Tar Sándor: A térkép szélén (részlet)

Nándi néni

Micsoda nyár volt! Elemér szerette a nyarat, mások általában már szenvedtek tőle a forgácsolóműhely füstös, párás gőzében, ahol a gépek is a meleget árasztották, forró volt a marófejek alól kipattogó forgács, égetett a kész munkadarab, az emberek izzadtak, volt, aki fejfájást kapott, hányt, szédelegtek a hőségtől, itták a vizet, nagy rongyokkal törölték magukat, különösen a nők. Ő nem. Neked so sincs meleged, kérdezte tőle Borika, mindenki kislánya, aki a kettes gépen lyukakat fúrt egy lemezre, mindjárt az örökké nyitva tartott ajtó mellett, ott van egy kis huzat, igaz, meleg az is, de legalább mozog a levegő. A fiú azt mondta, nincs. Még csak nem is nagyon verejtékezett, neki soha nem volt sötét izzadságfolt a hóna alatt, és nem nyelte nyakló nélkül a vizet, azt mondta, nem szereti, vízíze van. Hát mit szeretsz, kérdezte tőle Nándi néni, a nagy testű, nagyszájú, kissé koros nő, akinek lapos tésztaarcán mindig egy kis huncut, lekezelő mosoly terpeszkedett: ő aztán tisztában van itt mindennel. Borikát, vágta rá akkor Elemér gondolkodás nélkül, Nándi néni pedig kuncogva kacsintott egyet az a szemével, amelyiknek szemhéján egy szemölcs volt, azt te csak szeretnéd, mondta, az bez­zeg jólesne, mi? És mit kezdenél énvelem például, he? Vakarnám a hátát, felelte a fiú vigyorogva, azt szereti, nem?

Nándi nénit elhunyt férje után nevezték Nándi néninek, aki szintén itt dolgozott hirtelen bekövetkezett haláláig, ő volt Nándi bácsi, a karbantartó mindenes, szerszámok, műszerek mindentudója, de javította a gépeket is, ha muszáj volt, amolyan régi­vágású szaki, aki suttyomban porszívót, hajszárítót, kávéfőzőt, ilyesmit is reperált, ha behozták, egyszó­val fontos ember volt, egészen addig, míg otthoná­ban egyszer rosszul lépett le a vizes, csúszós udva­ri lépcsőn, és elterült, mint a gyalogbéka, ahogyan Nándi néni magyarázta később, beverte a fejét a betonba, és vége lett. A karjaim között halt meg, mesélte máskor, a rossznyelvek szerint úgy, hogy fel akarta segíteni, hogy visszavigye a lakásba, de elejtette. Kétszer is. Állítólag mindketten be voltak rúgva, a mentősök pedig röhögésüket alig elfojtva csak azt nem értették, hogy került a beteg feje a lába közé gyűrve, mint a háznál levágott tyúknak, de hát láttak ők már ennél cifrábbat is. Nem is tudták kiegyenesíteni, próbálták pedig, aztán hagyták, így kisebb helyen elfér. Hogy ebből mi volt az igaz, sen­ki nem firtatta, öreg volt, meghalt, és kész.

Nándi nénit már akkor is Nándi néninek szólítot­ták, míg élt a férje, hogy mit csinál itt, a műhely­ben, nem volt érdekes, viszont az ő szekrényében a ruha, bakancs, törölköző és egyéb dolgok mellett afféle kiskereskedés üzemelt, nála mindig kapható volt például májkrém és néhány másfajta konzerv is, ha valaki elfelejtett hozni otthonról, büfé pedig már nincs, szeletelt kenyérből osztott hozzá, a nők­nek édesség, keksz, nápolyi, olcsó, ukrán csempé­szett cigarettát vehettek a rászorulók, de a korán érkező beavatottak reggelente egy felest is bekap­hattak, vodkát, mert annak nincs szaga, sőt óvszert is tartott, sosem lehet tudni, vannak itt fiatalok is. És persze kávé, az otthonról hozott hasas termosz­ból, hozzá egy pohár, abból ivott mindenki. Hasz­nálat után Nándi néni körbetörölte a tetejét a ru­hája aljával, és mérte a következőt. Nem volt ám szabad odacsődülni, Nándi néni titkos jelekkel adta tudtára a dolgozóknak, hogy jöhet a következő. Két koppintás a nagy vasláda oldalán, hangos orrfúvás a székről felállva, máskor az a jellegzetesen magas hangfekvésű, elnyújtott köhögés, amire egyszer a művezető azt mondta, Nándi néni, maga úgy kö­hög, mint egy beteg szamár. Nincs valami baja? Jól van? Jól, vágta rá az asszony, és maga? Úgy sápa­dozik mostanában, fogyott is, tán rákja van? Mert akkor magának nem sok lehet hátra! A sovány em­ber erre nem tudott válaszolni, de attól kezdve nem volt több kérdése. Nándi néni amúgy naphosszat a műhely hátsó, sötét végében lévő rozzant satuasz­talnál ült, és nagy ládákkal körülrakva egy nyelet­len reszelővel munkadarabokat sorjázott, egyben szemmel tartotta az egész műhelyt, ha pedig elment valaki mellette, megkérte, ugyan vakarja meg már a hátát, ő nem éri el még a reszelővel sem.

Elemér is Nándi bácsi öröksége volt, valamikor hozzá osztották be a hirtelenszőke fiút tanulónak, ő volt az egyetlen tanuló a műhelyben, de talán még a gyárban is, az öreg nem akarta vállalni, azt mondta, nem kell neki segéd, akkor már tudta, hogy a fiú apja valami nagykutya valahol, az ilyeneket pláne utálta, nekik nem volt gyerekük, azt se tudta, hogy beszéljen egy ilyen állandóan nyüzsgő, szinte vibrá­ló kamasszal, és csak akkor tört meg a makacssága, mikor Elemér megesküdött, hogy nem fog nyúlni semmihez. Lassan azért összeszoktak, a fiú feladata lett, hogy az adott pillanatban kézre adja a megfelelő szerszámot, akár egy műtőasszisztens, közben folyamatosan álmélkodott a mester, ahogy ő mond­ta, boszorkányos ügyességén, a műveletsor végén pedig áhítatos csodálattal méltatta a kész szerke­zetet, hozzátéve, hogy ő ezt az életben nem tudná utánacsinálni, de még más sem, senki, nincs az az ember! Hízelegni, azt tud, gondolta néha az öreg, de tulajdonképpen jólesett neki az elismerés, a mű­vezetőtől például soha nem kapott egy jó szót sem, olykor pedig elmerengett, azért csak jó lett volna, ha annak idején ők is csinálnak az asszonnyal egy ilyen haszontalant. Elemér Nándi bácsi halála után is maradt, mint mindenes, akkor is, mikor a leépíté­sek folytak, Nándi néni dohogott is egy sort, helyet­ted jó szakmunkásokat, családos embereket külde­nek el, morogta rekedtes hangján, a fiú pedig nem értett semmit.

Borikának nem volt Nándi bácsihoz semmi kö­ze, viszont rokkantnyugdíjas anyját és öccsét tá­mogatta szűkös keresetével, így úszta meg az elbo­csátást, és mert szép volt, üde, szerény, mosolygós, szorgalmas és mindig éhes. Elemér erre egy reg­geliszünetben döbbent rá, mikor mindenki kipa­kolja a menázsit a gépre, satuasztalra, székre, ládá­ra, vagy csak az öléből falatozik. Borika általában nem evett semmit, nagy ritkán elmajszolt egyet­len kiflit egy pohár vízzel, közben vidáman ringat­ta magát a széken, ilyenkor a hangszóróból zene szólt, a központos kapcsolta be valamelyik zene- adót, majd kapcsolta ki percre pontosan a reggeli­szünet végén, amiből mindenkinek értenie kellett, hogy vége a mértéktelen zabálásnak, tessék dolgoz­ni. Akkor épp egy szám közepén kattant a hangszó­ró, Borika pedig szomorú lett, de csak egy kicsit, ó, kiáltott fel halkan, majd hangosan tovább énekel­te a slágert, és csak akkor kezdett a munkához, mi­kor befejezte. Elemér egy darab hurkával a nyelvén tátott szájjal hallgatta, majd óvatosan becserkészte a lányt, te nem ettél semmit, állapította meg szigo­rúan, hát enned kell! Nem csak zenét hallgatni! Én nem szoktam, válaszolta a lány, és ezzel részéről el is volt intézve a dolog, azzal viszont nem számolt, hogy a fiú az ezt követő napokon figyeli, és Nándi néni rövid, de lényegre törő magyarázata után pedig megtudja, hogy annak a lánynak nincs mit en­nie. Ők szegények! Elemér kissé megszédült a hír­től, látott ő már szegényeket, kéregető koldusokat, hajléktalanokat, de az mind csúnya volt, öreg, ron­gyos, ápolatlan, piszkos, majdnem mind részeg és büdös. El sem tudta képzelni, hogy egy ilyen szép lánynak, egy ilyen aranyos szájú, csillagszemű gyö­nyörűségnek nincs ennivalója, nem eszik semmit, és hogy szegény. Hála istennek, gondolta később, abban bízva, hogy elérkezett az ő ideje.