vót, a kommünnak is vége vót, Nagy-Magyarországnak is vége vót, és Nagyszüleim faluja többé nincs is Magyarországban, közbe fekszik a határ, fegyveres katonák silbakolják, csak útipasszussal lehet átlépni. De nem ám Svábországhoz csatolták, pedig abban a faluban minden második ember sváb, hanem Csehszlovákiához, most aztán tanulhatnak csehszlovákul, gondolom.

Nagyszüleim levelet szinte sohsem írnak, úgy látszik, mögvannak nélkülem. Vagy azért, nehogy bele kölljön tenniük egy papírpénzt, mert úgy szokás. Én se sokat írok. Mit írjak? Kiskoromban félreértettem, azt hittem, hárfa vagyok, nem pediglen árva, mikor ezt elmeséltem, a Méltósága nagyon nevetett, csipkedte a pofám, és kaptam egy hosszúkás csokit, dupla papirosba csomagolva, adtam belőle Örzsének.

Mint sokan, én se hallottam annak előtte a Méltósága tanintézetéről, ami kísérleti iskola, franczia mintára, azt köllene itten bebizonyítani, hogy a modern pedagógia vívmányaival a származási hátrányok megszüntethetők. Ez izgatja a Méltóságát, és ezért drukkol főleg nekünk, legágrólszakadtabbaknak, mert főleg mi tudnánk bizonyítékul szolgálni. Ez az egyetlen ok, ami miatt talán mégse köll annyira rettegnem, hogy mögvonják a stipendiumot tőlem. Örzse azt mondja, fütyül rája, ha mögvonják, hát mögvonják, beáll cselédnek, hisz itten se más. De nincs igaza, azonkívül Örzse és én az kettő, én nem akarok cselédkedni, nekem terveim vannak, sokra akarom vinni. Az a célom, hogy legyek egy országos hírű költő, mint Prókai Adolf, vagy egy országos hírű orvos és kutató, mint doktor Kochár Iván, aki fizikát és biológiát tanít nekünk, de közben a kastély orvosa, s ugyanakkor Sósfürdőre is átjár rendelni, vagy egy országos hírű politikus, mint a Méltóságos, akinek gyakran föl kell vonatoznia a Parlamentbe, hetekig marad Budapesten.

Neköm sokkal nehezebb lesz, mivel nem férfi vagyok, hanem jány, azaz kisasszony, fehércseléd, nő, azt se tudom, vót-e már női politikus benn a parlamentben, de azt tudom doktor Kochár Ivántól, hogy van női orvos a világban, és Prókai Adolftól, hogy női költőnek ott van mindjárt Szendrey Júlia, Petőfi Sándornak özvegye, vagy Dukai Takách Judit, akiről mást nem árult el, és az antik időkben ott vót az a Szaffó, ha jól értettem, biztos majd tanuljuk őket.

Már évek óta éltem a cselédszárnyban, melynek a hátulsó traktusa a dormitórium, vagyis a bennlakás, fönt a fizetősök szobái, lent a mi kis kamaránk, amikor doktor Kochár Iván megvizsgált, mert annyira sápadtnak látott, kicsit szédelegtem is, őszerinte vérszegény lettem, adott kanalast: Halolaj, ezt kell bevenni, Évike, reggel-este!

De hiába, azóta még jobban szédelgek, sőt hányok is, szedem azért rendesen, egy ilyen híres orvostanár nem tévedhet. Kérdezte, vót-e jószüleimnek betegségük, mondtam, fogalmam sincs, semmit se tudok róluk. Megmagyarázta, hogy az eltűnt személyeknek utánuk lehet nézni, ami a háborút illeti, vannak lajstromok, a falusi jegyzők is adnak útmutatást, ha hozzájuk fordulunk. Amennyiben óhajtom, ő szíves örömest segít. Persze hogy óhajtom, míg élek, hálás leszök! Prókai tanár úr, aki ezt hallotta, kijavított: Leszek! – én mög bocsánatot kértem, tudom, leszek, ez csak Örzse hatása.

Prókai Adolf tanár úr néhány hét múlva hívatott, a kastély könyvtárszobájába küldtek utána, ott vót doktor Kochár Iván tanár úr is, igen komoly orcát öltöttek. Prókai tanár úr intett, foglaljak helyet az egyik bőrfotőjba, akkora vót, mint egy fél szekér, de komolyan, mélyre süppedtem belé. Kérsz-e egy korty vizet, Évike, vagy esetleg valami mást? – kérdezte Kochár tanár úr. Nem vótam szomjas, azt pedig nem tudtam, mi mást lehet. Megijedtem, olyan sokáig tartották a csöndet. Rémülten pislogtam reájuk, végre megszólaltak, eccerre és akadozva, kérvén, fogadjam higgadtan, ami következik.

Az következett, hogy pöcsétes papírokat mutattak, három darabot, elolvasni őket nehezen tudám. A régi igeidőket, miket eleink oly bőven használtak vala, kiváltkép kedvelém, amiótátul grammatica órán megismerkedék velök. Vagy inkább megismerkedém, mert ikes alakzat, ami Prókai tanár úrnak a vesszőparipája. Elég az hozzá, mutatták azokat a hivatalos írásokat, ám a legkisebb mértékben sem gondoltam, hogy édes Szüleimről lehet bennük szó, egészen amég meg nem mondták a tanár urak. Akkor elöntött a forró verejték.

Prókai tanár úr beszélt főleg, halkan s távolról jutottak a mondatok a fülembe. Hogy ne vegyem szívemre a hírt, igyekezzem akként tekinteni, mintha nem rólam vóna szó, hanem egy másik kisjányról, elvégre ennyi év után az idő már idegenné teszi a múltat, pláne fölmenőinkét. Doktor Kochár tanár úr meg, hogy az alma gyakran messzire esik a fájától, erre ő sok-sok példát hozhatna. Prókai tanár úr meg, hogy eszembe se jusson azt hinni, bárki másként gondolna itt rám, mint eddig, attól, ami a papirosokban áll. Igen, de mi áll a papirosokban? – ugrált a szemem rajtuk.

Álmomba se gondoltam vóna, hogy… amit azok a hivatalos írások tanúsítottak. Az első egy jegyző levele, melyben az állott, hogy Mutim, az én Anyukám, Szülőanyám, Édesmamám atyja török származék vót, Magyarországra menekült, nem tudni, mi okból, Prókai tanár úr szerint talán politikából, Musztafa Tevelinek hívták. Kávémérést nyitott Posony városában, ott vette feleségül Torda Máriát. Egyetlen jányukat, a Mamámat, onnat szöktette meg egy trieszti kereskedő, aki hajókkal szállított fűszert s gyarmatárut.

Nem vót lélekjelenlétem kérdeni valamelyik tanár urat, hogy mi az a gyarmatáru, gánc eg… nem, hanem mindegy. Anyukám még csak a tizenhatodikban járt, mégis összeállott avval a trieszti kereskedővel, sőt született egy gyerekük, énelőttem kettő évvel! Tessék, íme lett énnekem nővérkém! Csak nem áll róla a papirosokban más egyéb, nem tudhatom, él-e, hal-e.

Istenem! Örzse szerint ha élne, már mögkeresett vóna. Viszont hátha ő se hallott rólam! Ugyanez vonatkozik az én Mamámra, talán fogalma sincsen, merre találhat. Mamámnak a sorsa homályba vész, nem világlott ki az írásokból, azt én is tudom, hogy eltűnt, mindenesetre kilencszáztizennégy ótátul semmi hír felőle, írta az a jegyző.

A következő papiros a házasságlevélnek a hiteles lemásolása egy másik jegyzőtől. Édesmamám hozzáment Édespapámhoz kilencszáztizenegyben, ami főleg azért furcsa, mert éngemet tízben szült, ami több mint gyanús, előbb szoktak házasulni, aztán gyereket világra hozni, és akkor még nem számítottuk azt a bizonyos nővéremet, aki hamarabb lett nálamnál. Örzse fölvetette, mi van, ha nem is az apám az apám? Hanem akkor kicsoda? – á, butaság.

Azért befészkelte magát ez a gyötrő gondolat, az igazat megvallva, Apukámra nem hasonlítok csöppet se, mindég úgy hittem, amiatt, hogy jány vagyok. Talán… azonban… hm.

(…)