Nyáry Krisztián: Itt kávéztak ők (részlet)
Javító kávé a Japánban
A Japánban senkire sem szóltak rá, ha egy csésze kávé mellett üldögélt egész nap. Sőt, egyik specialitásuk az úgynevezett „javító kávé” volt. Ha valaki kért egy tejeskávét, és félig megitta, kérhetett hozzá még egy kis „javító tejet”; ha az is fogyni kezdett, akkor egy kis „javító kávéval” töltethette fel a csészéjét. Így a vékonypénzűeknek is több órára biztosítva volt a meleg italuk – egyetlen kávé áráért. S ha ez nem lenne elég, Krasznerék feltalálták a „javító mákos tészta” és a „javító bableves” intézményét is: utóbbi esetben a hol túl hígnak, hol túl sűrűnek, vagy esetleg túl hidegnek talált, de leginkább fogyóban lévő levesre mértek rá még egy merőkanállal. Mindezt néha úgy adták, hogy az érzékenyebb lelkű művész vendég önérzete se sérüljön.
Tersánszky Józsi Jenő örökítette meg József Attila egy ebédjét: A költő papírcsomagban egy nagy karéj kenyeret és egy kis darab füstölt szalonnát hozott magával, mert ennivalóra már nem lett volna pénze. Egy kávét rendelt hab nélkül, sok föllel. Kraszner a rendelést hallva odasúgta a pincérnek: „Vigyen csak neki akármit, amit kér. Velem elszámolja!” A pincér közölte vele, hogy ez a vendég nem fogad el hitelt vagy adományt, mert fene sértődős. „De ha akarja, főnök úr, majd másképp segítünk rajta. (…) Javítókkal jóllakatom.” És innentől kezdve kéretlenül hordta a költő asztalához a kávét és a föllel teli másik poharat. A kávés a jelenetet látva alkalmazottjára kacsintott: „Jól teszed, fiam, jól…! Valaki itt a festőasztalnál azt mondta a fülem hallatára, hogy: ez a nyiszlett kis ember legalábbis akkora költő lesz, mint Petőfi Sándor.”
Nem véletlen, hogy a gyakran nélkülöző József Attila állandó vendég volt itt, e „kávéházi szegleten” írta Születésnapomra című versét, sőt, a legtitkosabb álmait és félelmeit feltáró Szabad-ötletek jegyzékét is. Később a Külvárosi éj című kötete dedikált példányával mondott köszönetet az őt jól tartó kávésnak:
„Kraszner Menyhértnek, aki Pestre Japánt varázsolt, – nem akarok sokat mondani, de majdnem olyan kávés ő, amilyen költő én vagyok.” Persze nem egyedül a kávés volt tisztában vendége irodalmi jelentőségével. Egy híres törzsvendég, „Kaczér bácsi”, azaz Kaczér Vilmos, A Toll című folyóirat szerkesztője, aki maga is gyakran nélkülözött, utolsó húsz pengőjét József Attilának adta egy készülő versért cserébe, maga pedig aznap reggeli és kávé nélkül maradt.
A 30-as évekre ismét kialakult a kávéház irodalmi törzsközönsége. A fiatalokat József Attila mellett Déry Tibor, Remenyik Zsigmond és Fenyő László képviselték, az idősebbek közül Szomory Dezső, Szép Ernő, Tersánszky Józsi Jenő, Kassák Lajos, Molnár Ferenc tért be sokszor. Hunyady Sándor leginkább csak egy-egy kártyapartira ugrott be, a színházakból pedig főleg a Latabár testvérek, Gombaszögi Ella és Kellér Dezső számítottak állandó vendégnek. Rendszeresen a Japánban dolgozott Nagy Lajos is, aki Menekülő ember című könyvében részletes leírást adott a kávéházról, a tulajdonosról és a felszolgált kávéról is.
Ő gyakran sakkozott együtt József Attilával a „bal kettes” asztalnál, s szűkebb napokon megesett, hogy megosztoztak egy tányér bablevesen. Viszonyukat a szeretetteljes évődés jellemezte. Nagy Lajos például egy alkalommal ezt a „népdalt” írta: „Ha bemegyek, ha bemegyek / A japáni csárdába, / Cifra nyelű töltőtollam / Vágom az Attilába…” A költő jól fogadta és viszonozta ezeket a tréfákat, Nagy Lajos önéletrajzában később mégis önmagát vádolta azért, hogy nem volt elég gyöngéd barátjához, nem dicsérte eleget a verseit.
