Jonas Jonasson: Algot, Anna Stina és az áldott pálinka (részlet)

A büdös szomszéd
1852

Algot trágyát lapátolt az ólban apja disznói között, és eszébe sem jutott, hogy egy szép napon mindent elveszíthet, vagy még annál is többet. Noha elmúlt már huszonegy éves, nem állt még készen arra, hogy átvegye apjától a gazdaságot. Nem jött még el az ideje. Talán egy-két év múlva?

Nem tudhatta azt sem, nem is sejthette, hogy az elkövetkező két év során annyi minden történik majd vele és körülötte, amennyi egy 19. századbeli svéd faluban nem történik egy egész emberöltő alatt sem. Azt viszont tudta – mert sokat betegeskedő anyjától megtanulta –, hogy eső után általában kisüt a nap.

Minden azzal kezdődött, hogy Kronogård kastélyának úrnője nagyobb területet szeretett volna arab telivérei rendelkezésére bocsátani. A grófné rajongott páratlan szépségű lovaiért, és bántotta, hogy nem futkározhatják ki magukat kedvükre a réten. A disznóknak, a birkáknak és a parasztoknak nem lesz semmi bajuk, ha kicsit összébb húzzák magukat, de arab telivérektől ilyesmit nem lehet elvárni! Méltóságukon aluli volna. Azonkívül idővel több is kell hogy legyen belőlük. Egyrészt azért, mert a csodálatos állat minden példánya hozzájárul a grófné lelki nyugalmának megőrzéséhez, másrészt pedig azért, mert… mindegy, a grófnak erről nem kell tudnia.

A helyzet az volt, hogy Olsson, a disznótenyésztő parasztgazda mintegy egyhektáros földje határos volt a Kronogård-birtokkal, és nem esett túl messze magától a kastélytól sem. A grófné a pokolba kívánta Olssont és a családját, szépen el is tervezett mindent arra az esetre, ha sikerülne elűzni őket. A disznóólakból istállókat csinálnának a telivéreknek. A vágóhidat a gróf átalakíthatná kovácsműhellyé. A lakóházukban, ha egy-két falát kiütnék, takarmányt tárolhatnának. A földjük egyébként szomszédos volt a lovak mostani legelőjével. Ami egy csapásra háromszor akkorára nőne, mint amekkora most.

Más már nem is volt hátra, csak rá kell beszélniük a parasztot a távozásra. A földje a tulajdona, és a tulajdonjogot mindenkinek tiszteletben kellett tartania, grófnak, parasztnak egyaránt. Sajnos.

A grófné tudta, hogy férje nem sokra tartja hitvese értelmi képességeit. Az évek során nem is próbálta megingatni ebben a hitében. Hiszen ez azzal járt volna, hogy a gróf rábíz mindenféle felelősségteljes tennivalót – így viszont békén hagyta, és lényegében azt csinálhatott, amit akart. Antoinette azt is megtanulta, ha el akar érni valamit, hogyan érje el.

Ezúttal úgy döntött, maga fogja megtárgyalni az ügyet a disznók gazdájával. A gróf űzöttnek látszott. Nyilván valami baja van az erdőivel, a fűrészmalmával, a zsellérjeivel vagy a napszámosaival. Vagy egyszerre mindennel. Gustav szerencsére soha nem osztotta meg vele a gondjait, de mivel már a huszonhetedik éve éltek egy fedél alatt, a grófné mindent le tudott olvasni ura homlokráncairól.

A kastélytól a disznóólakig rövid volt az út. Antoinette indulás előtt átöltözött, egyszerű ruhát vett magára, nem akarta, hogy a paraszt miatta feszélyezze magát.

Hamarosan megtalálta, akit keresett. De nem csak őt. A paraszt a fia társaságában közeledett feléje az ólaktól a lakóházáig vezető úton.

– Bonjour, monsieur Olsson!

A grófné örült, hogy előzőleg megtudakolta, hogy hívják a parasztot, és annak is, hogy meg tudta jegyezni a nevét. Az egyszerű embereket is megilleti a tisztelet. A fiút azonban, aki az apja mellett lépdelt, levegőnek nézte.

Kúnos László fordítása