Blog

Molnár Ferenc: Játék a kastélyban (részlet)

ELSŐ FELVONÁS

Díszes vendégszoba egy nagyon szép tengerparti kastélyban. Balról és jobbról ajtó. A színpad közepén garnitúra: kanapé, asztal, két karosszék. Hátul nagy ablak. Csil­lagos éjszaka. A színpadon sötétség van. Mikor a függöny felgördül, a bal oldali bejáratajtó felől hangos férfibeszél­getés hallatszik. Nyílik a bejáratajtó, és három szmokingos úr lép be a szobába. Az egyik rögtön felcsavarja a villanyt. Némán mennek a középre, ott az asztal köré állnak. Mind a három rágyújt. Aztán egyszerre ülnek le. Gál a bal oldali, Turai a jobb oldali karosszékbe. Ádám közé­pütt, a kanapéra. Igen nagy, majdnem kínos szünet. Füst­felhők. Kényelmes terpeszkedés. Csend. Aztán:

GÁL
Min gondolkozol olyan nagyon mélyen?

TURAI
Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni. Mindjárt a darab legelején, mikor elkezdődik, bemutatni a főszereplőket.

ÁDÁM
Az nehéz is lehet.

TURAI
De még milyen nehéz. Elkezdődik az előadás. A nézőtér elcsendesedik. Színészek lépnek be a színpadra, és kezdő­dik a kínlódás. Eltart egy örökkévalóságig, néha pláne egy egész negyedóráig, amíg a publikum megtudja, hogy melyik kicsoda és mit akar.

GÁL
Érdekes a te agyvelőd. Egy pillanatra sem tudod elfelejteni a mesterségedet.

TURAI
Azt nem is lehet.

GÁL
Nem múlik el egy félóra, hogy ne beszélnél színházról, színészekről, darabokról. Más is van a világon.

TURAI
Nincs más. Drámaíró vagyok, és ez nagy átok. Már Al­phonse Daudet megírta az emlékirataiban, hogy mikor az apja meghalt, arra gondolt, micsoda hatásos jelenet volna ez a színpadon.

GÁL
Jó, azért ennyire mégsem lehet az ember rabszolgája a mesterségének.

TURAI
Aki nem lehet ura, az rabszolgája. Középút nincs. Hidd el, az nem tréfa: egy darabot jól elkezdeni! Ez egyike a legnehezebb színpadtechnikai problémáknak. Gyo­r­san mutatni be a figurákat. Vegyük például itt ezt a ké­pet: mi hárman. Három szmokingos úr. Ha nem ennek a nagyúri kastélynak ebbe a szobájába lépnénk be, ha­nem egy színpadra, épp, mikor egy darab kezdődik. Egy csomó érdektelen dolgot kellene összevissza beszélnünk, amíg kiderülne, hogy kik vagyunk. Hát nem volna sok­kal egyszerűbb a dolgot úgy kezdeni, hogy előállunk és bemutatkozunk? (Feláll.) Jó estét. Mi hárman itt, ebben a kastélyban, vendégek vagyunk, most az ebédlőből jö­vünk, kitűnően vacsoráztunk, megittunk két üveg pezs­gőt. Az én nevem Turai Sándor, színműíró vagyok, har­minc éve írok darabokat, ebből élek. Pont. Most te.

GÁL
(Feláll.) Nevem Gál, szintén színműíró vagyok, ugyan­csak darabokat írok, mégpedig kivétel nélkül mindig en­nek az itt jelen levő úrnak a társaságában. Mi ketten híres darabíró-firma vagyunk. Minden jó bohózat és operett­szöveg színlapján ez áll: írta Gál és Turai. Természetesen szintén ebből élek.

GÁL ÉS TURAI
(Egyszerre.) Ez a fiatal úr pedig…

ÁDÁM
(Feláll.) Ez a fiatal úr pedig, engedelmükkel, Ádám Al­bert, huszonöt éves, zeneszerző. Én írtam a zenét ennek a kedves két úrnak a legújabb operettjéhez. Ez az első szín­padi munkám. Ez a két éltes angyal fedezett fel engem, és most az ő segítségükkel szeretnék híres lenni. Ők hívattak meg ide, ebbe a kastélyba is. A frakkomat és a szmokingo­mat ők csináltatták. Tudniillik egyelőre még szegény és ismeretlen vagyok. Egyébként: korán árvaságra jutottam, és a nagymamám nevelt fel. A nagymamám már meghalt. Most egyedül vagyok a világban. Se nevem, se pénzem.

TURAI
De fiatal vagy.

GÁL
És tehetséges.

ÁDÁM
És szerelmes vagyok a primadonnába.

TURAI
Ezt már nem kellett volna mondanod, ezt már a publi­kum magától is kitalálta volna.

Mind a hárman leülnek.

TURAI
Hát nem ez volna a legegyszerűbb, így kezdeni egy da­rabot?

GÁL
Hiszen ha ezt lehetne, könnyű volna darabot írni.

TURAI
Nem olyan nehéz az, hidd el. Nézd, kérlek: az egész do­log…

GÁL
Jó, jó, jó, csak ne kezdj megint színházról beszélni. Tor­kig vagyok vele. Majd holnap beszélünk, ha parancsolod.

TURAI
Igazad van. Végre egypár boldog, gondtalan óra. Ez a szép autóutazás! Olaszország! És Isten veled, íróasztal, írógép, Isten veletek, rossz illatú kulisszák, hamis színé­szek és igazi direktorok! Egész évben örülök ennek a pár hétnek, amelyet itt szoktam tölteni. Remek hely, nagy­szersű házigazda, igazi barát és igazi úr, aki szabadjára en­gedi a vendégeit! Aztán szeretem ezt a finom, gazdag vilá­got itt, amely annyira nélkülözhetetlen még a legrosszabb operettszövegben is. És ne felejtsük el a legnagyobbat – uraim –, készen van a munka! Készen van az új operett! És nyár van, és szép az éjszaka, és előttünk a kék tenger, és remek volt a vacsora… (Órájára néz.) …és még nincs is nagyon késő. Két óra tíz perc. Egy szép nap. Érdemes megejegyezni.

GÁL
Péntek.

TURAI
Úgy van.

GÁL
Bár ne volna úgy.

TURAI
Püff! Kezdődik az önkínzás a babonával.

GÁL
Kérlek, nem szabad pénteken érkezni.

ÁDÁM
(Boldogan ábrándozik a kanapén.) Ugyan, uraim… minden egy mindegy… péntek, szombat, vasárnap, tavasz, nyár, ősz, tél. Minden szép! (Lecsukja a szemét.)

TURAI
Nekem a kedd a rossz napom. (Gálhoz.) Például te kedden születtél.

GÁL
Hát, kérlek. Eddig már a következő pechjeink voltak a péntek miatt. Délben San Martinónál zuhogó eső és gumi­ efekt, emiatt: egy óra késés. Délután Fierónál kutyagázolás, megállás, népgyűlés, veszekedés és fizetés. Emiatt: ideérkezés este nyolc helyett tízkor. Péntek. Ki nincs itthon? A nagyszerű házigazda és az egész társa­ ság, köztük az, aki miatt tulajdonképpen idejöttünk. Ki­ ránduláson vannak. Péntek. Hol a primadonna, az ifjú és tehetséges, a legszebb, a legédesebb, ennek a kastélynak legfontosabb vendége? Velük van a kiránduláson. Vis­ szajön estére? Nem. Mikor jön vissza? Nem tudja senki. Péntek.

TURAI
Majd csak hazajön.

GÁL
Ha most jön, már szombaton jön.

ÁDÁM
(Ábrándozva.) Ah! Holnapig várni… hogy láthassam… Egy egész hosszú éjszaka…

GÁL
Péntek.

TURAI
Hát jó. Most jövök én. Péntek: ragyogó ebéd San Mart­inóban, felülmúlhatatlan eszpresszókávé. Igaz: mialatt ebédeltünk, zápor. De a kávénál váratlanul napsütés, te­hát pormentes országút és illatos levegő. Kutyagázolás, népgyűlés, igaz. De két szerencse: kutya életben maradt, és minket nem vertek meg. Megérkezés a kastélyba ké­sn, igaz, de megint szerencse: senki sincs itthon, a fáradt utasoknak nem kell kínos társalgást folytatniok, és még­is felséges paprikás csirkét kapnak, messze a hazától, az olasz tenger partján. És a fő szerencse, a legnagyobb: ez a szoba itt, ez a szoba itt az angyalé mellett, evvel az átjáró­ajtóval… (Ádámhoz, erősen hangsúlyozva.) …evvel az át­járóajtóval… épp ez a szoba üres, és hála régi barátságom­nak a főkomornyikkal, számunkra kijelöltetik. Ez csak szerencse.

GÁL
(Ádám felé.) Az ő szerencséje.

TURAI
Az ő szerencséje a mi szerencsénk is. Ha ők ketten bol­dogok, neki szebb melódiák jutnak eszébe, és az angyal szebben énekli. A siker pedig közös. Mindenikünké. Nincs itthon? Annál szebb lesz a meglepetés: az angyal az éj folyamán mit sem sejtve hazaérkezik a kirándulásról, bemegy a szobácskájába, lenyugszik az ágyacskájába…

GÁL
Mért kicsinyítesz, te bájos? Szép nagy szobája van, és óriá­si ágya. Én ismerem ezt a helyet.

TURAI
Mindegy. A fő, hogy hazajön, nem is sejti, hogy mi itt vagyunk és elhoztuk neki a kész operettet – uraim! –, a kész operettet, és hajlandók vagyunk neki ebből az ope­rettből elénekelni azt a még nem világhírű, de biztosan világot hódító nagy valcert, a fővalcert, az égbe szárnya­ló valcert, amelyet ez az ártatlan gyermek, szerelmes fia­tal szívének minden lelkesedésével…

GÁL
(Közbevág.) Elég! Még elbizakodik. (Órájára néz.) Mind­járt fél három. Uraim! Van egy indítványom. Feküdjünk le. Holtfáradt vagyok. Énekeljünk holnap. Ha eddig nem jött, reggelig marad. Én ismerem ezt a házat. Reggel öt­kor keltünk fel, négyszáz kilométer zúg a fejemben. Az ártatlan ifjú már alszik is.

ÁDÁM
(Félálmából felriad.) Nem alszom. Minden szót hallok.

GÁL
Hát mit mondtam?

ÁDÁM
Reggel ötkor, négyszáz kilométer, valamit a fejeddel…

GÁL
Na látod.

TURAI
Én se bánom, ha a meglepetést reggelre halasztjuk. Majd a valcerrel ébresztjük fel.