Pest bűnre, a siker írásra csábít – interjú Iglódi Csabával
Iglódi Csaba a Dreher-szimfónia után egy, az 1860-as években játszódó regénnyel jelentkezik. Az ígéret szép szó főhőse Késmárki Bertalan, egy lelencbe adott csibész, aki a Szervita téren, egy könyvesboltban kap új esélyt és célokat. De persze ez így túl egyszerű lenne egy másfajta élethez. Piti bűnözők, korrupt rendőrök, fontoskodó zsurnaliszták, politikusok, szépírók és szépasszonyok sorsa fonódik össze egy néhol kifejezetten sötétbe forduló kismaffia-történetben. Pest irigyelt suhanca bejáratos a város kétes hírű fényírdájába éppúgy, mint nagypolgári lakásokba, és könnyen kiderülhet, hogy a legártatlanabb kisasszony is képes mindent félretéve beleszerelmesedni.
Hogy sikeres vagy kevésbé erősen debütáló regény után nehezebb-e megírni a másodikat, azon sokat lehet vitatkozni, de az egyértelműnek látszik, hogy a másodikregény-para egyfajta blokként hat az alkotókra. A Dreher-szimfónia sikere, kedvező szakmai és olvasói visszajelzései után ezt te hogyan élted és oldottad meg?
A blokkoldásban segített, hogy a szerkesztőmmel, Csapody Kingával már nem sokkal az első regényem megjelenése után megkezdtük az „érzékenyítésemet”. Először olyan finoman, hogy észre sem vettem, aztán viszont már órákat beszélgetve róla. Sőt, talán vitatkozva is, legalábbis szenvedélyesen érvelve. Ezért – vagy éppen ennek ellenére – szinte sérülésmentes volt az átmenet. Az is igaz, hogy nekem egyszerre volt felszabadító érzés a Dreher-szimfónia megírása, meseszerű a megjelenése és minden várakozásomat felülmúló a fogadtatása. Egyetlen pillanatig sem volt kérdés, lesz valamiféle folytatás. Mesélni szeretnék, mert mesélni jó. A Dreher-írás alatt azonban volt egy fogadalmam, ami továbbra is köt: olyan történet, amiben a főszereplő valaha élt személy, többet nem lesz. Szerencsére ez a vállalás csak a kulcskarakterre vonatkozik…
Már értem, hogy miért alakult úgy, ahogy alakult az új könyved szereposztása. Míg a családregénynél minden alak nagyon is valóságos volt, most egy fiktív szereplőt választottál hősödül, aki nagyon is valódi környezetben jár s kel, olvasás közben megelevenedik az 1860-s évek eleji Buda és Pest. Nagyobb szabadságnak élted meg Késmárki Bertalan sorsát szőni?
A Dreherben is voltak „valóságos” és voltak „lehetséges” figurák, s ezt a mintát folytatja Az ígéret szép szó is. A fő- és címszereplő, Késmárki Bertalan, teljes egészében az én teremtményem minden bűnével és erényeivel. Mellette pedig feltűnnek (és el is tűnnek) olyan férfiak és nők, akiknek a korabeli sajtó is nagy teret szentelt, de ott vannak azok is, akiket a zavaros évtizedek alatt végleg elfelejtettünk, vagy talán sohasem léteztek. Bertalannal egy finoman fogalmazva is hányattatottnak mondható gyerekkor végén találkozunk: pimaszul fiatal még, de már fiatalom is a legnagyobb pimasz. A kiegyezés felé haladó Pest vadregényes világa tálcán kínálja neki a lehetőségeket. Kivételes adottságaira csak lassan eszmél rá, de miután ez megtörténik, gátlástalanul kihasználja őket. Igazságérzete sodorja bajba, de rendhagyó választásaival mégis egy olyan úton halad, ami egyszerre vezethet a pokolba és a paradicsomba is. Sőt, valamilyen úton-módon ez a két végletesen különböző létminőség még váltogathatja is egymást.
Családregény, üzleti családállítás volt az első regényed, hova sorolnád Az ígéret szép szót?
Bajban vagyok a besorolással, de a kalandregényt érzem a legjobbnak. Erős benne a „nevelődési” szál, hiszen még húsz éves sincs, amikor megismerkedünk vele, s minden reménye megvan arra, hogy egyszer – remélem, hogy nagysokára majd – aggastyánként engedjük- és temessük el. Kicsit bűn(ügyi) történet, mert Bertalant ugyan nem lehet nem szeretni, de egyetlen szavát sem szabad készpénznek venni. Olykor lop, olykor csal, néha hazudik. Mindig egy lépéssel a másik előtt jár. Igazságérzete felülkerekedik az észszerűségen, ami talán az életébe is kerül. Fantáziája kiapadhatatlan, és nem féli a veszélyt. Amúgy is: milyen jó lenne, ha majd az olvasók sorolnák be, s mondanák: szívből ajánlom neked Az ígéret szép szót, mert ilyen ……….. regényt biztosan nem olvastál még?!
Tudható rólad, hogy imádsz elmerül a forrásokban, olvasgatni, összefüggések után kutatni, és a korabeli élet minden szegletéből ínyencségeket gyűjteni. Bukkantál korábban számodra ismeretlen érdekességekre?
Apró mozzanatokból álmodom és építem meg azt a valaha volt világot, ahol a figuráim születnek, szeretnek, kötnek barátságot és árulják el egymást. Táncolnak önfeledten a városi bálokon, vagy egyensúlyoznak a szakadék szélén. Fogadkoznak, és zuhannak apátiába, amikor csalódnak valakiben. Olyan veszélyes kalandokba sodródnak, hogy néha még én sem tudom megvédeni őket a másik haragjától vagy saját gátlástalanságuktól. Egyetlen példát mondok, ami talán válasz lesz a kérdésedre. Tavaly nyáron egy iparművészeti kiállításon a Fasor egyik villájában rengeteg fényképet csináltam. Azokat a tárgyakat, helyszíneket kerestem, amelyek majd működésbe hozza a képzeltemet. Egy híres épületekről készült kártyanaptár-sorozat vonta magára a figyelmemet. Ennek révén fedeztem fel a kiadót és a gyárat, ahol készült. Rákerestem a tulajdonosokra – nem volt könnyű, mert az 1860-as években jártunk. Megpróbáltam kideríteni, hogy ki készíthette az eredeti felvételeket, és olyan titkokra bukkantam, amitől aztán éjszakákon át nem tudtam szabadulni. Újabb és újabb forrásokat olvastam végig, mire világossá lett, hogy a fényírdás – szép szó, nem? – egészen biztosan szerepet kap Késmárki Bertalan életében. De ugyanilyen izgalmas felfedezés volt, hogy milyen kicsi a különbség, mondjuk, a közelmúltban gyakran emlegetett taxismaffia és Késmárki-korabeli bérkocsisok között. Bármennyire is a múltban játszódnak Késmárki Bertalan kalandjai, a jelenben írom őket. Egymásba folynak a korok, feleselnek a karakterek – én pedig újra és újra elcsodálkozom a teremtés gazdagságán.
Késmárki Bertalan kalandjai a sorozatcím, tehát joggal várhatjuk a folytatást. Benned már önálló életet élnek a szereplőid, és nem győzöd elég gyorsan ütni a billentyűzetet, hogy lejegyezd a kalandjaikat?
Ahogyan a sörgyáros família négy férfialakjába, Anton Dreherbe, a két Antalba és a negyedik generáció Jenőjébe is „beleszerettem” a regény írásakor, ugyanígy zártam egyre inkább a szívembe Késmárki Bertalant is. A kezdet kezdetén éreztem, hogy a sorsa nem egy regény, hanem inkább regényfolyam, s már ezzel az ambícióval „ültem neki” a munkának. S valóban, a főszereplőhöz legközelebb álló támogatók vagy ellenlábasok olyannyira a mindennapjaim része lettek, hogy olykor felfedezem őket az utcán sétálva, vagy látom, ahogy várakozva néznek rám egy piros lámpánál a mellettem álló kocsiból. Kölcsönösen részesei lettünk egymás életének – nem csak én teremtem őket, hanem a jellemük és a viselkedésük formálja azokat a bizonyos kalandokat is, amelyekbe gyors egymásutánban belekeverednek.
Másképp olvasol, amióta – ahogy magadat szoktad nevezni – pályakezdő író lettél?
Másokat és másképpen is olvasok. Megmaradtak, persze, a korábbi kedvencek, őket nem hagyom ki azóta sem. Azt vettem azonban észre, hogy amikor szeretett-várt szerzőket olvasok, gyakran már nem tudok elvonatkoztatni az írástól mint… talán mint mesterségtől. De nehezen mondtam ki, de mégiscsak egy mesterség ez?! Figyelem a párbeszédeiket, a helyszínleírásokat, a váratlanság és a kiszámítottság egyensúlyát, nézem ahogyan a jellemek mélyülnek. Megjegyzem, hogyan váltanak nézőpontot, milyen ritmusra járnak a mondataik. Egyre többször elbukom az elhatározást, hogy ne testestül-lelkestül legyek benne a történetükben, s hagyjam, hogy elvarázsoljon a szöveg. Ezen változtatnom kell!
A regényírás neked bakancslistás dolog volt – mi minden van még azon a listán?
Inkább tervek vannak. Olyan tervek, amelyek már a megvalósulás útján járnak: Bertalan következő része(i) egészen biztosan ilyenek. Sokszor meséltem arról az elmúlt évben, hogy Dreher-szimfónia egy családregénnyé öltöztetett üzleti könyv volt. Nos, azt az üzleti könyvet is szeretném még a boltokban látni, amit beelőzött ez a vaskos kötet.
