Ha megkérdezték, mit csinálok, amikor dolgozom, azt feleltem: „játszom” – interjú Vadadi Adrienn-nel

Emlékfestés címmel a napokban jelent meg az első regényed az Athenaeum Kiadónál, ám nem ez az első könyved, sokan gyerekkönyvek szerzőjeként ismerhetnek. Kérlek, mesélj magadról néhány mondatban, mutatkozz be olvasóinknak.

Szegeden születtem, 1976. június 1-én, bár nem teljesen igaz, de én mindig is úgy gondoltam rá, hogy a nyár első napján. Amikor már majdnem véget ér a suli, kezdődnek a nyaralások, a végeláthatatlan baráti együttlétek, tápláló, közösségi semmittevések. A nyár a kedvenc évszakom, de nem csak azért, mert nem fázom, hanem mert kinyílik számomra a világ. Persze, szeretem év közben az írással járó csendes magányt, de valójában akkor érzem magam teljesnek, amikor az egyedüllét és a barátok között levés egyensúlyban van. A barátok alatt nem csak a felnőtteket, hanem a gyerekeket is értem, sokszor azt veszem észre, hogy társaságban inkább hozzájuk csapódom. A gyermeki lényem erősen él bennem, amit a hétköznapokban anyukaként és feleségként nehezebben élek meg, ezért amint van rá alkalom, hogy találkozzak vele, ki is használom. A gimiben nem gondolkodtam el azon, hogy lehetnék-e más, mint óvónő, de jó választásnak tűnt, szívesen jártam nap mint nap munkába. Akkoriban ha megkérdezték, mit csinálok, amikor dolgozom, azt feleltem: „játszom”, és ha azt, mit csinálok, amikor nem dolgozom, azt mondtam: „játszom”.

Hogyan érkezett az életedbe az írás?

Hosszú évek után eljött a pillanat, amikor azt éreztem, most már felnőtt dolgokra vágyom. Gondolkodtam sokat mihez is kezdjek magammal, viszont mivel semmi máshoz nem értettem a gyerekeken kívül, semmire sem jutottam. Itt jön a fura fordulat: egy látóhoz fordultam, aki belelátta a jövőmbe az írást. Így vágtam bele az újságíró egyetembe, tanultam és láttam sok felnőtt dolgot, amik nem igazán tetszettek. Főleg, amikor megjelent az első cikkem az Élet és Irodalomban egy pilisi faluról és minden ott lakó ellenem fordult miatta. Nem tudtam elviselni az emberek haragját, és arra gondoltam, hogy a gyerekekkel milyen más! Ha megharagszunk egymásra, elég egy fél mosoly, egy kacsintás, és máris megy az élet békésen tovább. Úgyhogy szaladtam vissza a gyerekekhez, de már nem az oviba, hanem mivel írni tényleg megszerettem, a mesékbe. Az elmúlt tíz év alatt több, mint harminc könyvem jelent meg, hosszabbak és rövidebbek, bölcsiseknek, ovisoknak, kisiskolásoknak és kiskamaszoknak. Hogy melyikre vagyok a legbüszkébb? Nehéz megmondani, de talán az Alma utca 22-re, mert azt írtam először az ovis mesék után, és ezzel a könyvvel derült ki, hogy csak az ovis emlékeimet írogattam-e eddig, vagy tényleg író vagyok, és képes vagyok a fantáziámból is dolgozni.

Az írás mellett egy másik szenvedélyed is van.

Azt lehetne gondolni, hogy egy bizonyos életkor fölött már nem lehet mély barátságokat kötni, de ezt nem akartam elfogadni. Negyvenévesen találtam rá egy olyan közösségre, ami nélkül nem is lennék az, aki ma vagyok. Különös formáját választottuk az egymáshoz való kapcsolódásnak, mert „csak” táncolunk, mindenféle beszélgetés nélkül. Nagy lépés volt, hogy táncolásra adtam a fejem, mert a tánc terén mindig is gátlásos voltam. Aztán elegem lett abból, hogy már előre feszengek, ha tudom, olyasmi helyre megyek, ahol mozdulni kell. Ezért bátorságot gyűjtöttem és elmentem egy szabadtáncos eseményre, 5Ritmusra, ahol senki sem mondta meg hányat lépjek jobbra, hányat balra, vagy hogy hova tegyem a kezem, csak egy kérés volt, maradjak mozgásban, amíg szól a zene. Iszonyú gyötrelmeken mentem át az első pár alkalommal, legszívesebben hazaszaladtam volna, de végül megküzdöttem magammal. És ezzel kinyílt egy új világ, mert a mozgással felszabadult a testem és elkezdett érezni a lelkem. Azt hiszem én akkor néztem szembe először önmagammal, akkor váltam felnőtté. Sosem gondoltam volna, hogy én, akinek nagyon fontos a szájon át történő kommunikáció, olyan erős kapcsolatokat kötök nélküle, mint még soha azelőtt. Mert a test, ha mozdul, mindent elmond. Magamról, másokról, a világban való létezésről. Mivel nem beszéltünk, sokáig semmit sem tudtam senkiről. Mégis, amint hétről-hétre beléptem a tánctérre, azt éreztem, hazaérkeztem. Ettől a tapasztalástól minden más is megváltozott. Évek alatt megküzdöttem a nehézségeimmel, és egyre jobban éreztem magam a bőrömben, ami kihatott mindenre, ami körülvesz. Ma már azt is élvezem, ha semmi különös nem történik velem, csak úgy vagyok, akár egyedül, de legfőképp másokkal, közösségi semmittevésben.

Miért döntöttél úgy, hogy ezúttal a megszokottól eltérő műfajban, felnőtteknek fogsz írni?

A karanténok hoztak változást, mert be voltunk zárva a szűk családunkba, a kis házunkba. Hogy azt érezzem, nem csak háztartási alkalmazott vagyok, minden nap kiszorítottam magamnak egy kis időt arra, hogy azzal foglalkozzam, amivel akarok. Volt, hogy a tetőn táncoltam, volt, hogy próbáltam írni, de valójában egyik sem ment. Az íráshoz muszáj, hogy átmenjen rajtam az élet, különben nincs mit megdolgozni, és nem tud kijönni semmi a másik oldalon. Írás közben elkezdtek a mondataim a másikra rímelni, és amikor másnap visszaolvastam a szöveget, egy nagy zagyvaság volt csak, semmi más. Kétségbeesésemben felhívtam egy régi újságíró tanáromat, aki azt ajánlotta, csak írjak. Mindegy, hogy mit, csak írjak. Írjak mondjuk úgy, mintha egy barátnőmmel beszélgetnék. És én írtam. A „legjobb barátnőmnek”. Közben pedig kibújt belőlem egy történet, amivel a tánctéren küzdöttem meg. Ez lett az Emlékfestés. Valamennyire rólam szól, valamennyire másokról, valamennyire a fantáziámról.

Az Emlékfestés egy sikeres, ám életében elakadásokkal szembesülő festőnő története. A gyermekkorát súlyos trauma terheli, amellyel szembe kell néznie, hogy tovább tudjon lépni. A regény az ő önismereti útját követi végig. Miért fontos szerinted a feldolgozatlan traumák, mélyen eltemetett problémák feltárása, megismerése?

Az alkoholizmus tabutéma, még akkor is, ha minden szűkebb vagy tágabb családban van alkoholista, ám mivel szégyellni valónak tartjuk, nem beszélünk róla. Az én apukám is ivott, de mivel csendes, tisztességes ember volt, nem duhajkodott, úgy tettünk, mintha a mi családunkban minden rendben volna, és az italozás titok volt. Pedig egy alkoholistával élni felér egy hullámvasúton utazással! Senki sem lehet biztos abban, hogy a következő pillanatban, egy családi ünnepen, egy nyaraláson mi fog történni. Mindenki annak van kitéve, hogy lecsúszott-e egy-két pohár, vagy sem, és senkinek sincs ráhatása az eseményekre. Egy fiú gyereknek az apja mutatja a képet, amilyenné válnia kellene, egy lánynak pedig az apja szemében kellene meglátnia először magát, mint nőt. Szépnek, értékesnek és feltétel nélkül szerethetőnek. Torz képeket kapnak az alkoholisták gyerekei, amikkel aztán kezdeni kell valamit. És azzal a szeretettel is, amit a gyerek feltétel nélkül érez a szülője iránt, bármilyen is az. Nehéz szembesülni azzal, hogy az ital fontosabb, mint ő maga. Felnőttként aztán rájöhetünk, hogy apa vagy anya nem azért ivott, mert nem szeretett eléggé minket, hanem mert megoldhatatlannak tűnő gondja volt. És az a gond nem belőlünk fakadt, bármennyire is azt érzi egy gyerek, hogy ő megoldhatta volna.

Noha a könyved fikciós mű, számos ponton rezonál napjaink valóságára. Feladata szerinted az irodalomnak reflektálni a környezetünkben zajló jelenségekre? Szükségét érezted, hogy valamiféle útmutatást, támogatást nyújts a főszereplő történetéhez hasonló helyzetben lévőknek?

Én csak magamból kiindulva tudok írni. Még ha kisfiú, medve vagy felnőtt férfi bőrébe bújok is, valahol minden szereplőm én vagyok. Én, aki ebben a világban élek, aki beszívom magamba a világban történt eseményeket, valahol tudat alatt összedolgozom a saját élményeimmel és a végén történetekké formálom őket. Nem tudok nem rezonálni a valóságra, mert körülvesz. Az Emlékfestéssel nem kívántam útmutatást adni senkinek, az enyém csak egyfajta megoldás a problémára, de számtalan más formája is lehet. Viszont szeretem az összetartozás érzését. Támogató, ha azt érzem, mások is hasonló dolgokkal küzdenek, mint én. Ezért örülök, ha majd lesz olyan olvasó, aki azt éli meg, hogy nincs egyedül, hogy ott állunk mellette még nagyon sokan, akik hasonló cipőben járunk, mint ő.

Az interjút az Athenaeum Kiadó készítette a szerzővel, kérjük a forrás megjelölését.