Paulo Coelho: Maktub (részlet)

A szerző előszava

Fontosnak tartom elmondani, hogy a Maktub nem jó tanácsok gyűjteménye, hanem tapasztalatcsere.

Elsősorban a mesterem tanításaiból áll, amelyeket a mellette eltöltött tizenegy hosszú év alatt gyűjtöttem öszsze, valamint tartalmaz baráti beszámolókat is, és olyan emberek elbeszéléseit, akikkel csak egyszer találkoztam eddigi életem során, ám a mondanivalójuk mély nyomot hagyott bennem. Végül azok az általam elolvasott könyvek is szerepet kapnak itt, amelyeknek a hatása alá kerültem, és azok a történetek, amelyek – a jezsuita Anthony de Mello szavaival élve – az emberiség spirituális örökségének részei.

A Maktub egy telefonbeszélgetés nyomán született, amelyet Alcino Leite Netóval, a Folha de S. Paulo című brazil lap „Ilustrada” rovatának vezetőjével folytattam. Az Egyesült Államokban tartózkodtam éppen, és nem voltam benne biztos, hogy pontosan miről kellene írnom, de a kihívás izgalmasnak ígérkezett, és úgy döntöttem, belevágok. Kalandra fel!

Ám amikor rádöbbentem, milyen nagy fába vágtam a fejszémet, majdnem feladtam, nem beszélve arról, hogy folyton külföldre jártam a könyveim népszerűsítése érdekében, így sokszor valóságos kínszenvedésnek éreztem a rovat mindennapi megtöltését. Egymás után kaptam azonban a jeleket, hogy folytatnom kell, hiszen érkezett egy olvasói levél, vagy mondott valamit egy barátom, vagy valaki megmutatta, hogy a pénztárcájában hordja a kivágott cikkeket.

Szép lassan megtanultam, hogyan legyenek tárgyilagosak és közvetlenek a szövegeim, és kénytelen voltam újra elővenni azokat a könyveket, amelyeknek az újraolvasását már régóta halogattam, és a friss élmény óriási örömmel töltött el.

Egyre gondosabban jegyzeteltem a mesterem szavait, emellett a velem történteket már azzal a szemmel figyeltem meg, hogy írni fogok róluk a Maktubban – és ennek olyan sokat köszönhetek, hogy utólag rendkívül hálás vagyok ezért a mindennapos elfoglaltságért. Ebben a kötetben a Folha de S. Paulo hasábjain 1993. június 10. és 1994. június 11. között megjelent írásaimat gyűjtöttem össze, a fény harcosáról szóló cikkek azonban nincsenek köztük, azokat ugyanis egy külön kötetben, A fény harcosának kézikönyvében adtam közre. Anthony de Mello így fogalmazott egyik mesekönyve előszavában: „Az én feladatom csak a szövés volt, a vászon és a cérna nem az én érdemem.”

Ez rám is igaz.

Paulo Coelho

Maktub

Maktub annyit tesz: „meg van írva”. Az arabok számára azonban a „meg van írva” nem adja vissza a jelentést, mert bár minden meg van írva, Isten könyörületes, és csak azért fecsérelte ránk a tintáját, hogy segítsen nekünk.

Az utazó New Yorkban tartózkodott. Találkozója volt, de későn ébredt, és csak az utcán vette észre, hogy a rendőrség elvontatta az autóját.

Elkésett, az ebéd pedig a kelleténél is jobban elhúzódott, és másra sem tudott gondolni, mint a büntetésére – egészen pontosan arra, hogy egy vagyonba fog neki kerülni a késése. Hirtelen eszébe jutott az egydolláros, amit előző nap talált, és arra gondolt, bármilyen őrülten hangzik is, kapcsolat lehet a talált bankjegy és a délelőtti történések között. „Ki tudja, talán másvalakinek kellett volna megtalálnia azt a pénzt? – gondolta. – Vagy talán olyasvalaki elől vettem el, akinek nagyobb szüksége lett volna rá? Talán beleavatkoztam abba, ami meg volt írva?”

Arra az elhatározásra jutott, hogy meg kell szabadulnia az egydollárostól. Ekkor meglátott egy földön gubbasztó koldust. Rögtön odaadta neki az egydollárost.

– Egy pillanat – szólalt meg a koldus. – Költő vagyok, hadd fizessek verssel.

– Ha kérhetném, akkor a legrövidebbel, jó? Nagyon sietek – válaszolta az utazó.

A koldus így felelt:

– Azért vagy életben, mert még nem értél oda, ahova el kell jutnod.