Vámos Miklós: Ennyi (részlet)
A prózaírók visszatérő téveszméje, hogy ha filmet írhatnak, az maga a hetedik paradicsom. Mert ugye általában fullasztó magányba zárkózva kalapáljuk szövegeinket, nincs munkatárs vagy kolléga, örökös a bizonytalanság, jót írtunk-e aznap vagy rosszat, sokat vagy keveset, az Isten se tudja. Vagy csak Ő. A filmesek bezzeg vígan élnek. Utazgatnak hegyen-völgyön, sofőr vezette gépkocsik szállítják őket, hotelekben éjszakáznak, esznek-isznak, jól mulatnak. Ezt hívják motívumkeresésnek. Gyönyörű színésznőket szerződtetnek, akikkel nemcsak megengedett, de szinte kötelező az erotika. Nézik aztán a rendezők csapatba verődve a nyersanyagot, melynek magyarul muszter a neve. Együtt örülnek, együtt sírnak. Amikor a filmet bemutatják, a premieren hajlonganak. A világ rangos fesztiváljaira meghívást nyernek. Hol díjazottként, hol zsűritagként. A vázolt tevékenységek során tisztes mértékben megtollasodnak, akkor is, ha nem kifejezetten sikeresek. A kifejezetten sikeresek tisztességtelen mértékben. Ebben a prózaírók szíves örömest részt vennének. Számukra minden vonzóbb saját szóló bozótharcuknál.
Addig-addig áhítozik erre a prózaíró, míg egy árnyas délutánon, amikor már le is mondott róla, csilingel a telefon. Filmgyári titkárnő kapcsolja főnökét. Esetleg a neves rendezőt. Vagy a névtelent. Pezsdül a prózaíró vére legott. Luxusszálloda presszójába invitálják. A rendező – akár a baj – ritkán jár egyedül. Hozza asszisztensét. Operatőrét. Dramaturgját, bármit fedjen is e foglalkozás. Megfigyelhető, hogy valamirevaló filmesek sosem rendelnek oly sallangmentesen, mint a többi (normális) ember. A világ minden kincséért se kérnének egy kávét, csak úgy. Őnekik hosszú kávé kell, tűzforrón, langyos tejjel, édeskével. Vagy koffeinmentes, habbal. Vagy mélanzs, szórat nélkül. Ha mégsem így kapják, dühöngenek. Visszaküldik. Mindeközben a prózaírót nyalogatják. Utolsó regénye fenomenális. A filmesek a jelzőválasztékból csupán a szuperlatívuszokat használják. Zseniális. Fantasztikus. Elképesztő. Prózaíró emlegetett könyvéből világsikerű film készülhetne, mondják mindahányan. Prózaíró mája hízik, lelke nyúlik.
Igen. Jelenleg azonban nem erről van szó. A rendező egy réges-régi tervét szeretné forgatókönyvvé alakíttatni. Az ötlet konzseniális! Onnan tudható ez, hogy maga a rendező jelenti ki. Háromszor. Négyszer. Ötször. Prózaíró elismeri, az ötlet tényleg zseniális – csak nehéz kihámozni a rendező szárnyaló előadásából. (A konzseniális mellesleg mást jelent: szellemileg vagy művészileg egyenrangú. Ráadásul kongeniálisnak ejtendő, g-vel. Mindegy, prózaíró nem tart nyelvleckét olyasvalakinek, akitől pénzt remél.)
Tehát. Többperces helikopter-fahrt kerül majd a főcímlista – föcinek becézik – alá, mely rögtön exponálja a hősök törpeségét és kiszolgáltatottságát. A helikopter magát a Sorsot szimbolizálja. Egy férfi andalog a kavicsos ösvényen egy fiatal lánnyal, szerelmesek. Csakhogy a férfi nős. Akkor most hogyan tovább? A jelenetet talán a Margit-szigeten fogják fölvenni, ha kapnak rá engedélyt.
Jó, jó, de mi a történet? Ja, azt majd szépen kitalálod, te vagy az író!
Prózaíróra érthetetlen módon átragad a rendező láza. Együtt tervezgetik a cselekmény kezdetét. Szó esik nagylátószögű optikáról. Dramaturgiai tétről. Forgatási időszakról. Pályázati anyagokról. Szponzorokról. Mire fölállnak a forróra ült vendéglátóipari székekről, mindketten tudják, emberfeletti vállalkozás részesei lesznek.
