A vendégszoba (beleolvasó)

A vendégszobámban először is elforgattam az ágyat észak–déli irányba. Vagy nem ettől kerül egy vonalba az alvó a Föld pozitív energiaáramlásával? Ő biztos így gondolja. Szépen megágyaztam egy friss gumis lepedővel, a halvány rózsaszínűvel, mi- vel híresen ért a színekhez, és a rózsaszín még az enyhén megsárgult bőrnek is hízeleg.

Vajon a lapos vagy a vaskos párnát szereti job- ban? Nem allergiás-e a tollra, vagy mint vegetáriá- nus nem ellenzi-e mondjuk a használatát? Lesz vá- lasztási lehetősége. Felsorakoztattam a ház összes tartalék párnáját, mindet keményre vasalt huzatba dugtam, és egy sorba püföltem őket az ágy fejénél. Felhúztam a fareluxát, és kitártam az ablakot. Beáramlott a levegő, és levélillatot hozott, bár le- velet nem lehetett látni, hacsak ki nem feszeget- te az ember a szúnyoghálós ablakot, és ki nem ha- jolt. Nicola hónapok óta az unokahúgánál, Irisnál lakott egy art deco épület nyolcadik emeletén Eli- zabeth Bayben, ahol az ablakok, úgy képzeltem,

Sydney hatalmas fügefáinak lombkoronája fölött északra néztek, a kikötő kék mezejére.

Az én vendégszobám közvetlen kilátása, amíg néhány muskátlit nem tudtam keríteni egy virág- ládába, a régi szürke, hámló kerítésre nyílt, ami a kertemet elválasztja a lányom, Eva kertjétől. A to- lóablak viszont keletre nézett, és a napfény, ahogy Eva házának deszkaborításáról visszapattant, késő délutánig bevilágította a szobát. Különben is októ- ber vége volt, ami Melbourne-ben elvileg tavasz. A lába miatt is aggódtam. Az ő szobájában csu- pasz hajópadló volt, leszámítva egy szakadások- kal teli, kopott kilimet. Mi van, ha megakad ben- ne a hosszú, elegáns lábujjaival? Mi van, ha elesik? A papucs, akárcsak a bőrönd, a melltartó, a de- zodor és a vasalás, azok közé a dolgok közé tarto- zik, amivel ő nem vacakol. Felcsavartam a veszé- lyes kilimet, és bedobtam hátul a sufniba. Aztán elhajtottam egy boltba a Piedimonte’s szupermar- kettel szemben, ahol Peggy barátnőm szerint, aki ért ezekhez a dolgokhoz, tartanak törzsi szőnye- geket. Azonnal meg is pillantottam egy szép da- rabot: halványzöld és lazacszínű virágok tekereg- tek a gombaszínű talajon. A pasas azt mondta róla, hogy iráni, és zöldségekkel festették. Azért válasz- tottam, mert kifakult. Nicola utálná, ha kifejezetten miatta vennék valamit: nem kell a felhajtás.

Vajon szívesen nézne önmagára? Én már hóna- pok óta nem láttam őt: mindent csak az e-mail- jeinkből tudtam. Ahányszor a vidám csevegése alatt rossznak hangzottak a hírek, felajánlottam, hogy Sydney-be repülök. De elhárította. Épp va- csorázni megy, és nem tudja áttenni az időpontot,

vagy nem lenne ágy számomra, vagy nem akarja, hogy kidobjam a pénzem. Lehet, hogy rossz néven venné, ha nem lenne tükör a szobájában. A dol- gozószobámban, a könyvespolc mögött találtam egyet, amit egy ázsiai boltban vásároltam a Barkly Square-en, és sosem használtam: magas, keskeny, keretezetlen üveg téglalap volt, a hátán alul és felül még rajta a kétoldalas ragasztószalag. Választot- tam neki egy diszkrét helyet, közvetlenül Nicola szobájának ajtaja mellett, és erősen odanyomtam a falhoz.

Az éjjeliszekrényre kiterítettem néhány kottát – Pretty Baby, Don’t Fence Me In, King of the Road –, hogy gyakorolhasson az ukulelén. Az olvasólám- pát kedvező szögbe állítottam, és letettem mel- lé egy bögrét teli mindenféle névtelen növénnyel, amit a sufni körül találtam. Aztán végigmentem a folyosón a saját szobámba, a ház elejébe, és csiz- mástól lefeküdtem az ágyra. Délután négy óra volt. Tíz perc múlva szörnyű robbanásra ébredtem, olyan fülsiketítő volt, olyan totális, hogy arra gon- doltam, valaki bedobott egy téglát az ablakon. Re- megve rohantam ki, végig a folyosón. Semmi nem mozdult. A ház hallgatott. Nyilván álmodtam. De a régi futószőnyeg széle a konyha felé félúton fur- csán csillogott. Átléptem, és benyitottam a ven- dégszobába. A tükör már nem létezett. A fal csu- pasz volt, és az iráni szőnyeget vastagon borították a törött üveg szilánkjai.

Felsöpörtem a kis kézi seprűvel és lapáttal, kipü- föltem a cirokseprűvel, ravasz irányokból felpor-szívóztam. A tükör cserepei aljas kis darabkákban, makacsul ott maradtak, némelyik olyan parányi, hogy csak egy fényszilánk. Megbújtak a szőnyeg skalpjában, a szálak gyökereinél. Letérdepeltem, és a körmömmel szedegettem őket. Amikor a nap- fény elhalványult, és abba kellett hagynom, felhí- vott Connie húgom.

• Eltört egy tükör? A szobájában? Hallgattam.

Aztán halk, figyelmeztető hangon azt mondta: – Ne. Szólj. Nicolának.

*

• Három hétig marad? – kérdezte a barátom, Leo, a pszichiáter. Szombat este ott ültem South Yarra-i lakása spártai konyhájában, és figyeltem, ahogy főz. Beleöntötte a tésztát a szűrőbe, aztán fel-le dobálta. – Hogyhogy ilyen sokáig?
• Egy alternatív kezelésre jelentkezett itt nálunk. Valami céghez a városban. Előrevették. Hétfőn kora reggel meg kell jelennie.
• Milyen kezelés?
• Nem volt kedvem rákérdezni. Hidrogén-per- oxid-infúziót emlegetett, rémületes. Már eddig is hatalmas mennyiségben kapott C-vitamint Syd- ney-ben. Nyolcvanezer egység, azt mondta. Intra- vénásan. Glutation van benne. Bármi legyen is az. Leo mozdulatlanul állt a csöpögő szűrővel a ke- zében. Úgy tűnt, nagyon visszafogja magát: még soha nem vettem észre a halántékán az ereket a

göndör ősz haja alatt. – Baromság, Helen.

Enni kezdtünk. Leo egy pszichiáter némaságá- val hallgatott, miközben az ételt lapátolta magába. A kutyája, egy fekete-fehér terrier a széke mellett ült, és tehetetlen szeretettel bámult fel rá.

• Baromság, igaz? – kérdeztem. – Mindjárt sej- tettem. Ezt hallgasd. Amikor a vastagbéldaga- nat megjelent a felvételen, Nicola megkérte az on- kológust, hogy egy időre halasszák el a kezelést. Hogy egy csomó aloe verát szedhessen. Az orvos azt mondta: „Nicola. Ha az aloe verától összezsu- gorodna a tumor, minden onkológus azt írná fel a világon.” De ő hisz ezekben a dolgokban. Van egy olyan mágneses matraca a padlón, a dívány mö- gött. Azt mondja: „Feküdj csak le arra a matracra, Hel. Meggyógyítja a csontritkulásodat.”

Leo nem nevetett. Rám nézett a keskeny vágá- sú, barna szemeivel, és azt kérdezte: – Mire te le- fekszel rá?

• Persze. Pihentető. Egy cégtől bérli.
  • Szóval a kemó nem hatott.
  • Egy zacskóban cipelte, ami be volt kötve a kéz- fejébe, úgy járkált vele. Meg is operálták. Suga- razták is. Megmondták, hogy nem tehetnek érte többet. Ott van a csontjaiban és a májában. Azt mondták, menjen haza. Eltöltött öt napot egy Pet- rea King-workshopon. Arról jókat hallottam, de azt mondja, nem az ő stílusa. Aztán elment vala- kihez, akit gyógyítónak nevez. Ő azt mondta neki, hogy ki kell húzni a zápfogait: hogy a rákot a tömé- seiből szivárgó nehézfémek okozták.

Leo a fejét fogta. Én ettem tovább.

• És miért jön hozzád?
• Azt mondja, megmentettem az életét. Majd- nem küldött egy csomó pénzt egy biokémikusnak a Hunter Valley-be.
• Biokémikusnak?
• Egy kineziológus azt mondta róla, hogy nagy si- kereket ért el a rákgyógyításban. Úgyhogy Nicola felhívta. A pasas közölte, hogy meg sem kell vizsgál- nia. Csak a vérképére kell ránéznie. Négy rongyot kellett volna átutalni, és akkor küldte volna ponto- san a megfelelő gyógynövényeket, amik célba ve- szik a rákot. A „káposztalé-kivonat” is szóba került. Vékony hangon vihogni kezdtem. Leo kifejezés-

telen arccal meredt rám.

• És azt mondta neki, ne aggódjon, ha előnyte- len dolgokat hall róla, mert vannak ellenségei. Le- selkednek rá, és el akarják kapni. Próbáltam tapin- tatos lenni, úgyhogy rákérdeztem. „Hogy érezted magad, amikor ezt mondta?” Nicola azt felelte:

„Az integritása bizonyítékát láttam benne.”

Égett az arcom. Tudtam, hogy összevissza fecse- gek.

• Féltem, hogy megvádol, hogy elveszem tőle az utolsó szalmaszálat. Úgyhogy a háta mögött fel- hívtam egy újságíró ismerősömet. Aki vizsgálódott egy kicsit. Kiderült, hogy az úgynevezett biokémi- kus egy jól ismert csaló. A lehető leghihetetlenebb dolgokat képes állítani. Mielőtt áttért az alternatív gyógyászatra, évekig börtönben volt fegyveres rab- lásért. Még épp időben hívtam Nicolát. Már a ke- zében volt a csekkfüzete.

Kellett néhány pillanat, hogy lehiggadjak. Leo megvárta. A konyhája csupasz volt és békés. Azon tűnődtem, vajon a betegeit egyszer is behívta-e ide. Kint, az üveg tolóajtón túl egy régi betonkád állt a kövön, és bazsalikom hajtott benne. Az apró udvar többi részét Leo kocsija foglalta el.

• Te rákbetegekkel dolgozol – mondtam. – Ez rosszul hangzik?

Megvonta a vállát. – Elég rosszul. Negyedik stá- dium.

• Hány stádium van?
  • Négy.

A tál kiürült. Letettem a villám. – És nekem mit kéne tennem?

Leo a kutya fejére tette a kezét, és hátrahúzta a füleit, amitől a szemeiből két mély vágás lett. – Ta- lán ezért akar nálad lakni. Talán azt akarja, te le- gyél az.

• Aki?
  • Aki megmondja neki, hogy meg fog halni.

Egy régi Chick Corea-CD-t hallgattunk, és a családunkról beszélgettünk, meg arról, hogy mi- ket olvastunk. Mikor késő lett, kikísért a kocsim- hoz. A kutya a sarkában kocogott. Ahogy elhaj- tottam a Punt Roadon, láttam, hogy átvágnak a lámpánál a túloldalra, és bevetik magukat a nagy sötét kertek közé.