fbpx
Blog

Liz Braswell: A vén idő mesél (részlet)

TÜKÖR

Ezüst vagyok és pontos. Előítélet nélkül.
Bármit látok, úgy, ahogy van, azonnal elnyelem,
Se szeretet, sem ellenszenv nem ködösít.
Nem kegyetlen vagyok, csupán az igazat mutatom,
mint egy apró isten négyszögű szeme.
Jórészt a szemközti falon merengek.
Rózsaszínű, de foltos. Olyan régóta nézem már,
hogy szinte a szívem része. De van, hogy közénk állnak.
Arcok és sötétség választ el minket egymástól újra és újra.

Most egy tó vagyok. Egy nő hajol fölém,
keresi bennem, hogy ki is ő valójában.
Aztán a hazugokhoz fordul, a gyertyákhoz, a Holdhoz.
Bár csak hátát látom, hűen tükrözöm.
Jutalmam a könnye, kezével hevesen gesztikulál.
Fontos vagyok neki. Jön és megy.
A fénnyel együtt az ő arca váltja fel az éjt.
Belém fojtott egy fiatal lányt,
és belőlem szüntelen egy öregasszony
emelkedik feléje, mint egy iszonytató hal.

– Sylvia Plath

Hol volt, hol nem volt…

Hol volt, hol nem volt, egy messzi földön, tündöklő kastélyában élt egy ifjú herceg. Bár mindene megvolt, amire a szíve vágyott, a herceg elkényeztetett, önző és kegyetlen volt.

Mígnem egy téli éjszakán öreg koldusasszony érkezett a kastélyba, és egyetlen szál vörös rózsát ajánlott fel neki, cserébe a csontig hatoló hideg elől nyújtott menedékért. A herceget taszította az asszony rongyos öltözéke, gúnyolódott az ajándékán, és kiparancsolta a kastélyából – pedig az figyelmeztette őt: ne hagyja, hogy a külsőségek megtévesszék, az igazi szépség belülről fakad. Amikor az ifjú ismét elküldte, az öregasszony rútsága eltűnt, kiderült, hogy a taszító külső egy gyönyörű Varázslónőt rejtett.

A herceg megpróbálta elnyerni a bocsánatát, de már késő volt. A Varázslónő látta, hogy a szívében nincsen szeretet, ezért büntetésképpen förtelmes szörnyeteggé változtatta őt, és átkot bocsátott a kastélyra és mindenkire, aki ott élt.

– A huszonegyedik születésnapod előestéjéig van időd arra, hogy bebizonyítsd: belülről is olyan szép tudsz lenni, mint amilyen kívülről voltál. Ha nem tanulod meg szeretni a másikat – és nem nyersz el magad is szeretetet viszonzásul –, mire e rózsa utolsó szirma lehull, te, a kastélyod és mindenki, aki benne él, el lesztek átkozva és felejtve mindörökre.

A Szörnyeteg szégyellte förtelmes külsejét, ezért elrejtőzött a kastélyában, ahol egy varázstükör volt az egyetlen ablaka a külvilágra.

Ahogy teltek az évek, egyre mélyebb kétségbeesésbe sülylyedt, és elvesztette minden reményét – hiszen ki lenne képes megszeretni egy szörnyeteget?

*

Nagyon jó történet volt.

És gyakran elszórakoztatta a nőt, aki apró, sötét szobájában feküdt a kemény, hideg ágyhoz láncolva.

Hosszú évek óta pörgette végig gondolataiban a történetet, újra meg újra. Olykor kicsit változtatott a részleteken: néha a rózsa meleg rózsaszín volt, mint egy napfelkelte a tengerparton. De sosem olyan piros, mint a vér.

És azt a részt a legvégén, amikor a Varázslónőt a kastélyból kilépve feltartóztatják, egy fekete hintóba dobják, és elszállítják a sötét éjszakába – nos, ezt sosem tartotta illőnek a történethez, nem volt sem hősies, sem nagyszerű. Soha nem is vette bele.

Szinte mindenki mást cserben hagyott volna a fantáziája ezen a ponton. Szinte mindenki más feladta volna a reményt a börtöncellájában, és hagyta volna, hogy teljesen feleméssze a semmi, míg végre sikerül teljesen elvesztenie benne önmagát.

Persze akadtak őrült gondolatai is, melyek szédítő sebességgel pörögtek körbe-körbe, mint alaposan felkevert forró víz a teáskannában, ami most a feje belseje volt. Ha nem vigyázott, túlságosan felgyorsultak, és az elméje repedésein keresztül próbáltak menekülőutat keresni. De ha ezt hagyja, akkor biztosan megőrül, és ott még nem tartott.

Tíz éve, és már majdnem elfelejtette, hogy ki is ő. De csak majdnem.

Lépések a folyosón.

A lehető legszorosabban becsukta a szemét, mert tudta, hogy a kint ólálkodó őrület hamarosan meg fog próbálni behatolni hozzá.

Csevegő hangok. Újabb lépések. Egy felmosórongy nedves suhogása a koszos padlón. Kulcsok csilingelése.

– Azt nem kell. Üres.

– De zárva van. Miért lenne zárva, ha üres?

Úgy érezte, ordítania kell, vergődni a láncok alatt, felrobbanni, vagy bármi – minden jobb lett volna, mint hagyni, hogy a párbeszéd újra megismétlődjön, ugyanúgy, mint az elmúlt négyezer napban, mindig ugyanaz, csak kisebb eltérésekkel a megfogalmazásban:

Ó, hát ez be van zárva. De te nem hallasz valamit odabent?

– Az ajtó be van csukva. Gondolod, hogy be is zárták?

– Ez itt zárva van, de szerintem nincs odabent senki.

Mintha Isten próbálgatná, hogy melyik mondat illik ebbe a tragikomédiába, ami az élete, csak még nem találta volna meg a tökéletes verziót.

A következő két perc olyan kiszámítható volt, mint a szülő szavai a gyermekéhez, aki tudja, hogy rosszul viselkedett, és a rá kirótt mondatok elkerülhetetlensége miatt dühöng.

A kulcsot elfordítják a zárban. Az ajtó nyikorogva kinyílik.

Egy ocsmány arc, amely csak ismerősségében volt ocsmány, ugyanaz a meglepett tekintet, mint mindig és mindennap, mióta örökkévalóságra lett kárhoztatva. Az arc tulajdonosa egy tálcát hozott magával abban a kezében, amelyikben nem volt kulcs. Mögötte, a folyosón állt a felmosórongyos asszony. Őmögötte pedig egy nagydarab, néma férfi állt, készen arra, hogy leigázzon minden olyan foglyot, akit nem kötöztek le.

Azon kapta magát, hogy kinyitja a szemét, a kíváncsiság felülkerekedett a túlélési ösztönön. A mai tálcán négy tál húsleves volt. Néha öt, néha három. Néha csak egy.

– Szerencséd, hogy van még egy – mondta a tálcás, miközben mocskos kötényével fedett, szintén mocskos szoknyájával letelepedett az ágyra.

Ez a mondat soha nem változott. Soha.

A fogoly sikoltozott, képtelen volt uralkodni magán, mert képtelen volt visszatartani magát attól, hogy mindennap ezt az egy dolgot várja – a tápláléknak szánt semmi kis leveskét.

A felmosórongyos asszony felháborodottan mormogott.

– Nem hallottam én semmiccse egy újról, ezt e’mondhatom. De szerintem jó’ teszik, hogy e’takaríccsák az ilyeneket a világból.

– Na, hát pedig itt van. Gyerünk, fejezd be gyorsan.

Az asszony hangjában ugyanaz a hamis gyengédség csengett, mint minden egyes alkalommal. A tál gyorsabban billent, a húsleves lecsorgott a fogoly nyakán, aki bármennyire is szeretett volna, nem tudott uralkodni magán, nekifeszült a láncoknak, és kidugta a nyelvét, hogy az utolsó csepphez is hozzájusson, mielőtt a tálat elvonják a szája elől.

– Ez itt elég idős ahhoz, hogy anya legyen – mondta a tálat tartó asszony, színtelen hangja érzelmet nyomokban sem tartalmazott. – Most gondolj bele, ezeknek már gyerekeik lehetnek, és ezek nevelik fel őket, meg minden.

– Mint az állatok, mindannyian. Az állatok is nevelik a gyerekeiket. Én nem is értem, minek ezeket itt tartani. Meg kell ölni őket, azt meg van oldva.

– Ó, hamarosan, hamarosan, kétségtelenül sor fog rá kerülni – mondta filozofikusan merengve a tálat tartó banya, és felállt. – Ezek nem szokták sokáig húzni itten.

Kivéve persze, hogy ennek már tíz éve.

Ezúttal a banya arra sem vette a fáradságot, hogy valami közhelyet vessen még vissza a válla fölött, miközben távozott; a fogoly létezéséről abban a pillanatban megfeledkezett, ahogy megérintette az ajtót, és kifelé tartott.

De holnap újra jönni fognak, mind a hárman, és holnapután… és azután… és azután is… és úgy viselkednek pontosan, mint ma.

A fogoly még egyszer, utoljára felsikoltott egy végsőt, benne minden reménytelenségével, miközben a sötétség újra beborította volna, és a cella ajtaja rázárult.

Újra kell kezdenie a történetet. Csak újra kell kezdenie a történetet, végigjátszani a fejében, és minden rendben lesz.

*

Hol volt, hol nem volt, egy messzi földön élt egy ifjú herceg a tündöklő kastélyában…

A kezdet előtt

Egyszer volt, hol nem volt, valamivel a mi időnk előtt volt egy királyság, amelynek neve és létezése már régen feledésbe merült. Miközben a világ többi része a tengerentúli új földek feletti uralomért harcolt, és egyre halálosabb fegyvereket talált fel, majd nagylelkűen odaajándékozta saját vallását olyan idegen népeknek, akik ezt sosem kérték, nos, ez a királyság egyszerűen csak létezett.

Termékeny szántóföldek, sűrű vadászerdők, egy takaros kis falucska és a legszebb képeslapra illő kastély, melyet valaha látott a világ.

Boldogabb éveiben, köszönhetően annak, hogy egy eldugott kis völgyben feküdt, a művészek, a különcök és a jó eszűek – vagyis a les charmantes – lakóhelye volt. Ide menekültek, amikor a modern világ bekebelezte Európa maradékát is. A kis királyság békésen és eseménytelenül vészelte át a sötét középkort és a reneszánsz idejét. Csak nemrégiben értek el hozzájuk a civilizált ember betegségei.

Ám itt még mindig éltek jósok, akik valóban meg tudták mutatni a jövőt, földművesek, akik a száraz évszakban kőből fakasztottak vizet, és előadók, akik tényleg galambokká tudták változtatni a fiúkat. És olykor vissza is.

A királyság vonzotta azokat is, akiknek nem volt különösebb hatalmuk, csak velük született tehetségeik és furcsaságaik – azokat, akik jól érezték magukat a többi nép között. A kiszolgáltatottak és az álmodozók. Költők és zenészek. Kedves különcök, akik itt leltek menedéket egy olyan világban, amely nem akarta befogadni őket.

Az egyikük egy Maurice nevű fiatalember volt, egy bádogos fia, aki egyszerre rendelkezett nemcsak a vándorlásra való hajlandósággal, de a javításhoz és feltaláláshoz szükséges készségekkel is. Az apjával ellentétben azonban ő megérezte a változást Európa ősi levegőjében. A csodálatos, mechanikus változást: a jövő tele volt gőzzel hajtott szövőmalmokkal, léghajókkal, amelyek messzi földekre tudták szállítani az embereket, és olyan tűzhelyekkel, amelyek képesek voltak maguktól megfőzni az ételt.

Maurice eltökélten szerette volna kivenni a részét a változásból, ezért elmerült a múltban – behatóan tanulmányozta Hérón aeolipiljét* –, majd belevetette magát a jelenbe, és fáradhatatlanul kereste azokat, akik első kézből tudtak beszámolni mindarról a sok csodáról, amelyekről olvasott. Tudásvágya hívó szavát követte, és eljutott mindenhova, ahol a tudományos bemutatók egyre mélyebbre vezették a fogaskerekek és dugattyúk világába.

Ám közben arra is rájött, hogy a vándorlás pontosan abban gátolja meg, hogy eljusson valahova: szüksége lenne egy olyan helyre, ahová elvonulhat, és ahol zavartalanul elmerülhet a gondolataiban, ahol nekiállhat, hogy valóban nagy dolgokat bütykölhessen – olyan gépeket, amelyekhez a hatalmas olvasztókemence és a lobogó tűz elengedhetetlen. És ahol tárolhatja az összes kacatját.

Egyszóval otthonra volt szüksége.

A szívét és a pletykákat követve Európa egy olyan pontján kötött ki, amely egy kicsit nem volt szinkronban a világ többi részével.

Először egy aprócska falucskánál állt meg egy folyó partján, amely tökéletesen alkalmas volt vízikerekek működtetésére. De miután rájött, hogy az ottani emberek milyen maradi és szűk látókörű életet élnek, miután nap mint nap magán és védőszemüvegekkel, szakkönyvekkel, valamint tucatnyi izgalmas felszereléssel megpakolt kézikocsiján érezte elborzadt tekintetüket, rájött, hogy ez mégsem a neki való hely.

Átkelt a folyón, és továbbment az erdőn keresztül, míg végül abban a különös birodalomban nem kötött ki, ahol egyáltalán nem volt szokatlan, ha valakit egy fekete macskával láttak sutyorogni – természetesen a macska is visszasutyorgott –, és az sem, ha valaki a helyi kocsmában iszogatott úgy, hogy még mindig ezüstös korom borította az aznapi munkától, sőt, sötétített üvegű védőszemüvegét is az orrán felejtette. Ahová nem okozott gondot beilleszkednie.

Maurice azonnal barátságot kötött néhány helyi figurával, és végül egyikükkel együtt lakást is bérelt. Alariknak, akit jobban érdekeltek az állatok, mint a gépek, sikerült szereznie egy olcsó szobát az egyik istálló hátsó részében, ahol lovászként kapott munkát.

Bár a szállás maga apró volt és lószagú, egy nagy, közös udvar is volt hozzá. Maurice azonnal hozzálátott egy kohó, egy kemence és egy barkácsasztal felépítéséhez.

Boldogan elvállalt minden olyan kemény munkát, amely egyben segítette közelebb kerülni a legújabb projektjéhez is. Miközben sziklákat szedett ki a mezőkről vagy gabonakévéket cipelt a vállán, az elméje messze járt, különböző fémek szakítószilárdságán, az ötvözetek lehetőségein és azon gondolkodott, hogyan érheti el a következő lépéshez szükséges tökéletesen hengeres, sima formát.

– A jó öreg Fejem-A-Felhőkben Maurice – mondták tenyeres-talpas legénytársai, miközben megveregették a vállát. De mindig mosolyogva és tisztelettel, ugyanúgy, ahogy a kocsmai cselédlányt, Josephát is „A Fekete Boszorkány”-nak hívták. Josephának nemcsak az ütései voltak meglepően erősek – az ujjával akkorát tudott bökni a bosszantó vendégek hátába, hogy másnap meglátszott a nyoma.

A nyár végén minden munkaképes fiatalember a földeken dolgozott – még Alarik is, aki a lovakat jobban szerette, mint a zabot, amit azok megettek. Napbarnítottan, fájó háttal és kiszáradt torokkal, de még így is, mindig énekelve tántorogtak be esténként a városba. És persze egyenesen Josephához mentek.

Egyik este, miközben barátai a kocsmába igyekeztek, Maurice hátramaradt, hogy leporolja magát, amennyire csak tudta – és hogy jobban megnézze magának a kint zajló zűrzavart.

Egy hatalmas, masszívnak tűnő férfi állt agresszívan széttárt lábakkal, veszélyes tekintettel az arcán. Már ez is érdekes volt, de még mindig nem annyira érdekes, mint az, ami közben történt.

Az arcát a férfi arcához meglepően közel tartva állt előtte az egyik legszebb lány, akit Maurice valaha látott. Olyan tartása volt, mint egy táncosnőnek, a teste pedig egy istennőé. A haja aranylóan ragyogott a naplementében. Ám a düh élénkvörös foltjaitól piroslott a gyönyörű arca, és smaragdzöld szeme villogott a felháborodástól.

Jelentőségteljesen lengette meg a levegőben karcsú égerpálcáját:

Semmi természetellenes nincs bennünk! – A szavai tökéletesen formáltak és dallamosan zengők voltak; de a súlyos érzelmektől mintha egyenként köpte volna ki őket. – Minden, amit Isten teremtett, természetes – ez alapvető igazság. És mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk!

– Ti az ördög gyermekei vagytok – mondta a férfi nyugodtan, szinte lustán. Mint aki tudta, hogy ő fog győzni. – Megbuktatok a próbán. És most eltörlünk benneteket a föld színéről, mint a régi idők természetellenes sárkányait, te szájhős boszorkány. Hacsak meg nem tisztulsz.

Megtisztulni? – A lány ezúttal tényleg köpött egyet. – Engem maga a monsignor keresztelt meg, ami legalább eggyel több fürdő, mint amennyit te valaha is kaptál, te disznó!

Ekkor a férfi megmozdult, szinte lágyan, a dereka felé nyúlt. Bármilyen jó természetű volt is Maurice, eleget utazott ahhoz, hogy tudja, mit jelent ez: elő fog rántani egy kést vagy egy pisztolyt, vagy bele fog ütni a nő arcába. Valami erőszakosat fog tenni. Nem gondolkozott, azonnal cselekedett, megmozdult, hogy odarohanjon a lányhoz, és segítsen neki.

De mielőtt egyetlen lépést is tett volna, mindennek vége is lett: a villámlásnál is fényesebb villanás következett tökéletesen némán. Minden teljesen kifehéredett.

Néhány pillanat múlva Maurice újra látott. A lány dühösen elviharzott, de a férfi még mindig ott állt. A kezében valóban egy pisztoly volt, amit használni akart. De a fegyvert tartó keze bénán hullott alá, mintha teljesen meg is feledkezett volna róla. Fontosabb dolgok kötötték le a figyelmét. Az orra helyén egy élénk rózsaszínű malacorr volt.

Te disznó… – Ismételte maga előtt halkan Maurice, és mosolyogni kezdett. – Disznó!

Magában nagyokat kuncogva végül bement a kocsmába.

Alarikot a szokásos bandával találta, de volt közöttük néhány új is: egy vékony, húzott külsejű fiatalember, aki – nem túl előnyösen – olyan görnyedt vállakkal ült, mint egy imádkozó sáska. A ruhája sötét volt, az arckifejezése ideges és bátortalan – minden tekintetben pontosan az ellentéte a szőke és napfényes Alariknak.

Maurice lassan elindult feléjük, de gondolatai még mindig a kinti incidens körül keringtek. De nem a villanás, a verekedés, még csak nem is a disznóorr cikázott a fejében, hanem az, ahogyan a lenyugvó nap megcsillant a lány fürtjein.

Alarik türelmetlenül lehúzta a merengő imádkozósáska formájú alak és saját maga közé.

– Gyerünk, ülj már le! Találkoztál már a dokival? Nem hiszem, hogy találkoztál. Frédéric, Maurice. Maurice, Frédéric.

Maurice szórakozottan bólintott. Remélte, hogy nem volt udvariatlan. Josepha kérés nélkül letett elé egy korsó almasört.

– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta Frédéric pattogó hangon, mégis komoran. – De én nem vagyok orvos, ezt jegyezd már meg, hányszor mondjam? Igen, annak készültem, valaha…

– És mi történt? – préselte ki magából Maurice a kérdést, hogy kövesse az illem előírásait. Frédéric, amennyire meg tudta állapítani, egy apró pohárkával ivott valamit, ami nyilvánvalóan drága nedű lehetett. Ennyi elég volt hozzá, hogy Maurice megállapítsa: ez egy tanult ember, aki valamilyen szakmai háttérrel rendelkezik.

– A szüleim elküldtek, mielőtt befejezhettem volna a tanulmányaimat. Ideküldtek erre a kedves kis helyre. Gyakorlatilag lefizettek, hogy idejöjjek.

– Frédéric tehetséges ember – mondta Alarik jelentőségteljesen, és megrántotta a sapkája végét. – Látja a jövőt.

– Ó, igen? – szakadt ki a lenyűgözött Maurice-ból a kérdés.

– Nem igazán, nem mindig, és akkor is csak egy kicsit – tiltakozott Frédéric a fejét rázva. – De ahhoz épp eléggé, hogy a családom ide száműzzön… hogy „magamfajta emberek” között legyek, akik „megértenek”. Vagy abban a reményben, hogy akad itt valaki, aki levarázsolja rólam ezt a képességet. Egyetemre jártam. Egy nagy sebész tanonca voltam. Úgy volt, hogy orvos leszek.

Alarik elkapta Maurice tekintetét Frédéric feje fölött, és grimaszolt egyet.

– Már régóta próbálom rávenni, hogy költözzön hozzánk – jelentette ki, miközben ivott egy korty sört, majd egy könnyed, jól begyakorolt mozdulattal letörölte a szájáról a habot.

– Feleslegesen erőlködsz – mondta Frédéric, de nem bántásnak szánta. – Van pénzem, és nem kívánok állatokkal élni, köszönöm szépen. Ráadásul már van egy kis pluszjövedelmem is. A király és a királynő hívott, hogy gondoskodjak a királyi csecsemőjükről. Megfázott – tette hozzá gyorsan. – Semmi más baja nincs, és nincs semmi, amit ilyenkor én – vagy egy végzett orvos – tudna tenni érte. Meg fog gyógyulni. Ignoramuses! Mindenesetre alkalmi tanácsadó orvosként alkalmaztak, és nem szorulok a jótékonyságodra, köszönöm.

– Ugyan már, hogyhogy nem akarsz korodbeli srácokkal összebútorozni, akik megmutathatnak neked mindent? Ahelyett, hogy egyedül bérelnél egy szobát valami özvegyasszony huzatos padlásán?

– Jólesik, hogy aggódsz – mondta Frédéric, ismét nem bántás szándékával. Inkább úgy, mintha nem tudott volna másképp viselkedni, csak udvariasan. De a beszélgetés ezen a ponton megszakadt.

– Alarik, az a lány… – kezdte Maurice. – Az előbb a kocsma előtt… volt egy gyönyörű, aranyhajú lány… egy férfi orrát disznóorrá változtatta…

– Ó, biztos Rosalindra gondolsz! Na, ő aztán a valami! – mondta Alarik nevetve.

– Azért ez egy kicsit túlzás – mondta Frédéric savanyú képet vágva. – És ez a probléma a boszorkányokkal.

– De a férfi nagyon durva volt vele – mondta Maurice, és azon kapta magát, hogy egy olyan lány védelmére kel, akinek a nevét egy pillanattal ezelőtt még nem is tudta. – Természetellenességgel vádolta, és azt mondta, hogy a mágia tisztátalan.

Alarik csettintett a nyelvével.

– Ó, attól tartok, ez rengetegszer előfordul manapság. Mielőtt idejöttél, volt egy szörnyű veszekedés. Két fiú, egy charmante és egy normális – mint mi – összeveszett egy lányon. Verekedésig fajult a dolog, és a charmante győzött, a másik fiú pedig meghalt. Varázslat ölte meg. A kastély őröket küldött, hogy eloszlassák a tömeget, volt egy kis lázadás, vádak hangoztak el jobbról-balról. Néhány őr kereszttűzbe került… és a disznó orrnál is maradandóbb sérüléseket szenvedett… amit, ismerve Rosalindet, a következő alkalommal, amikor találkozik a férfival, el fog távolítani.

– A normálisakat aligha lehet hibáztatni, az olyanokat „mint te” – mondta keserűen Frédéric. – De itt vannak ezek az emberek, akiknek olyan erejük van, és olyan dolgokra képesek, amelyekre ti sose lesztek. Nincs kontroll a viselkedésük felett, és senki nem tehet ellenük semmit – sem az őrök, sem a fegyveres emberek. Őket… vagyis, gondolom, minket kordában kell tartani. Hogy ne jelentsünk ekkora veszélyt.

– Két fiú veszekedett egy lányon – mutatott rá türelmesen Alarik. – Egyáltalán nem ritka, megesik az ilyesmi. A fiúk rendszeresen halnak meg ilyesmi miatt a párbajokban. Ez most történetesen varázslattal történt. Nem szabad ezzel ostorozni magad.

– De akkor is, szükséges lenne… ami természetellenes… azt az embereknek inkább el kellene rejteniük, mintsem fitogtatniuk. Különben is, a mágia mindig visszahat önmagára. Ezt mindenki tudja. Neki is tudnia kell. Mármint Rosalindnak.

Rosalind – mondta Maurice, mintha azt próbálgatná, hogy milyen érzés kimondani a nevét.

– Jaj, ne – mondta Alarik tágra nyílt szemmel. – Maurice! Mondd, hogy nem így van! Nem következhet törés ilyen hamar a kapcsolatunkban!

– A haja – mondta Maurice ábrándozva – pontosan olyan színű, mint a kemencém belseje, amikor elég forró ahhoz, hogy vasat olvasszon.

– Ó, jó, akkor mindannyian biztonságban vagyunk – mondta Alarik nagyot sóhajtva, és barátságosan vállon veregette Frédéricet. – Ha ilyen magas szinten űzi a romantikát, nem kell aggódnunk azon, hogy hazaérve Ne zavarj! táblát találunk az ajtón, és kénytelenek leszünk más helyet keresni az éjszakára.

– Már mondtam, hogy nem fogok odaköltözni hozzátok – ismételte Frédéric türelmesen.

De Maurice gondolatai már messze jártak.


* Az aeolipilt, vagyis egy kezdetleges, alacsony hőhatású gőzgépet és reakciós gőzturbinát Alexandriai Hérón hellén matematikus és mérnök írta le Spiritalia seu Pneumatica című kéziratában: a fúvókákból érintőlegesen kilövellő gőz egy gömböt hozott forgásba. Ebből az egyik legkorábbi feljegyzésből arra következtethetünk, hogy a gőznyomás mechanikus mozgásra való átalakítása ismert volt az 1. századi Egyiptom római provinciában.