Generációk harca a figyelemért – interjú Steigervald Krisztiánnal

Steigervald Krisztián több mint 20 éve foglalkozik a generációk kutatásával. A Generációk harca című, nagy sikerű könyve után nemrég került a boltokba a Generációk harca a figyelemért, mely többek között kommunikációs, pszichológiai és pedagógiai szempontok alapján vizsgálja a generációk tartalomfogyasztását, értékrendjét és emberi kapcsolatait – a szerzőtől már megszokott közvetlen, érthető stílusban.

Az előző könyved a generációs különbségekre fókuszált, és a különböző nemzedékek közti megértésre buzdított. Miért pont a figyelem lett a folytatás központi témája?

Személyes oka van. Kétgyermekes apukaként egyre jobban feltűnt, hogy milyen gyökeres átalakuláson megy át a koncentráció képessége. Egyre kevesebben olvasnak úgy, mint régen, a mélyolvasás képessége gyengült, az audiovizuális kultúra és a digitális környezet hatására elkezdett egyre jobban szóródni a figyelem. A gyerekeimen láttam, mennyire megváltozik a magatartásuk és a figyelmük, ha túl sokat ülnek a monitor vagy a tévé előtt. Két-három évvel ezelőtt pedig komolyabban is elkezdtem foglalkozni a figyelem változásával a generációk tükrében, összefüggésében. A kiinduló szál azonban mindenképp az apai aggódás volt.

A könyvedben azt írod, hogy a figyelem az egyik legfontosabb, legértékesebb készség napjainkban. Hogyan tudjuk ezt fejleszteni, hogyan tudunk tudatosabban figyelni? Lehet ezt tanulni?

A figyelem valóban az egyik legértékesebb emberi, társadalmi érték lesz a közeljövőben az életünkben, és egyre többen fognak versenyezni a figyelmünkért. Már most is így van: az összes csatorna, streamingszolgáltató és közösségimédia-platform mind azért küzd, hogy a figyelmünket megszerezzék. A figyelem azonban egy rettenetesen szűkös erőforrás, és innentől kezdve nagyon értékes is. Ha nem figyelünk oda, és nagyon automatikusan élünk, akkor ösztönösen belecsúszhatunk abba a helyzetbe, hogy a figyelmünket nem mi irányítjuk, hanem a környezet.

Ezt a figyelemirányítási trendet veszélyesnek látod?

A figyelmünket lekötő felületekkel önmagában nincsen baj, csak akkor, ha mi ezt nem szeretnénk. Ezért javaslom a könyvben is, hogy foglalkozzunk a saját figyelmünkkel, mert akkor van döntési lehetőségünk. Ha a környezet ural minket, akkor nincs. És itt nem a jó és a rossz harcáról van szó, hanem a tudatosságról. Az első lépés, hogy kezdd el monitorozni, mennyire függsz a digitális eszközeidtől, milyen szinten uralják a figyelmedet, a mindennapjaidat, az éjszakáidat, az életedet. Ez a kiinduló állapot. Akkor beszélhetünk fejlesztésről, változásról, ha tudjuk, hogy mi a bázis, a kiindulópont. Ez már önmagában egy figyelmi gyakorlat, ez már a figyelem alapja, hogy megvizsgálod, milyen a jelenlegi életed. Mennyi tévét nézel, mennyi közösségimédia-platformot használsz, milyen szinten van jelen a munkádban, a családi életedben a digitális világ. Nem azt propagálom, hogy a 21. században lenullázzuk a digitális kapcsolódást. A mobiltelefonunk nem olyan, mint a cigaretta vagy az alkohol, amit le lehet rakni. Ugyanakkor ha tudatosan figyelsz egy kicsit arra, hogy mi történik az életedben, akkor már léptél egyet, és eldöntheted, hogy ez így jó neked, vagy szeretnél változtatni. 

Melyek a te bevált módszereid a koncentrációra?

Én megfigyeltem magamon, hogy a munkám és sok minden egyéb miatt a digitális világ nagyon intenzíven jelen van az életemben. Rájöttem arra, hogy ha hagyom ezeket az automatizmusokat, akkor nem tudok hatékonyan dolgozni. Hihetetlen sebességgel és gyakorisággal érkezik valami, ami elvonja a figyelmemet. Legyen ez egy Messenger-üzenet, egy email, egy telefonhívás; nagyon sűrűn jönnek, és nagyon nehéz alkotni, ha ilyen sok a zavaró tényező. Elkezdtem rendszeresíteni, hogy 50 perces intervallumokra kikapcsoltam minden internetes eszközt, repülő üzemmódra tettem a telefonomat, és erre az időre csak arra fókuszáltam, amit épp csináltam. A könyvet is így írtam meg. 50 perc után pedig tartottam egy 20-25 perces szünetet, amikor újra bekapcsoltam a telefont és a netet. Egész egyszerűen magunkra kell vennünk egy szigorú keretrendszert ahhoz, hogy mélyebben tudjuk használni a figyelmünket. Manapság mindenkinek lehetősége van bárkit és bármit elérni. Itt nemcsak a kereskedelmi csatornákra gondolok, hanem a barátok, a főnököd, az anyád, a feleséged, bárki a nap 24 órájában bármikor rád írhat, a válaszodat várva. Nekünk kell odafigyelnünk arra, hogy ez alól érdemes időnként kivonulni, hogy hatékonyan tudjunk alkotni, dolgozni, vagy csak elmélyülni valamiben.

Természetesen az új könyvedben is meghatározó téma a „generációzás”. 1976-ban születtem. Első emlékeim között ott vannak Farkas Berci és Misa Mackó, az 1980-as moszkvai olimpia kabalája, megéltem a szocializmus végét, a hétfői adásszünetet a tévében, tinédzser éveimben a rendszerváltást, később pedig az internet és a mobiltelefon térhódítását. Vicces túlzással persze, de sokszor arra gondolok, az X generáció a „legjobb”… Egy biztos: elég sűrű volt eddig az életünk.

Azt kardinálisan kijelenteném, hogy nincs jó vagy rossz generáció, még vicc szintjén sem, pedig én is az X generáció tagja vagyok. Az X-eseknek véletlen, hogy ilyen időszakban látták meg a napvilágot. Nem a mi előnyünk, hogy mindezt átéltük, hanem a mi felelősségünk, hogy ezzel kezdjünk valamit. Ha ezt a felelősséget képesek vagyunk magunkra venni, az egy teljesen más megközelítést jelent. Mert sehova nem vezet, ha abban sütkérezünk, hogy mi aztán mindent megéltünk és mindenhez értünk. Inkább azt kéne megértenünk, hogy mi vagyunk azok – és most kicsit kitágítanám a kört, mert idevenném a fiatal baby boomereket, a teljes X generációt és az idősebb Y-osokat is –, akik rendelkeznek egy nagyon erős 20. századi tapasztalattal és egy komoly 21. századi tapasztalattal is. Mi vagyunk a generációs híd, mi vagyunk a mediátorok, a kapocs a 20. és a 21. század között, és ezt még fokozhatnám, de valójában ez felelősséget jelent. A mi szent kötelességünk lenne lefordítani a 20. századi értékeket 21. századi nyelvre, és átvinni őket a jelenkori platformokra. Mert az összes olyan alfa és Z generációs fiatalnak, akik egy másodpercet sem éltek a 20. században, nincs tapasztalata egy olyan világról, amiben még nem volt internet. Ezért is írtam a könyvben arról, hogy milyen nagy feladat a mostani szülőgeneráció számára megtanítani a gyerekeiknek a határokat kezelni az online és az offline tér között. Hogy a nap végén csukjuk be a laptopot, tegyük le a telefont azzal, hogy „mára kész, befejeztem”. Egy gyerek csak és kizárólag így tanulja meg, hogy a digitális térnek van eleje és vége. Különben azt fogja gondolni, hogy a mobiltelefon az ötödik végtagunk, ami hozzánk nőtt, mint valami robotalkatrész. Ez kizárólag a mi felelősségünk, nem háríthatjuk a gyerekeinkre, nem róhatjuk fel nekik hibaként. Ők csak adaptálják és felnagyítják mindazt, amit adunk nekik. És most ezt adjuk.

Mezősi Péter