Áldozatkész szeretet? Emily M. Danforth: Cameron ​Post rossz nevelése

Felnőttként lettem katolikus, választott hitem lett a katolicizmus, és szeretem azt gondolni, nem tévedhettem akkorát, mikor egy olyan egyházat választottam lelkiségem középpontjául, ami a szeretetre épül.

Jó sokáig halogattam, hogy írjak erről a kötetről, illetve, hogy meg kelljen nyilvánulnom ebben a kérdéskörben. Azt gondolom mindig nehéz megszólalni, ha az embernek személyes érintettsége van, főként abban az esetben, ha hiteles és önazonos szeretne maradni. Cameron Post rossz neveléséről már számos cikk, recenzió és bejegyzés született, üdvözölve az LMBT kamaszkori megjelenítését, és főként a melegek átnevelő táborainak betiltását célzó újabb indokoltságot. Ugyanakkor keresztény szemszögből még nem nagyon találkoztam egyetlen olyan írással sem, ami ne lett volna bigott, álszent, vagy mereven elutasító. Vagy egy unalomig ismételt általánosítás-halmazzal van dolgunk, vagy felületes, jelzőkkel teletűzdelt értékelésekkel, amelyek sok újat nem tudnak hozni. Keresztény vagyok, és a katolikus hitet vallom. Ezért is nehéz a szívem, ha a könyvről van szó. Valószínűleg hosszú leszek, de nem lehet elégszer ismételni: kereszténynek lenni azt is jelenti, hogy nem provokálunk, ítélünk el és meg, békét szeretnénk és a megbocsátás útján Jézust követjük. És persze nem általánosítunk, nem vagyunk kirekesztőek, és nem a szájunk íze szerint magyarázzuk a Szentírást. De vegyük sorjában… 

„A szüleim halálának délutánján éppen egy bolti lopással voltam elfoglalva Irene Klauson társaságában.”

A történet Cameron Postról, egy tini lányról szól, aki egy montanai kisvárosban él a szüleivel a ’90-es évek Amerikájában. Illetve mégsem, mert a kiskamasz Cameron a történet elején épp elveszíti a szüleit egy balesetben, miközben legelső gondolata a megkönnyebbülés. Nem amiatt, amivel a regény indít, tudniillik, hogy a barátnője és ő rágót loptak a helyi kisboltból, hanem sokkal inkább amiatt, hogy Cameron ekkor csókolózik először lánnyal, gyerekkora legjobb barátnőjével. Ekkor kezd el ébredezni nemi identitása, nőni benne a vágy a másik iránt, aki azonos nemű. Egyikük sem beszél a dologról, de elkezd bennük körvonalazódni a gondolat, hogy amit tettek, nem helyes. Ami játéknak indul, izgalmas felfedező úttá válik és még izgatóbb élménnyé. 

„Irene egyenesen a szemembe nézett, az arcunk megint közel volt egymáshoz. – Fogadjunk, hogy nem mersz megcsókolni – mondta, és továbbra is a szemembe fúrta a tekintetét. – Ez most igazi kihívás? – kérdeztem.Olyan képet vágott, mint aki azt mondja: „naná, te hülye”, és bólintott.Úgyhogy megtettem, ott helyben, még mielőtt tovább beszélhettünk volna róla, vagy Irene anyja bekiabált volna, hogy menjünk, mosakodjunk meg vacsora előtt. Amíg nem csinálta még az ember, semmit sem tudhat egy ilyen csókról. Csak maga a gesztus volt meg a reakció, Irene sós ajka, tonikíze. A szédülés-féle, amit közben éreztem. Ha ez az egy csók lett volna, csakis a kihívásról lett volna szó, és az semmiben sem különbözött volna mindattól, amit addig csináltunk. De a csók után, amikor a ládáknak dőltünk, és egy darázs nagy ívben repülve lecsapott pár csepp kiömlött üdítőre, Irene megint megcsókolt. Pedig nem kérdeztem, meg meri-e tenni. De örültem, hogy megtette.”

Fontos tudni, és átérezni ezt a gyermeki nyíltságot, ártatlanságot, Cameron további személyiségfejlődése és útja szempontjából. A lányt nem erőszakolták meg, zaklatták, kényszerítették, vagy bántották, mint ahogyan ezekre később látunk is példát az Isteni Ígéret nevű átnevelőközpontban. Kiskorától a lányokhoz vonzódik, mindenféle trauma, rossz tapasztalat, vagy példa nélkül. De, hogy visszakanyarodjunk: megkönnyebbülés. Cameronnál ez nagyon gyorsan vált át aztán bűntudatba, szégyenbe, saját magát ostorozza azzal, hogy ha ő nem lenne ilyen bűnös, a szülei még ma is élnének.

„Mr. Klauson kint állt, várt, talán levegőt sem vett, pont úgy, mint én. Még most is magam előtt látom, ahogy ott áll az ajtón túloldalán. Arra gondolok, hogy a kopogtatás előtt még voltak szüleim, utána már nem. Mr. Klauson is tudta; fel kellett emelnie kérges kezét, és el kellett vennie tőlem a szüleimet este tizenegykor egy június végi, meleg éjszakán: nyári szünet, tonik, lopott rágó, lopott csókok – egy tizenkét éves gyerek remek élete, amikor már majdnem mindent sejtettem, arról pedig, amit még nem ismertem, úgy éreztem, simán megy majd, csak ki kell várnom, de Irene amúgy is mindig ott lesz velem, és ugyanazt várja.”

A kötet egyik legnagyobb erőssége a karakaterek sokszínűségén túl Danforth érzékletes írásmódja, melynek köszönhetően a leíró részek sem unalmasak, hanem izgalmasak; végtelenül bele lehet feledkezni egy nyári, vidéki kisváros mindennapjaiba, majd később az Ígéret környezetébe. A gyász érzésével együtt megérkezik a lány nagynénje is, Ruth, aki mélyen vallásos és ultrakonzervatív beállítottságú. Cameron nevelésével kapcsolatban itt követi el az első hibát, meg sem próbál segíteni a gyász feldolgozásában, csak a saját maga által jónak vélt megoldásokat és gondolatokat nyújtja a lánynak. Cameron Post rossz nevelése (amely címet, egyébként utálok, mert miért nem lehet a nevén nevezni a dolgokat, és egyszerűen átnevelésének fordítani a miseducation szót?) itt kezdődik meg igazán, egyszer sem látjuk a szeretet bármiféle megnyilvánulását ezen a ponton, csak a külvilágnak történő megfelelési vágyat.

Cameron szép lassan falakat emel maga köré, egyrészt ébredező szexualitása, másrészt pedig árvasága miatt. Elzárkózik legjobb barátnőjétől, és mindenki mástól is, csak a filmek világában érzi biztonságban magát. A tinit nagymamája, és Ruth neveli tovább, folynak kamasz iskolás éveinek mindennapjai, vannak barátai, sportkarrierje, csínyekben vesz részt, továbbra is milliónyi filmet néz, közben pedig egyre biztosabban tudja magáról, hogy őt a lányok érdeklik. Ennek megfelelően persze beleszeret a legnépszerűbb lányba az osztályban, akivel jó barátok lesznek. Cameron kezdettől többet érez a lány iránt, akiről azt véli, viszonozza is az érzelmeit, de csalatkoznia kell. A lány elárulja őt, nagynénje tudomást szerez Cameron leszbikusságáról, és úgy dönt, egy keresztény átnevelő intézménybe, az Isteni Ígéretbe küldi a lányt. A bentlakásos intézmény pedig megkezdi Cameron letérítését „bűnös vágyainak” útjáról.

Szükséges hangsúlyozni, hogy a regény egyetlen mondatában sem szerepel utalás arra vonatkozóan, bántanák, megaláznák, fenyítenék stb. a bentlakókat. Mindenki szelíd, jóindulatú, a fiatalok beletörődőek, egymással is abszolút normálisak. Ugyanakkor itt csúcsosodik ki a vallásos érzületű ember(ek) legnagyobb felelőssége, úgy szeretnék jó szándékúan átnevelni és üdvözülésre kész, jó kereszténnyé formálni ezeket a fiatalokat, hogy az egyébként is elbizonytalanodott, kétségek között gyötrődő ifjú emberekben a megértés és megismerés, az őszinte odafordulás és nyíltság helyett egyre elhatalmasodó bűntudatot ültetnek beléjük. Méregként – és részükről teljes hittel – csöpögtetik beléjük, hogy meg kell tagadnod, azt, ami vagy, jobbá kell válnod annál, aki vagy, hogy az Úr szeressen és szerethetővé, normálissá válj. Én édes Istenem!

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Annak okáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért; mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.”

Ez volt az a pont, mikor kinyílt a zsebemben a bicska, és fájt a sorokat olvasni, mert sajnos remekül visszaköszönt az az elvakult bigottság, amit sokszor a mindennapokban is tapasztalok.  A fenti sor a Bibliából való, a Korinthusbeliekhez írt II. levél egyik része, de a könyvben is megjelenik, a vésőkig elkeseredett Adam szavalja, akinek homoszexualitását a lelkész apa ezzel a passzussal csúfolja meg. Megcsúfolja, mert azt sugallja, hogy Isten a másságáért bünteti szegényt, ami égbekiáltó gonoszság. Ráadásul nekem is ez az egyik legkedvesebb szakaszom a Szentírásból, s egy olyan időszakban, amikor többet bántottak, mint nem, tollal írtam a tenyerembe, hogy napközben erőt merítsek, ha elfelejteném: „Elég nekem az Ő kegyelme”. Ugye mennyire másként hangzik?

Annyiszor és annyiféleképpen magyarázták már a Biblia különböző igéit, és én mindannyiszor olyan végtelen haragot érzek, mikor megpróbálják a saját igazuk bizonyítására használni! Ki dönti el, hogy mikor „jó“ valaki? Ha heteroszexuális vagyok, akkor már „jó“ vagyok? Ha heteroszexuális és házas, akkor „még jobb“? Ha pedig mindemellett betartom a katekizmus összes tanát, tuti az üdvözülés? Hatalmas kárt okoz egy önmagában bizonytalan, még kialakulóban lévő személyiségben, elgyötört lélekben azt megerősíteni, hogy jó út az önutálat és az önostorozás. A történetben ez, a mintadiák Adamben egészen odáig fajul, hogy önmaga ellen fordul, mert hiába próbál a testének ellentmondani, tudja kívülről az összes passzust, és őszinte a hite, a prédikátor apának még így sem elég „jó“, túl lágy. Keresztény emberként az én véleményem a homoszexualitásról, s így a könyvben olvasható átnevelésről a következő.

Fontos megértenünk, hogy az egyház (katolikus) előírásait a Katolikus Katekizmus tartalmazza, amelyben minden katolikus hívő számára az az üzenet, hogy a homoszexualitás „rendetlenségnek” számít, a természet törvénye ellen való dolog, elsősorban azért, mert a nemi aktusból kizárják az élet továbbadását. De a hajlam önmagában még nem bűn, csak akkor válik azzá, ha cselekedet lesz belőle, vagyis ha a meleg hívő belép egy homoszexuális kapcsolatba. A Szentírás hét helyen említi, ám egyik esetben sem felnőtt emberek önkéntes, szerelmen alapuló kapcsolataként. Mai értelemben vett meleg párkapcsolat a Bibliában nem szerepel, ha pedig kizárólag a szövegek szintjén maradunk, akkor azokból kiindulva sem alátámasztani, sem pedig elvetni nem lehet, hogy a homoszexualitás bűn lenne. Aki vallásos, annak ezt kell hittel vallania, aki pedig nem, annak ezt kell tudnia ahhoz, hogy megértse a vallási nézőpontot.

Személyes:

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa” /János 3. 16-17./

Gyermekkoromban evangélikusnak kereszteltek, mint ahogy nagyon sok mindenki mást is, egy, a rendszerváltás előtti kommunista kisvárosban. Anyám evangélikus, a szüleim nem gyakorolták a vallásukat, ami apám esetében kifejezetten nehéz lett volna, tekintve, hogy lényegében véve ateista. Ugyanakkor az egyik legkeresztényebb lelkületű ember, akit megismertem; és azt kell mondanom egyre több a számuk azoknak, akik életében a vallásos előírások, gyakorlatok nem jelennek meg, Istenről, mint felsőbb hatalomról csak filozófiai beszélgetésekben egy pohár bor mellett ejtenek szót, mégis ebbe a csoportba sorolom őket.

Imádkozni az apai nagyanyám tanított meg, akit Sopronban apácák neveltek és világ életében katolikus volt. Nem voltunk még a ma divatos szóval papagáj-kereszténynek nevezett emberek sem, templomba mindig csak saját önszántamból mamával jártam, néha ünnepekkor, vagy esetleg ha olyan településen jártunk, ahol az esztétikai, kulturális élményt adott. Apám világ életében hallgatag, de végtelen érzékeny ember, akire felnőtt fejjel azt mondanánk, sohasem nevelt, mégis mindig tanított. Az emberekkel való bánásmódról, az egymás iránti viszonyulásunkról, az empátiáról, az odaadásról, a lemondásról, áldozathozatalról és igen, még a hitről is, mindazt amit tudok, tőle tudom. Ő volt az, aki fáradtan, este munkából hazaérve semmit nem szólt arra, hogy az öcsém barátja – elvált szülők gyereke, hullámzó érzelmi háttérrel és hányatott gyerekkorral – megette az amúgy sem különösebben gazdag, de egyetlen napi meleg étkezést biztosító vacsoráját, csak megsimította a fejét. Ő volt az, aki egy romákkal (is) teli településen, rossz közhangulatban, mikor egy ember sem akart beavatkozni, megmentett egy cigány gyereket a felcsavarodott forgókapuról. Ő volt az, aki mindig őszintén kíváncsi volt kutyára, papagájra, hörcsögre, zsidóra, feketére, cigányra egyaránt. A testvéreim és én bárkit-bármit haza vihettünk, megkérdezhettünk, azt a szót, hogy tabu, csak könyvből ismertük. Mielőtt éltében szép kis memorandumot állítanék neki, leszögezem, csak azért írtam le mindezeket, hogy lássuk, milyen fontos a gyermekkor. Hálás vagyok, hogy egy természettudományos érdeklődésű, ateista, sci-fi rajongó műszaki ember megtanított embernek lenni. Cameron Post gyerekkora is lehetett volna teljesen más, ha nem helytelen igénnyel hoznak érte áldozatot. Ha egyszer is leültetik, beszéltetik, meghallgatják, egyáltalában: szeretik. Emlékeztek arra Facebook-on keringő videóra, amelyben egy fiatal fiú egy tábori elkéredzkedés kapcsán vallja meg az édesanyjának, hogy meleg? Az anya hosszan vigasztalja a síró srácot, és a végén elhangzik egy mondat: Nincs olyan, ami miatt ne szeretnélek. A szeretet, hívő az ember, vagy sem, itt kezdődik és kb. ér véget.

„– Nehéz feladat lesz – szólalt meg Lydia. – Olyan dolgokkal kell majd szembenézned, amelyeket minden bizonnyal inkább elkerülnél. Az első lépések közül az egyik legfontosabb az, hogy többé ne gondolj magadra homoszexuálisként. Ilyen nem létezik. Ne állítsd be különlegesnek a bűnödet. Lindsey a fejemben azt mondta: Vicces! Pedig kurvára különleges lehet a bűnöm, ha egy egész gyógyintézetet hoztak létre azért, hogy foglalkozzanak vele.”

Kiváltképp tetszett, hogy az írónő leszbikusként végig objektív tudott maradni az Isteni Ígéret, és általában véve az átnevelő táborokkal kapcsolatban, nem nyilvánít véleményt, nem festi le fegyenctáborként az intézményt. Végtelenül szimpatikus, hogy a kötetben a karakterek hétköznapi emberek maradnak minden gyarlóságukkal, negatív és pozitív tulajdonságaikat egyaránt megjelenítve. A könyvben társadalomkritikát kapunk bőven, de ezek majdnem mindig kérdésekbe vannak csomagolva, vagy azokat indítanak el az olvasóban. Számomra fontos volt, hogy nem próbálta meg rózsaszín cukormázba vonni a melegeket, amely szándékkal sajnos több LMBTQ regényben is találkoztam már, és soha nem értettem a megalapozottságát. A vallásos embereket nem festette le mérhetetlen gonoszokként, akik ha máglyára nem is, de minimum rögtön ítélő bíróság elé vetik azt, aki más.

„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők,Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” /Rómabeliekhez írt levél 8,38-39/

A szexuális irányultság az iskoláskor előtt eldől, és talán genetikailag meghatározott a fogantatás pillanatától. A homoszexualitás nem betegség, éppúgy mint ahogy heteroszexuálisnak lenni sem az. Nem változtatható meg imával, vallási megtéréssel, gyógyító terápiával vagy pszichológiai kezeléssel. Bűn az egyház értelmében, de hogy merné bárki is azt állítani, hogy a homoszexuálisok bűnben élnek? Szigorúan, erkölcsi-teológiai szempontból én is bűnben élek, mert nem házasságban élek, és néha rajta felejtem a szemem egy-egy Jason Momoa plakáton. De tudnom kell rangsorolni, tudnom kell értékrendet felállítani és mást kéretlenül ezekkel a gondolatokkal, vagy ezekből fakadó tettekkel nem mérgezni. 

Emily M. Danforth kötete befelé nézésre, önvizsgálatra késztet. És még egy nagyon fontos dologra: SOHA NE ÁLTALÁNOSÍTSUNK! Próbáljuk megérteni a másikat, a másik szemüvegével is próbáljunk meg látni a világban. A könyv kapcsán (is) sok támadás éri általánosságban a vallásos embereket, de nem minden keresztény ember gonosz és álszent, aki a hitével eltérő dologgal szembesülve imát mormol és keresztet hány.

Amikor a saját vallásomra gondolok, el kell mondanom, hogy nagyon sokat nyomott a latban egy olyan látásmód, gondolkodás és érzület, amit Beer Miklós püspök atya hirdet a katolikus egyházon belül. Felnőttként lettem katolikus, választott hitem lett a katolicizmus, és szeretem azt gondolni, nem tévedhettem akkorát, mikor egy olyan egyházat választottam lelkiségem középpontjául, ami a szeretetre épül.  A radikális nézeteket vallóknak pedig sajnos rossz hírem van, az evangéliumi életet élni kellene a földön, nem csupán szavakkal, azok közül is a saját szánk ízére formáltakkal hirdetni. Isten pedig MINDENKIT szeret. 

A regényből Chloë Grace Moretz főszereplésével 2018-ban Sundance-nagydíjas film is készült.

A homoszexuálisok átnevelésével az M5 csatorna 2019. január 16-án foglalkozott, nagy felháborodást kiváltva. Válaszul az Athaeneum Kiadó elküldte a könyvet az Ez itt a kérdés című műsor szereplőinek, Szőnyi Szilárd újságírónak, Hodász András katolikus papnak és Trombitás Kristóf műsor vezetőnek, melyről itt olvashattok.