A másik lány (beleolvasó)

Vasárnap van, késő délután, a szülői szatócsbolt és kocsma mögött induló gyalogúton vagyunk – rue de l’École-nak nevezték, mert a század elején állítólag működött ott egy magánóvoda –, egyik oldalán gazosodó part mentén magas kerítéssel védett kiskert dáliákkal és rózsákkal. A másik oldalon magasra nőtt, sűrű sövény. Anyám egy ideje élénken beszélget egy fiatal nővel Le Havre- ból, aki négyéves kislányával épp az anyósáék- nál, S.-éknél nyaral, a rue de l’École-on pár ház- zal odébb. Talán csak kikísérte a kuncsaftját az akkoriban folyton nyitva tartó üzletből, mert még nem fejezték be a beszélgetést. Körülöttük fogócskázunk a kislánnyal, Mireille-nek hívják. Nem tudom, mire lettem figyelmes, talán arra, hogy anyám halkabbra fogta a szót. Úgy fülel- tem, hogy még levegőt venni is elfelejtettem.

Nem tudom pontosan felidézni, mit mondott, csak a lényegére emlékszem, és néhány szófordu- lata örökre belém vésődött, de akkor és ott néma, rideg lánggal perzselte végig életem első tíz évét, miközben anyám körül ugrabugráltam és tánci- káltam, szemlesütve, nehogy gyanút fogjon.

[A szavak mintha beszippantanának, felszakít- ják a szürkületi homályt, és vége.]

Volt egy másik lányuk, mondja, mielőtt én meg- születtem, de a háború előtt, hatéves korában meghalt, Lillebonne-ban, diftériában. Nem ka- pott levegőt, fulladozott. Úgy ment el, mint egy kis szent

állítólag azt mondtad neki, mielőtt meghaltál: találkozni fogok Szűz Máriával és a Jézuskával a férjem magánkívül volt, mondja anyám, ami- kor hazajött a Port-Jérôme-i kőolaj-finomítóból,

ahol dolgozott, és látta, hogy meghaltál

ez nem olyan, mint amikor az ember párja hal meg neki nem mondtuk el – mondja rólam –, nem

akartuk szomorítani

de a másik – mondja rólad – sokkal rendesebb volt, mint emez

Ez voltam én.

A helyszín úgy rögzült bennem, mint egy fény- kép. Pontosan látom magam előtt, hol áll a két nő az utcán és egymáshoz viszonyítva. Az anyám fehér blúzt visel, zsebkendővel törölgeti a sze- mét. A fiatal nőn világos ruha, elegánsabb, mint anyám átlagos vásárlói, haja a tarkóján kontyba tűzve, az arca szelíden ovális. (Ahogy az emléke- zet ösztönösen próbálja összepárosítani, mint a kártyalapok alakjait, azt a rengeteg embert, aki- vel valaha találkoztunk, az alakja összemosódik egy nyári tábor vezetőjéével, aki szintén fehér és vajszínű ruhákat hordott, amikor 1959-ben gyerekfelügyelő voltam Ymare-ban, Rouen mel- lett, és a Hangya volt a totemállatunk.)

Ráadásul a tabló valódiságát testi érzetek tá- masztják alá: a lábamban érzem, ahogy egyre szűkülő köröket írok le a két nő körül, látom az utcaköveket a rue de l’École-on – csak a nyolc- vanas években kátrányozták le –, az árokpartot, a kerítést, az alkonyodó napot, mintha a helyszín minden részletét magamba kellene szívnom ah- hoz, hogy el tudjam viselni, amit hallok.

Nem tudom pontosan, melyik vasárnap tör- tént azon a nyáron, de mindig úgy képzelem, hogy augusztus volt. Huszonöt éve Pavese Nap- lóját olvasgatva megtudtam, hogy 1950. augusz- tus 27-én lett öngyilkos egy torinói hotelszobá- ban. Rögtön utánanéztem: vasárnap volt. Azóta úgy gondolom, hogy az volt az a nap.

Évről évre távolodom attól, ami történt, job- ban mondva, csak azt hiszem. Közted és köztem nem beszélhetünk időről. Csak végérvényesen kimondott szavakról.

Rendes. Már akkor is tudtam, hogy ez a jelző nem illik rám, azok alapján, amiket a szüleim nap mint nap mondtak, attól függően, hogy viselkedtem: megátalkodott, szemérmetlen, mohó, tudálékos, istentelen. De a szidalmaik leperegtek rólam, mert afelől semmi kétségem nem volt, hogy szeretnek: folyton óvtak, féltettek, ajándé- kokkal halmoztak el. Egyke voltam, és ezért el- kényeztetett, mindig játszva voltam osztályelső, tehát úgy érezhettem, hogy jogom van olyannak lenni, amilyen vagyok.

Rendesnek Isten szemében sem voltam mond- ható, ahogy B. atya hétéves koromban az első gyónásom alkalmával sommásan összegezte, miután bevallottam, hogy „szemérmetlen cse- lekedeteket követtem el egyedül és másokkal”, így amit manapság szexuális öntudatra ébredés- nek neveznénk, amiatt – mondta akkor – én a po- kolban fogok elkárhozni. Az internátus igazgató- nője később megerősítette – villámló tekintetével szinte keresztüldöfött –, hogy „hiába eminens tanuló valaki, ha Istennek visszatetsző”. Nem voltam fogékony a vallásra. Senki sem sejtette, hogy nem szeretem Istent, csak félek tőle, visz- szahúzódó és szótlan voltam, amikor a templom- ban anyám az örökmécses vörös fénye előtt tér- depelve rám szisszent, hogy szépen imádkozzál ám a Jézuskához!; mindig is úgy éreztem, hogy ez a gyermeteg felszólítás nem méltó a minden- ható anyához, aki volt.

A rendes azt is jelenti, hogy szelíd, kedveskedő,

„kezes”, ahogy a normannok a gyerekekre és a kutyákra mondják. Nem voltam ilyen se: távol- ságtartó voltam a felnőttekkel, nem adtam pu- szit, inkább messziről figyeltem őket, hallgat- tam, miről beszélgetnek. Csak velük kettejükkel voltam mégis ilyen, sokkal inkább, mint a többi gyerek.

Eltelt hatvan év, és még mindig nem tettem túl magam ezen a jelzőn, próbálom kibogozni, mit jelent veled, velük kapcsolatban, pedig a lénye- ge – az, hogy elsőből második lettem – azonnal átcikázott rajtam. Köztük és köztem lettél te, a láthatatlan imádott. Félre lettem állítva, helyet kellett adnom. Az árnyékvilágba száműzettem, miközben te az örök fényben lebegsz odafent. Össze lettem hasonlítva, én, az összehasonlít- hatatlan, egyedüli gyermek. A valóság szavak kérdése, ellentétekből álló rendszer. Több/ke- vesebb. Vagy/és. Előtte/utána. Lenni vagy nem lenni. Élet vagy halál.